Listázzák őket

„Akkor most nyomok egy entert” – Hans-Peter Friedrich, a német kormány belügyminisztere nem titkolt büszkeséggel így helyezte üzembe a napokban azt a központi számítógépes nyilvántartást, amelyben 36 német hatóság gyűjti az adatokat az erőszakos neonáci csoportokról és személyekről. A bajor keresztényszociális párt (CSU) által delegált tárcavezető a szövetségi bűnügyi hivatal (BKA) és a szövetségi alkotmányvédő hivatal vezetőivel együtt prezentálta a rendszert, amelynek központi szervere a BKA wiesbadeni központjában kapott helyet. S ahová a nyilvánosan és kevésbé nyilvánosan tevékenykedő hatóságok – előbbiek elsősorban a tartományi rendőrségek, utóbbiak a tartományi és központi titkosszolgálatok – ezentúl minden, a neonácikkal kapcsolatban tudomásukra jutott adatot bevisznek, és ahonnan a többiek ezekről tájékozódhatnak.

Ha ez a rendszer már létezett volna, nem történhetett volna meg az a neonácik által elkövetett sorozatgyilkosság (HVG, 2011. november 19.), amelynek során nyolc török, egy görög bevándorlót és egy rendőrnőt öltek meg, többnyire közvetlen közelről leadott fejlövéssel – indokolják a nyilvántartás szükségességét az illetékesek. Az elkövető trió két férfi tagja egy bankrablási kísérlet után öngyilkos lett, társnőjük előzetesben van, és makacsul hallgat. Az országos megdöbbenést és felháborodást kiváltó gyilkosságsorozat után a szövetségi parlament, a Bundestag külön vizsgálóbizottságot hozott létre annak felderítésére, hogyan működhetett felderítetlenül, több mint tíz évig illegalitásban a kivégzőosztag.

A jelek szerint úgy, hogy az egyes gyilkosságokat mindig az elkövetés helye alapján illetékes tartomány bűnügyi rendőrei vizsgálták elszigetelten, és tudomásuk sem volt arról, hogy a tettesek már a szövetségi hatóságok – mindenekelőtt az alkotmányvédő hivatal, vagyis a belföldi titkosszolgálat – látókörében vannak, és titkos informátorok szolgáltatnak róluk adatokat. Utóbbiak többnyire a neonáci csoportosulásokból együttműködésre megnyert emberek voltak, s miközben kapcsolatban álltak az 1998 óta rejtőzködő trióval, jelentettek a hatóságoknak is.

Hogy pontosan miről számoltak be, s miről nem, azt egyelőre nem tudni: az ügy tavaly novemberi kipattanása után a belföldi titkosszolgálatnál megsemmisítettek egy halom aktát, amely a gyilkos bandával foglalkozott. A német sajtóban iratdarálóügyként emlegetett akció miatt lemondásra kényszerült Heinz Fromm, az alkotmányvédő hivatal elnöke, s távozott a szászországi és türingiai tartományi titkosszolgálat vezetője is. A Bundestag vizsgálóbizottságában dolgozó képviselők azóta is azon fáradoznak, hogy fény derüljön arra, mit tudtak az egyes hatóságok, miért nem működtek együtt, esetleg mit titkoltak el egymás elől.

Az igazság kiderítése azért is halad vontatottan, mert a szolgálatok nem szívesen dolgoznak össze, s időnként figyelmeztetni kell őket, hogy a parlamenti vizsgálóbizottság kérdéseire mindenki köteles válaszolni. Most éppen Frank Henkel berlini belügyi szenátorral van vitájuk a képviselőknek. A sorozatgyilkosok egyik kapcsolata hosszú éveken át volt a berlini rendőrség besúgója, az általa szolgáltatott adatokra is szükség lenne a teljes képhez, Henkel hivatala azonban húzza az időt. Előbb arra hivatkozott, hogy a legfőbb ügyészség kérte, egyelőre ne továbbítson titkos adatokat. Az ügyészség cáfolata után most az informátor biztonsága a kifogás. Ami egyébként igaz is lehet, de azt a gyanakvást is kifejezi, hogy a képviselők kifecsegik a titkokat. A vizsgálóbizottság elnöke azt a „titkot” már nyilvánosságra hozta, hogy a rendőrség egyik informátora 2002-ben jelentette egy bizonyos türingiai trióról, hogy fegyverei vannak. A trió abban az évben még „csak” négy gyilkosságnál tartott, s ha ezt az információt annak idején megfelelően kezelik, a többi hat áldozat talán még ma is élhetne.

WEYER BÉLA / BERLIN