Mindkét országot megszédítő olcsó alkoholhoz hasonlította a Peking és Tokió területi vitája felkorbácsolta nacionalizmust a múlt héten a világhírű japán író, Murakami Haruki. Az indulatok ismét a kelet-kínai-tengeri, lakatlan szigetcsoport – japánul Szenkaku, kínai nyelven Tiaojü – hovatartozása körül csaptak magasra. Kínában nagyobb vehemenciával, és a kommunista párt hallgatólagos támogatásával tüntettek, de a szigetek fölött ellenőrzést gyakorló Japánban is politikai hullámokat vetett az ügy. A háttérben ennél sokkal többről van azonban szó, Peking a befolyási övezetének és nagyhatalmi státusának határait feszegeti, Tokió pedig saját helyét igyekszik újrafogalmazni Ázsiában és a világpolitika porondján – amit mindkét ország hazafias felhangokkal tesz.
Az állítólag gazdag mélytengeri szénhidrogénkincs fölött fekvő kihalt terület már két éve konfliktust okozott (HVG, 2010. október 2.), a mostani perpatvart a Tokió prefektúra Japánban jól ismert, 80 éves nacionalista kormányzója, Isihara Sintaro keltette, amikor áprilisban bejelentette: gyűjtést indít a szigetek megvásárlására. Két hónapon belül már 16 millió dollárnak megfelelő összeg jött össze adományokból, mire a Japán Demokrata Pártot (DPJ) irányító Noda Josihiko miniszterelnök által vezetett kormány megrettent az üzlet következményeitől, s jobbnak látta állami pénzből kivásárolni a tulajdonosokat. A szigeteket japán magánbirtokként még úgy-ahogy eltűrő – de igényét váltig hangoztató – Peking szerint viszont Tokió az „államosítással” átlépett egy határt, mert közvetlen ellenőrzést szerzett az Okinavától és a kínai szárazföldtől egyaránt 200 tengeri mérföldre lévő terület fölött.
Ha Noda azt remélte, hogy a hazafiasnak tetsző lépéssel odahaza népszerű lesz, akkor szintén tévedett: a DPJ-t várhatóan tönkreveri a következő alsóházi választáson – amit a kormányfő ígérete szerint a fogyasztási adó megduplázásának ellenzéki támogatásáért cserébe 2013 augusztusáról előrehoznak – a 2009-ben több mint öt évtizedes, csaknem megszakítás nélküli kormányzás után a hatalomból kiszorult, neve ellenére konzervatív ideológiájú Liberális Demokrata Párt (LDP). Az LDP visszatérését ugyanaz segíti, mint a második legnagyobb város, Oszaka 43 éves polgármestere, a Japán Újraépítés Pártját a múlt hónapban megalakító Hasimoto Toru üstökösszerű feltűnését a politikában: a szigetország közvéleménye a korábbinál szívesebben hallgat a nacionalista szólamokra. Ezt politológusok alapvetően két tényezőnek tulajdonítják: a két évtizede tartó gazdasági stagnálásnak, és hogy ennek következményeként Japán Kína mögé szorult.
Az LDP új elnöke, egyben Japán potenciális jövőbeni kormányfője, Abe Sinzo már 2006–2007-es miniszterelnöksége idején is nacionalista húrokat pengetett, s most csak ráerősített. Mint mondta, sajnálja, hogy – elődjétől, az országot legutóbb stabil kézzel, 2001–2006 között sikeresen vezető Koizumi Junicsirótól eltérően – akkoriban nem ment el a tokiói Jaszukuni sintoista szentélybe, ahol nemcsak a második világháborúban elesett 2,6 millió japán katonának állítanak emléket, hanem a halálra ítélt és kivégzett háborús főbűnösöknek is, élükön Tódzsó Hideki tábornokkal, volt kormányfővel. A Japán által annak idején leigázott országokban mindig vihart kavaró gesztust a DPJ-kormányok tagjai kihagyták, mígnem az idén augusztusban, Hirohito császár 1945-ös, kapitulációt bejelentő rádióbeszédének évfordulóján, az új idők szavát megértve, ketten is ellátogattak a kegyhelyre.
Abe és a japánok egyre nagyobb része szerint is Japánnak „normális” országgá kell válnia, amely ki tud állni magáért, és saját hadsereggel rendelkezik. Ennek legfőbb akadálya a megszálló amerikaiak által tollba mondott 1947-es békealkotmány, amelynek sokat emlegetett kilencedik szakasza megtiltja Tokiónak, hogy állandó hadsereget tartson, és az külföldön fegyveresen aktív legyen. Az LDP elképzelhetőnek tartja az alaptörvény módosítását is, ami nem egyszerű, az alsó- és a felsőházban is kétharmados többség, továbbá egy sikeres népszavazás megerősítése kell hozzá.
Egy nyári közvélemény-kutatás szerint a japánok 39 százaléka támogatná ezt, míg másik 39 százalékuk szerint elég lenne a passzus átértelmezése is a szabályos hadsereg felállításához. A The Weekly Standard amerikai konzervatív hetilap viszont felhívja a figyelmet, hogy az 1954-ben életre hívott önvédelmi erők már így is komoly katonai potenciált mutatnak: 240 ezer főt számlálnak, a költségvetésük súrolja az évi 50 milliárd dollárt, a japán haditengerészet a világ egyik legkorszerűbb technológiáját használja – bár repülőgép-hordozó anyahajója és nagy hatótávolságú rakétája nem lehet –, és a hadsereg a második világháború óta nem volt ilyen népszerű a szigetországban. Ma már a japánok harmada tekinti katonai fenyegetésnek Kínát, míg az arányuk 2001-ben még csak 8 százalék volt. Az alkotmányt pedig apró lépésekkel értelmezik újra. Tavaly négy évtized után feloldották a fegyverexportra kimondott embargót, az idén júniusban törvényt fogadtak el katonai célú felderítő műholdak fellövéséről, szeptemberben pedig az önvédelmi erők egyik kontingense a Hormuzi-szorosban részt vett az amerikaiak által alig titkoltan egy esetleges iráni aknazár felszámolását modellező hadgyakorlaton.
Már az az ötlet sem tabu Japánban, hogy az ország hivatalos zászlajára a felkelő nap korongja köré újra odategyék a birodalmi időkre emlékeztető napsugarakat, és a császár ismét államfő legyen, ne csupán az állam jelképe – amivé az amerikaiak „fokoztatták le” –, amihez szintén alkotmánymódosítás kellene. Egyre többen vélik azt is, hogy véget kellene vetni az állandó bocsánatkéréseknek a második világháborúban történtekért. Abe például már nem tartja helyesnek, hogy 1993-ban a japán kormány bocsánatot kért azért, mert a császári hadsereg 200 ezer koreai, kínai és Fülöp-szigeteki nőt kényszerített arra, hogy örömlányként szolgálják ki a katonákat. A politikust jobbról előzni igyekvő Hasimoto polgármester bizonyítékokat követel az erőszakra Dél-Koreától, míg Isihara kormányzó szerint a kétségbeesés, nem pedig fenyegetés vette rá a nőket a háború idején a prostitúcióra.
NAGY GÁBOR
