A Peking és Tokió vitájának középpontjában álló szigetcsoport legnagyobb, ám még így is alig 4,3 négyzetkilométeres tagján, az Oucuri-szigeten jelenleg a legnagyobb veszélyben az őshonos vakond van, amelyet a történelmi perpatvar természetének megfelelően a japánok szenkakui, a kínaiak tiaojüi vakondnak neveznek. Az életterét fenyegeti ugyanis mintegy 300 kecske, annak a párnak a leszármazottjai, amelyet 1978-ban az ezzel jelképesen területet foglaló japán nacionalisták vittek a szigetre.
A szigeteket Kína XV–XVI. századi, Ming-dinasztiabeli térképek alapján követeli magának, míg Japán azt állítja, a nyolc tagból álló csoport – amelyből három nem nagyobb, mint a tengerből kiálló egy-egy sziklacsonk – a nemzetközi jog alapján senki tulajdonát sem képező terület, terra nullius volt, amelyet 1895 januárjában vont a fennhatósága alá. A Szenkaku-szigetek négy tagját és a körülötte fekvő tengerrészt a japán kormány – amely az ötödiket, Taisodzsimát máig megőrizte – 1896-ban adta bérbe az Okinava prefektúrában élő üzletembernek, Koga Tacusirónak, aki divatos európai női kalapokhoz szedett össze a sziklákon sirálytollakat, szárított bonitohalat készített, korallt és guanót gyűjtött. A munkára 248, 7–12 év közötti gyereket alkalmazott, mert felnőtteket nem tudott a távoli és rideg vidékre csábítani.
A bérlet 1932-es lejártával a fia a négy szigetet megvette a japán kormánytól, majd amikor a területet Okinavával együtt Tokió 1972-ben visszakapta az USA-tól, eladta azokat a Kurihara családnak. Az új tulajdonosok nem valósították meg ingatlanfejlesztési terveiket, csak az egyik kis szigetet adták bérbe a japán védelmi minisztériumnak. A család két férfi örököse az idén szeptemberben 26 millió dollárnak megfelelő összeget kapott a tokiói kormánytól az Oucuri-, a Kitakodzsima- és a Minamikodzsima-szigetért, a negyedik, a hadsereg által használt Kubadzsima a húguk tulajdona maradt.
