Ablakot nyit a világra az ENSZ: Libéria fővárosában, Monroviában bangladesi civilek új, számítógépekkel felszerelt osztálytermekben próbálják elsajátíttatni az alapvető informatikai ismereteket a helyi fiatalokkal, akik emellett tanulhatnak ácsnak vagy szabónak is. Már ha a mindent átszövő bürokrácia hagyná. Az ENSZ-kontingens parancsnoka, Mohammed Khalid pakisztáni vezérőrnagy számára a legnagyobb gondot jelenleg az okozza, hogy egyetlen dollárcentet sem tudnak elkölteni hivatalos papírok kitöltése nélkül.
Sokan így is megirigyelhetnék a nyugat-afrikai országban közel egy évtizede szolgáló, sokszor lesajnált ENSZ-békemisszió helyzetét, a tízezer főt számláló kontingens ugyanis soha nem volt még ilyen jól szervezett és felszerelt. A főleg bangladesi és pakisztáni katonák alkotta csapat jó hírnévnek örvend a nemzetközi közösségben, elemzői vélekedések szerint a kéksisakosok nélkül még most is tartana a koldusszegény országot gyakorlatilag kettészakító polgárháború, amely 250 ezer életet követelt.
Egyre több az olyan misszió a kontinensen, amelyet sikerként könyvelnek el – mint például a Sierra Leone-i –, pedig a világszervezet a szomáliai (1993) és a ruandai (1994) konfliktussal kapcsolatos kudarca után sokáig komoly bizalomhiánnyal küzdött. Afrikaiak millióinak vitte el a béke reményét az ENSZ, amely mind szerteágazóbb feladatokat lát el a kontinensen. A hidegháború vége, illetve a kétpólusú rendszer szétesése óta a világszervezet egyre inkább komplex, többdimenziós küldetéseket indít, igazodva a konfliktusok természetének megváltozásához.
Afrikában az 1990–1997 között kitört 16 konfliktus közül csupán kettő zajlott államok között, inkább az országon belüli fegyveres harcok, polgárháborúk a jellemzők. A békemissziók célja átalakult: nagyobb hangsúly van a kormányzati intézmények kiépítésén, a választások zavartalan lebonyolításán, a civilek védelmén, az emberi jogi helyzet monitorozásán, az egykori militánsok lefegyverzésén és társadalmi visszailleszkedésén.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) az utóbbi két évben három békefenntartó missziót indított, mindegyiket Afrikában, ebből kettőt a kontinens puskaporos hordójának tartott Szudánban. A nyersolajban gazdag, vitatott hovatartozású tartományba, Abyeibe, és az újonnan függetlenné vált Dél-Szudánba küldött csapatokkal háromra nőtt a térségben állomásozó ENSZ-kontingensek száma. Ami nem hozott ugyan azonnali békét, de jórészt a kéksisakosoknak köszönhető, hogy a kétmillió áldozatot szedő, évtizedeken át tomboló polgárháború mára jórészt határkonfliktussá szelídült.
Rég elmúltak már azok az idők, amikor kizárólag európai tervezőasztaloknál, szögmérőkkel és vonalzókkal határoztak Afrika sorsáról, évtizedes ellenségeskedések magvait szórva el. A békeküldetések mandátumának kialakításában egyre nagyobb szerep jut a BT afrikai tagállamainak, amelyek a költségvetésbe is beleszólnak, a biztonság első számú letéteményese pedig mindinkább az Afrikai Unió (AU), de fontos szerep hárul a Nyugat-afrikai Országok Gazdasági Közösségére (ECOWAS) is. A kontinensen állomásozó békefenntartók 37 százaléka afrikai, s a tíz legtöbb katonát adó ország fele szintén a kontinensen található; ma már Sierra Leone-i katonák vigyázzák a békét Szudánban, és ugandaiak, illetve burundiak vannak jelen Szomáliában.
Ennek nagy előnye a logisztikán és az afrikai államok közötti kapcsolatok szorosabbra fűzésén túl a költséghatékonyság, ami a gazdasági világválság közepette az egyik legmeghatározóbb szempont a missziók mandátumának véglegesítésekor. A megszorítások miatt egyre több helyen sürgetik a csapatcsökkentéseket Afrikában, függetlenül attól, hogy az adott küldetés sikeres-e. Ráadásul a három legtöbb katonát adó ország, India, Pakisztán és Banglades kontingensei alkotják a legrosszabbul felszerelt egységeket, s a rosszmájú vélekedések szerint az ázsiaiak presztízskérdést csinálnak afrikai jelenlétükből. De bírálják az Egyesült Államokat is, amely az 1993-as, 18 amerikai katona halálával végződött szomáliai fiaskó miatt nem kapkodja el a visszatérést a kontinensre.
A Washington által hátrahagyott űrt – nem először – Kína töltheti be. Peking 1990 előtt egyetlen katonát sem küldött békemisszióba, ma már azonban – a hatalmát átadó Hu Csin-tao volt pártfőtitkár által 2004-ben meghirdetett külpolitikai fordulat jegyében – növekvő a jelenléte a kontinensen. Csakhogy egy tavaly májusban napvilágot látott Pentagon-jelentés szerint Kína pragmatikus szempontok alapján válogatja meg a helyszíneket, s inkább az ásványkincsekben dúskáló afrikai országokba küldi katonáit.
Általános probléma, hogy az ENSZ, az EU és az AU túlságosan is a békefenntartásra összpontosít, miközben éppen a konfliktust kiváltó problémák felett siklik el – véli az EU Biztonságpolitikai Kutatóintézetének egyik elemzője. A bajt növeli, hogy esetenként túl nagy a szakadék az ENSZ BT néhol irreális elvárásai és a világszervezet Békefenntartási Műveletek Főosztálya által kezelt források között. Szakértők szerint szinte mindenhol csökkenteni kellene a katonák létszámát, és növelni a rendőrségét. Sok helyütt lassan halad az egykori lázadók leszerelése és integrálása, a fejlett haditechnika hiánya pedig ellehetetlenít egyes műveleteket – nem beszélve az olyan, megoldhatatlannak látszó konfliktusokról, amilyen a kongói, amelyet a világszervezet évtizedek óta képtelen kezelni.
FEKETE ISTVÁN
