Egyensúlyszerepet szán Oroszországnak a nyugtalan és egyre kiszámíthatatlanabb világban a moszkvai külügyminisztérium új külpolitikai koncepciója. A dokumentum, amelynek tervezetét a Kommerszant című napilap szivárogtatta ki, várhatóan Vlagyimir Putyin tavaly tavasszal megkezdett harmadik elnökségének teljes időszakára meghatározza az ország nemzetközi kapcsolatait. Már csak azért is, mert jelentős részben az államfő egyik korábbi programadó cikkének a téziseire épül. Egyebek között arra, amely szerint a világpolitikai helyzet bizonytalanságának egyik fő oka, hogy a Nyugat, elsősorban az USA, rendre megpróbál beavatkozni más országok belügyeibe. Igyekeznek másokra ráerőltetni saját értékrendjüket, és ez azzal fenyeget, hogy „a nemzetközi kapcsolatok káoszba süllyednek, irányíthatatlanná válnak” – idézi a Kommerszant a külügyminisztériumi előterjesztés egyik megállapítását, amely az utóbbi időben az orosz politika hangsúlyos eleme lett.
Egy tavaly nyáron elfogadott törvény például „idegen ügynököknek” minősíti és szigorúbb ellenőrzés alá vonja a külföldről támogatott, politikai tevékenységet folytató civil szervezeteket. Az államfő pedig nemrég a törvényhozás két háza előtt azt mondta, hogy az országnak „orosz demokráciára”, nem kívülről rákényszerített szabványokra van szüksége, és – nyilvánvalóan a parlamenten kívüli ellenzékre célozva – hangoztatta: nincs helyük a politikában azoknak, akiknek a tevékenységét a határon túlról pénzelik, vagyis „bizonyosan idegen nemzeti érdekeket szolgálnak”.
Komoly változás ez az előző, 2008-ban kidolgozott külpolitikai elképzelésekhez képest, amelyek még az ideológiai szembenállás megszűnésére, a hidegháború örökségének következetes felszámolására alapoztak. „Oroszország abban a fantasztikus, nagyon különleges és számára idegen helyzetben van, hogy nincsenek ellenségei” – vélekedett a The New York Times amerikai napilapnak Szergej Karaganov politológus, a moszkvai Gazdasági Főiskola dékánja, arra is utalva, hogy az orosz történelemben mindig valamilyen külső fenyegetés hatására sikerült nemzeti összefogást kovácsolni. Úgy tűnik, Putyinék most is – igaz, homályosan körvonalazott – ellenségképet próbálnak alkotni, a konzervativizmust és a hazafiságot hangsúlyozva teremtve ideológiai alapot hatalmuk stabilizálásához, és hogy a posztszovjet térség egy részének összefogásával tegyenek kísérletet az ország világpolitikai befolyásának, nemzetközi státusának megerősítésére.
Egyszerre támaszkodnak ebben a Szovjetunió és a cári korszak örökségére. A hatalom hallgatólagos jóváhagyásával zajlik például Sztálin történelmi szerepének újraértékelése, „fehérítése”. Putyin nemrég felvetette a Munka hőse kitüntetés felélesztésének ötletét, az ország biztonságának, egyszersmind presztízsének erősítésére pedig méreteiben a szovjet időket idéző haderő-korszerűsítésbe fogtak, és 2020-ig tíz év alatt 20 ezermilliárd rubelt (140 ezermilliárd forint) költenek ilyen célra. Ugyanakkor a politika szoros kapcsolatot ápol az orosz pravoszláv egyház elitjével, Moszkva közbiztonságára immár kozák járőrök is felügyelnek, az államfő pedig azt ígérte parlamenti beszédében, hogy gyorsabban juthatnak állampolgársághoz és könnyebben telepedhetnek át külföldről Oroszországba „az orosz nyelv és kultúra hordozói”, a Szovjetunióban és a cári Oroszországban születettek leszármazottai.
A szovjet utódállamok integrálását minősíti prioritásnak az új külpolitikai koncepciótervezet. Hiszen a Független Államok Közössége (FÁK) a Moszkvában reméltnél sokkal lazább szövetséget hozott, tagországainak jelentős része amolyan biztonsági háttérnek tekinti azt az önállóság megerősítésének átmeneti időszakára, de nem igazán hatékonyak a gazdasági és biztonságpolitikai összefogásra tett egyéb kísérletek sem. A FÁK-országok elitjei két kézzel kapaszkodnak az önálló államiságba, és a szovjetnosztalgia ellenére lakosságuk többsége sem vágyik az újraegyesülésre Oroszországgal – mondta Dmitrij Trenyin politológus, a moszkvai Carnegie-központ igazgatója. Vagyis mindenfajta együttműködés jövője a szovjet utódállamok közt is jórészt attól függ, milyen előnnyel jár az abba bevont országok számára.
A nagyhatalmi státusra változatlanul igényt tartó Oroszország kényszerrel már aligha lesz képes szélesíteni és megszilárdítani érdekszféráját. Talán ezt a felismerést tükrözi, hogy a külpolitika megvalósításának eszközei közt hangsúlyos szerepet szánnának az úgynevezett „puha erőnek”. Így Moszkva a hagyományos diplomáciai módszerek mellett például az információs és kommunikációs technológiákat, egyebek közt a külföldön élő orosz diaszpóra potenciálját is fel akarja használni nemzetközi megítélésének javítására.
Putyin harmadik elnöki ciklusának fő geopolitikai programja szinte biztosan az Eurázsiai Unió létrehozásának megkísérlése lesz. Ezt az államfő „óriási, nemzetek fölötti egyesülésként” képzeli el, amely a modern világ egyik hatalmi pólusa, egyben Európa, illetve az ázsiai és csendes-óceáni térség közötti híd lehet. Noha Putyin hangoztatta, hogy nem a Szovjetunió felélesztését tervezi, elképzelésében bírálóinak jó része a birodalmi álmok újabb megvalósítási kísérletét látja. Hiszen a részleteiben még nem körvonalazott szövetség, amelynek alapja az orosz–belorusz–kazah vámunió lenne, elsősorban a szovjet utódállamokra építene.
Egy birodalom fenntartása viszont költséges dolog, a világ GDP-jének 2 százalékát adó Oroszországban pedig nem látni a készséget arra, hogy ennek érdekében áldozatot hozzon – véli Dmitrij Trenyin. Így aztán Moszkva a környező országokat sem mint birodalmi központ, hanem inkább mint nagyhatalom kezeli – fejtegette a politológus. Vagyis beéri azzal, ha ott kedvező feltételeket teremtenek a vezető orosz cégek tevékenységéhez, hozzájárulnak katonai bázisok telepítéséhez, és lemondanak arról, hogy szövetségre lépjenek más nemzetközi erőközpontokkal, elsősorban az USA-val.
POÓR CSABA
