A vége mindig ugyanaz?

Sok párt indul, és a végén Angela Merkel lesz a kancellár – az egykori angol csatár, Gary Lineker focira vonatkozó mondásának („A futball egyszerű játék: 22-en kergetik a labdát 90 percig, s a végén a németek győznek”) politikai parafrázisa akkor is beigazolódhat szeptemberben, ha most úgy látszik, Merkel pártjának komolyan vehető ellenfele támadt. A választás megnyerésére nyilvánvalóan semmi esélye nincs, de a német kancellárt legkedvesebb munkaterületén, az Európa-politikában támadja, s több elemző és közvélemény-kutató szerint ezzel akár a parlamentbe is bejuthat.

Az Alternative für Deutschland (AfD), vagyis az Alternatíva Németországnak nevű, hivatalosan áprilisban megalakult párt máris tízezernél több tagot számlál, közülük legalább ezren a korábbi kereszténydemokrata (CDU) vagy liberális (FDP) tagkönyvüket cserélték az új pártéra. Egy FDP-s képviselő átülésével már tartományi parlamenti mandátumot is szereztek, és hirtelen a politikai elemzők kedvenc témája és a televíziós vitaműsorok meghívottai lettek. Prominens tagjai között van Hans-Olaf Henkel, a gyáriparosok szövetségének korábbi elnöke, Konrad Adam, a Frankfurter Allgemeine Zeitung konzervatív napilap egykori szerkesztője, Alexander Garland, a hesseni tartományi kormány volt államtitkára, több neves jogtudós és közgazdász. Akiknek névsorát akár úgy is lehetne olvasni, mint egy jobb egyetem házi telefonkönyvét. Ők valamennyien egyet akarnak – a szó szoros értelmében egyet, mert a párt érdemi programja egyetlen dologra koncentrálódik: kilépni az eurózónából, és visszahozni a márkát.

Szerintük Merkel Európa-politikája, vagyis az euró mentésére, a megszorult országok támogatására létrehozott védőernyő, a stabilitási alap hibás elképzelés, a pénzt feneketlen hordóba tölti a német kancellár – és persze az ő politikáját követő többi EU-tagállam is –, és ennek sürgősen véget kell vetni. Bernd Lucke elnök és szóvivő, a hamburgi egyetem 52 éves közgazdászprofesszora azt állítja, Európa egységéhez nincs szükség a közös valutára, sőt szerinte az euró megosztja a kontinenst. Tehát az a legjobb, ha megszűnik, s minden uniós tagország a saját valutájával vesz részt a gazdasági folyamatokban. De ha nem is mindenki fordít hátat, Németországnak azonnal ki kell lépnie, s szerinte nem igaz Merkel gyakran hangoztatott állítása – amit a kancellár követői mantraként ismételgetnek –, hogy az eurónak nincs alternatívája. Van, s ez – Lucke szerint, aki különben maga is 33 évig CDU-tag volt – az AfD, vagyis a kilépés.

Hogy hány szavazatot ér majd szeptemberben a „Vissza a márkát!” jelszó jegyében folytatandó kampány, arra ma nehéz válaszolni, de a Forsa közvélemény-kutató intézet szerint a megkérdezettek 27 százaléka táplál nosztalgiát a „márkás” idők iránt. Közülük nyilvánvalóan nem mindenki fog az AfD-re szavazni, már csak azért sem, mert ha azzal nem is értenek egyet, hogy az eurózóna Merkel-féle válságkezelésének nincs alternatívája, azt azért tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy az euró bevezetésének és eddigi történetének nagy nyertese éppen Németország. A német gazdaság exportsikerei nem következhettek volna be, ha a most bajba került déli országok, a görögök, a spanyolok, az olaszok és a portugálok a nemzeti valuta leértékelésével védekezhettek volna a beáramló német áruk ellen, és ugyanezzel segíthették volna saját kivitelüket.

Na látják, hogy mi nem vagyunk se nacionalisták, se populisták – vágott vissza Lucke a minap egy tévévitában azoknak, akik a német érdekekre hivatkozva igyekeztek azt bizonyítani, hogy az AfD követelése hátrányos Berlin számára, s a kiválást az eurózónából elsősorban a német gazdaság sínylené meg. Ez persze csak retorikai visszavágásnak volt pontot érő, a valóságban az általa vélt nemzeti érdekekre hivatkozva szorgalmazza az AfD az euró megmentésére folyósított német pénzek csapjának mielőbbi elzárását. Amivel alapvető bizonyítékát szolgáltatja populizmusának – legalábbis a CDU három tartományi frakcióvezetője szerint, akik ezt tartják az AfD fő veszélyének. A Merkel címére megfogalmazott és a sajtóban nyilvánosságot kapott felhívásukban a türingiai, szászországi és hesseni – tehát CDU-kormány által irányított – tartományok frakcióvezetői ennek a populizmusnak a leleplezésére és a kihívás komolyanvételére szeretnék ösztönözni a pártelnök-kancellárt.

A CDU eddig nem vett ugyanis tudomást az AfD létezéséről, holott az ő szavazóit – és az FDP-választókat – szólítja meg leginkább Lucke és professzortársai márkanosztalgiára építő érvelése. Elemzők szerint ha szeptemberben a két párt eddig hűséges szavazói közül sokan átállnak az új párt mellé, az elég is lenne a Berlinben kormányzó CDU-CSU/FDP koalíció hatalmának elveszítéséhez. Annál is inkább, mert a liberálisok a parlamenti küszöb alatt botladoznak, jelenleg 4 százalékot mérnek nekik a közvélemény-kutatók, s ha ezt sikerül is a bejutáshoz szükséges öt százalék fölé tornásznia, az nem biztos, hogy elég lesz a koalíció folytatásához.

De nem örülhetnének az AfD bejutásának a megalakulásuk 150. évfordulóját a napokban keserédesen, kampánygépezetük motorjának akadozása közepette ünneplő szociáldemokraták (SPD), valamint a Zöldek, de még a Baloldal párt sem. Utóbbi azért, mert egykori vezetője, az informálisan ma is befolyásos Oskar Lafontaine hirtelen maga is beállt az euroszkeptikusok sorába, s az ő véleményének még lehet annyi hatása a párt szimpatizánsai között, hogy azok inkább az AfD-re szavaznak. Ennél súlyosabb következménye lehet azonban a reménybeli SPD–Zöld-koalícióra az AfD, vagy esetleg a látványos kezdeti sikerek után leírt, de most új erőre kapott Kalózpárt bevonulása a Reichstag épületébe. Ebben az esetben sem a kormányzó keresztény–liberális, sem a hatalomba vágyó szocdem–Zöld szövetségnek nem lenne abszolút többsége. És akkor marad az egyetlen lehetőség, a nagykoalíció. Vagyis a pártok versengenek, és a végén Merkel lesz a kancellár.

WEYER BÉLA / BERLIN