Csehország a kelet-közép-európai átalakulás mintaországaként, Szlovákia viszont a régió fekete bárányaként kezdett neki a rendszerváltást elindító, 1989. novemberi bársonyos forradalom után négy évvel az önálló államiságnak. Az egypártrendszernek és a tervgazdaságnak véget vető eseményeket negyedszázad elmúltával másként ítélik meg a két országban. Az évforduló kapcsán készített közvélemény-kutatásból kiderül, hogy a csehek kétharmada látja pozitív színben a prágai Vencel teret betöltő 750 ezres tömeg bársonyos forradalmát, a szlovák megkérdezetteknek azonban csak a fele gondolja ugyanezt. A kommunizmus iránti nosztalgia azonban még mindig erős, cseh oldalon a válaszadók 12, a szlovákon pedig 18 százaléka érez csalódottságot a régi rendszer bukása miatt.
A különösen a gazdaság terén megmutatkozó kezdeti hátrányokat ledolgozta a strukturális átalakulásban, a reformokban lendületesebbnek, bátrabbnak mutatkozó Szlovákia, és ma már szinte azonos súlyúnak ítélik a német piac közelségéből fakadóan eleve kedvezőbb adottságú, iparosodottabb Csehországgal. Mindkét országban külföldi befektetésekkel vált húzóágazattá az autógyártás és az elektronikai ipar, ami a válság közepette kisegítette a növekedést. Mindketten elenyésző külső adóssággal kezdték a rendszerváltást, ami – bár uniós összehasonlításban még mindig alacsony – mára Csehországban a GDP 46, Szlovákiában pedig az 55 százalékára ugrott fel. Infrastrukturális fejlesztésekben egyikük sem erős, autópályák az eltelt negyedszázadban alig épültek. Szlovákia az egy főre jutó GDP-ben elmarad Csehországtól (tavaly a költségvetés hiánya több, a munkanélküliségi adat rosszabb volt), gazdasági növekedésben, inflációban viszont közel azonos szinten álltak.
A fordulatot Szlovákiában az 1998-ig regnált nacionalista, populista, a piaci reformokat halogató Vladimír Meciar rezsimjének bukásával hatalomra került jobbközép Mikulas Dzurinda nevével fémjelzett, külföldi befektetéseket ösztönző, reformpárti politika hozta. Ennek eredményeként Szlovákia a többi térségbeli állammal egyszerre, 2004 májusában csatlakozhatott az EU-hoz, ráadásul a régióban Szlovénia után másodikként, 2009. január elsejétől bevezethette az eurót. A lépést Csehország is megtehette volna, ám ez neki soha nem volt sürgető. Még a kérdésben a jobboldali euroszkeptikus kormányoknál nyitottabb szociáldemokraták sem tartották igazán fontosnak, hogy kijelöljék a bevezetés céldátumát. Az országmarketinget mindig kiválóan művelő, a Csehszlovákia felbomlását követő öt évben cseh kormányfő Václav Klaus a hazai vállalkozókat támogató politikájával 1997-re pénzügyi válságba, recesszióba sodorta az országot. A gazdaságot a szociáldemokrata kormányok ismét növekedési pályára állították, ám jobboldali váltótársaikkal összhangban adósak maradtak az átfogó szerkezetátalakítással, csak korlátozott reformlépéseket tettek. Sőt a szociáldemokraták vezette jelenlegi kabinet még a jobbközép elődje által megkezdett reformokat is visszacsinálta.
Klaus az általa alapított Polgári Demokrata Párttal utoljára 1996-ban nyert választást, majd kétszer kudarcot vallott. Politikai pályáját aztán Václav Havel utódjaként 2003-ban államfőként folytatta, a posztnak az alkotmányban megengedett két ciklus után tavaly búcsút intett. Azóta egy-egy epésebb, Moszkva-barát politikáról, EU-ellenességről tanúskodó kijelentésén kívül nem igazán hallatja a hangját. A legutóbb 2002-ben választást nyert, ám kormányt alakítani képtelen, a 2004-es elnökválasztáson pedig alulmaradt Meciar a hattyúdalát 2006-ban „énekelte”, amikor baloldali pártjával bekerült a Smerrel jelenleg is kormányzó populista Robert Fico koalíciójába. Négy évvel később viszont pártja már be sem jutott a parlamentbe, ő pedig visszavonult a politikától.
