Európa hamburgi polgára

A kontinens egységének előharcosát veszítette el Európa, amikor kedd délután, 96 éves korában meghalt Helmut Schmidt, Németország nyugalmazott kancellárja. A világ szegényebb lett a globális gazdasági összefüggések értő magyarázójával, Hamburg városa pedig hűséges polgárát gyászolja, aki élete utolsó percéig a minden feltűnés nélküli sorházban lakva semmiben sem akart elütni a Hanza-város lakóinak átlagától.

Pedig mindenben átlag fölötti volt. A szorgalomban, amivel a háború után mint leszerelt katona közgazdaságtant tanult. A politikai elkötelezettségben, ami fiatalkorában a szociáldemokratákhoz vitte és tartotta ott haláláig. A döntésképességben, a határozottságban, amivel az 1962-es nagy szökőár idején hamburgi belügyi szenátorként megszervezte a város és mindenekelőtt lakóinak a védelmét. „A többiek úgy szaladgáltak körülöttem, mint a kerge tyúkok, valakinek csak meg kellett csinálnia” – csökkentette évekkel később a legendaképzésre hajlamos kommentárok pátoszát. S ugyanez a határozott magatartás jellemezte az 1974 és 1982 közötti kancellárságának nyolc évét.

Nehéz örökséget vett át, elődje, Willy Brandt, az új keleti politika, az enyhülés Nobel-békedíjas építőmestere magasra tette a mércét. De az álmodozó Brandtot nem is akarta utánozni – ő pragmatikus, gazdaságorientált és stratégiai „macher” volt. Szembe tudott nézni az első olajválság kihívásával, legyőzte a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) terrorját – olyan áron is, hogy az a munkaadói szövetség akkori elnökének, a túszként fogva tartott Hanns-Martin Schleyernek az életébe került. „Az állam nem engedheti meg, hogy zsarolják” – indokolta a látszólag hideg szívű döntést. Gazdaságpolitikailag pedig Valéry Giscard d'Estaing francia elnökkel – jó barátjával – karöltve tette meg az első lépéseket az egységes európai fizetőeszköz, az euró megteremtése felé. Stratégiailag a NATO rakétatelepítési döntésének egyik szorgalmazójaként és kivitelezőjeként kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy a Szovjetunió végül is feladni kényszerült a fegyverkezési versenyt és ezzel kelet-európai birodalmát, köztük az NDK-t és Magyarországot.

Az átlagtól elütő volt a magánéletben is. Nem csupán a sorházlakó szerénysége, az allűrök nélküli viselkedés mutatta ezt, hiszen például kifejezetten rosszallotta, ha nyugdíjaskorában valaki kancellár úrnak titulálta. „Herr Schmidt” – ez volt a megszólítása. S elütött az átlagtól a házastársi hűség tekintetében is: 68 évet élt le ifjúkori szerelme, Loki oldalán, annak 2010-ben bekövetkezett haláláig. A Gerhard Schröder és Joschka Fischer fémjelezte kormány idején, nyilvános rendezvényen meg is jegyezte, hogy egy pici példát azért vehetnének róla mai utódai – utalva arra, hogy az akkori szociáldemokrata kancellár és a zöldpárti külügyminiszter is éppen a negyedik házasságában élt.

Amikor 1982-ben a kereszténydemokrata Helmut Kohl a liberális szabaddemokraták segítségével konstruktív bizalmatlansági indítvány keretében távozásra kényszerítette a kancellári székből, rezzenéstelen arccal gratulált utódjának. Nem nyalogatta sebeit, mindazonáltal önkritikusan később úgy summázta ennek tapasztalatait, hogy nem lett volna szabad engednie a pártelnöki és a kancellári funkció kettéválasztását, mert ez különösen egy nagy párt esetében megnehezíti a kormányzati munkát.

Nyugalmazott kancellárként aktív újságíró lett. A Die Zeit című liberális hamburgi hetilapot kiadóként jegyezte haláláig. Mind világgazdasági elemzései, mind a szerkesztőség gondolkodására gyakorolt hatása – amíg mozgásképes volt, rendszeresen bejárt a lapértekezletekre – olyan aurát teremtett a Die Zeitnek, hogy ma ez jószerivel az egyetlen nyomtatott sajtótermék, amely tartani tudja példányszámát. Közben az utolsó leheletéig az Európai Unió protagonistája volt. „A németeknek meg kell érteniük, milyen előnyeik származnak az egységesülő kontinensből, s nem dominanciára, hanem kooperációra kell törekedniük” – mondogatta, eközben a világgazdaság néhány vadhajtása nagyon felbosszantotta. Nem tudott megbékélni a befektetési bankárokkal, élesen kikelt a pénzpiacok manipulatív vonásai, például a származékos értékpapírok kereskedelme, a határidős, fiktív üzletek ellen.

S végül egy személyes emlék: a HVG tudósítójának kétszer is alkalma volt hosszabban beszélgetni a nyugalmazott kancellárral, aki az egyik találkozás során nemcsak azt jósolta meg jó másfél évtizede, hogy Európának előbb-utóbb menekültválsággal kell szembenéznie, hanem meglepetést is tudott okozni. „Most én kérdezek” – fordított a szereposztáson az interjú befejeztével, bizonyítván, hogy kíváncsisága, érdeklődése szeretett Európájának Hamburgból nézve távoli szegletére is kiterjedt.

Bármilyen elcsépelt is a fordulat, Helmut Schmidt távozása nem csupán Németország számára pótolhatatlan veszteség.

WEYER BÉLA / BERLIN