A három észak-iraki tartomány alkotta kurd autonóm régió akár békében is élhetne, hiszen az Iszlám Állam (IS) fegyvereseit kiszorította a területéről. A közös ellenség ellen összefogó két nagy politikai erő azonban egyre hevesebb belpolitikai harcot folytat, aminek árát a lakosság fizeti meg. Az Irakban kialakult Kurd Regionális Kormányzat területét mindig is a bipoláris belpolitika jellemezte. Bár papíron a két nagy párt, a Kurdisztáni Demokratikus Párt (KDP) és a Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) kormányozza az autonóm területet, a valóságban a KDP delegálta az elnököt, és a kormány kulcspozícióiban is KDP-tagok vannak. A két politikai csoport között már lezajlott egy polgárháború, ami az USA közbenjárásával ért véget 1998-ban. Akkor megegyeztek a közös kormányzásban, valamint abban, hogy sem iraki csapatokat, sem a törökországi Kurd Munkapárt (PKK) gerilláit nem engedik be az autonóm területre.
Papíron ez megvalósult, a gyakorlatban azonban látványosan szakadt ketté az iraki Kurdisztánként is emlegetett régió két közigazgatási központra: a KDP által ellenőrzött Erbílre és környékére (a nemrég annektált Kirkukkal együtt), valamint az Irán mellett fekvő és a PUK birtokában lévő Szuleimáníjára. A két „fővárosnak” saját hadserege, rendőrsége, de még külön katonai hírszerzése is van. A két rész között a pártok által működtetett ellenőrző pontok is húzódnak, ezeket pedig – félve az atrocitásoktól –, ha tehetik, elkerülik a politikusok.
Az ISzlám Állam 2014-es offenzívája – amelynek során az iraki reguláris hadsereg szinte teljesen felőrlődött, és a szunnita terrorszervezet elfoglalta Moszult – összerántotta az ellenségeskedő kurdokat. A két nagy párt közös hadműveletben verte vissza a majdnem Erbílig benyomuló Iszlám Államot, s ezzel egy időben több mint egymillió belső menekültet fogadott be az IS által megszállt iraki területekről. A bagdadi központi kormány akkortájt akadozó kifizetései, bár jelentősen sújtották a közszféra dolgozóit, nem jelentettek napi témát, a kurdok ugyanis Bagdadra mutogattak. Ez a helyzet változott meg 2015-re, amikor nemzetközi jóváhagyással a kurdok megkezdték az olaj eladását a világpiacon, kikerülve a tiltakozó Bagdadot. Bár az olajexport jelentőssé vált, a közszféra dolgozói továbbra is hathavonta kapnak csak fizetést – már ha kapnak egyáltalán –, az áramkimaradások pedig mind a két „fővárosban” napi rendszerességgel megtörténnek.
„Nem várhatjuk Bagdadtól, hogy fizessen” – mondta a HVG-nek Hiúa Dzsaf, a PUK politikai bizottsága nemzetközi sajtóosztályának igazgatója Szuleimáníjában. „Azzal, hogy többé nem adjuk át nekik az olajat, hanem mi magunk értékesítjük, gyakorlatilag minden korábbinál jobban elmérgesítettük a viszonyt Bagdaddal” – tette hozzá. Bagdad továbbra is súlyos pénzügyi gondokkal küzd, de a közszférában dolgozó kurdok kifizetésének szabotálása valóban politikai döntésnek is tűnik. A HVG-nek név nélkül nyilatkozó belső menekült iraki arab tanárok, tisztviselők ugyanis megerősítették, hogy, ellentétben a kurdokkal, ők valamivel gyakrabban kapják meg a fizetésüket a központi kormánytól. Bagdad láthatóan úgy döntött, hogy amennyiben a kurdok adják el az olajat, fizessék ők a saját embereiket. Ráadásul Maszúd Barzáninak, az iraki kurd régió és a KDP elnökének a szuverén kurd állam kikiáltásáról szóló bejelentései is élezték a konfliktust a bagdadi kormányzattal.
A kurd kormányzat sem siet azonban a fizetéssel – az olaj eladásából befolyt összegek sorsa átláthatatlan. A HVG-nek név nélkül nyilatkozó egyik KDP-s politikus szerint „dollármilliókat költenek a háborúra az Iszlám Állam ellen, a pénz jelentős része arra ment el”. A gyanakvó közvélemény azonban súlyos korrupciót emleget. A mindkét uralkodó kurd pártot érintő korrupciós ügyek kivizsgálását, valamint a társadalmi igazságosság megteremtését tűzte zászlajára a megerősödött Goran (Reform) nevű mozgalom. A 2009-ben alakult, többségében a PUK-ból kivált reformerek által jegyzett mozgalom meglepően jól teljesített a 2013-as parlamenti választáson, a száz mandátumból huszonötöt nyert meg. Tavaly viszont súlyos összetűzésbe keveredett a tartományi kormánnyal.
„Barzáni már befejezte kétszer négyéves elnöki ciklusát, amikor a kialakult külső fenyegetés miatt ezt meghosszabbították két évvel. Amikor ez is lejárt, még egy évet akartak hosszabbítani. Mi viszont szerettük volna betartatni a KDP-vel a saját maga által alkotott törvényt. Ezzel egy időben kezdeményezni akartuk az elnökválasztási törvény módosítását. A KDP húzta az időt, majd a határidő lejártának napján az Erbílbe vezető út ellenőrző pontján visszafordították a képviselőnket, hogy ne tudja benyújtani a törvényjavaslatunkat” – panaszolta Shorsh Hádzsi, a Goran mozgalom szóvivője. Az esetet zavargások követték, a Goran szimpatizánsai KDP-irodákat gyújtottak fel, amitől persze a mozgalom hivatalosan elhatárolódott. „Egyre feszültebb a politikai légkör, a hatalmi ágak, így a bíróság, a rendőrség nem válnak el, az állami pénzek sorsa átláthatatlan, a nagy pártok pedig külön kötnek szövetségeket a külföldi hatalmakkal” – sorolta a HVG-nek Hádzsi.
A polgárháborús hangulatot szítja, hogy mind a két nagy kurd párt más-más ország felé elkötelezett a nemzetközi politikában. Bár az USA támogatását mindketten magukénak mondják, a KDP Ankarával, a PUK Teheránnal ápol kiváló viszonyt. A török kapcsolat azonban nemcsak a nyíltan Irán-barát PUK-nak szúrja a szemét, hanem a szíriai és törökországi kurd politikai erőknek is. A KDP zárva tartja az autonómia határait Szíria és Törökország felé, megakadályozva a PKK-gerillák mozgását – éppen azon harcosokét, akiknek katonai segítsége nélkül nem biztos, hogy meg tudták volna tartani a Szindzsári-hegységet 2014-ben. A KDP ugyanakkor török csapatokat engedett be, amelyek előbb a PKK fegyveresei ellen végeznek hadműveleteket, és csak utána fordulnak szembe az Iszlám Állammal.
A folyamatos áramkimaradásokkal, az elmaradt bérekkel, az átláthatóságot követelő reformok elutasításával a társadalmi feszültségek napról napra tapinthatóan növekszenek az iraki Kurdisztánban. A KDP szuverén államot célzó törekvéseit hevesen bírálják az ellenzéki pártok. „Egy országot létre kell hozni, nem kikiáltani” – mondják a kritikus hangok, amelyek tulajdonosai inkább Bagdaddal próbálnának kiegyezni és az iraki föderáción belül maradni. A nagy kérdés, hogy mi lesz, ha megszűnik a fegyveres konfliktus a térségben, miként alakulnak az erőviszonyok. Egyelőre viszont még azt sem tudni, a gazdasági és politikai válságból milyen kiutat tudnának ajánlani az egymásnak feszülő kurd politikai erők.
JÁSZBERÉNYI SÁNDOR / ERBÍL, SZULEIMÁNÍJÁ
