A szponzorállamok meggyengülése miatt gyilkolnak másképp a terroristák
A látszat és a megterhelő lélektani hatás ellenére a dzsihádista terrorra, úgy látszik, egyre kevesebb pénz jut.
A barcelonai és cambrilsi terrormerényletek az újabb, részben meghiúsított támadások a 2015 óta tartó, hosszú dzsihádista sorozatban. Bármilyen szörnyűek is, az Iszlám Állam legújabb akciói mögül látványosan hiányzik a közel-keleti „rablóállamok” - az egykori aszadista Szíria és Szaddam-féle Irak – támogatása. Igaz, ezen államok lerombolása láthatóan több problémát okozott, mint amennyit eltüntetett.
Pénz híján posztó
Az Iszlám Állam egyre kevésbé létezik mint valóságos entitás, így az eddigi legvéresebb merényleteket a 2000-es évek közepén elkövető al-Kaidához hasonlóan „terrormárkanévvé” válik, ezúttal franchise helyett „startup” rendszerben. A látszat és a megterhelő lélektani hatás ellenére a dzsihádista terrorra, úgy látszik, egyre kevesebb pénz jut, hiszen a tavaly júliusi nizzai, 87 emberéletet követelő támadás óta szinte kizárólag csak pár fegyvert igénylő, autós-gázolásos tömeggyilkosságokat láttunk (az egyetlen kivétel a manchesteri öngyilkos merénylet idén májusban Ariana Grande koncertjén).
Szinte közhelyes már: a terrortámadások klasszikus formája igen idő- és pénzigényes dolog. Ha csak a 2015 októberi, párizsi támadássorozatra gondolunk, a számos helyen, koordináltan jelenlévő terroristáknak az Iszlám Állam külön beszerzési csoportot és technikai hátteret is létrehozott. A barcelonai támadás és a közelben felrobbanó, PB-gázpalack-alapú bombák arra engednek következtetni – mint akár a nizzai vagy berlini próbálkozás –: az Iszlám Állam elvesztette a képességet arra, hogy a Bataclanban elkövetetthez hasonló rémisztő terrortámadást hajtson végre az európai kontinensen, de forrásai szűkössége egyre kegyetlenebb tervekre sarkallja.
Ez páratlan helyzet az európai dzsihádista terrorizmus történetében. A biztonsági erők szemmel láthatóan sikeresen vágták el az Iszlám Állam fegyverutánpótlását, és bombagyárosai is egyre inkább a sufnituning bombák felé nyitnak (amelyeket legutóbb már be sem tudtak vinni Barcelonába, így rájuk robbant). Ám ezek az improvizált módszerek gyakorlatilag kivédhetetlenek, és tucatnyi, esetenként több tucat halott civilt hagynak hátra, hasonlóan ahhoz, mintha pokolgépes merényletet követtek volna el.
A fejlemény nyugtalanító, ugyanakkor mély válságot takar. A hetvenes évek óta nemigen fordult elő, hogy a merénylők mögött nem áll számottevő támogatás. Holott a nemzetközi- majd szalafi-dzsihádista szervezetek (például az al-Kaida franchise) mögött mindig is álltak az arab világban jegyzett hatalmak.
„Útonállók” és terroristák
Ma nagyon népszerű (főleg orosz hatásra) a dzsihádista kalifátus keletkezéséért és a kibontakozó káoszért ősbűnként Irak amerikai lerohanását megtenni felelősként. Ebben az értékelésben sok igazság van (hiszen akinek szeme van, láthatja, mi történik azóta az egykor Bagdadból irányított állam helyén), a teljes képhez hozzátartozik, hogy az Európát és Észak-Amerikát fenyegető terrorveszély enélkül sem lenne kisebb.
Az Iszlám Állam valószínűleg saját forrásaiból, az utóbbi évek során összerabolt vagyonából szervez ma támadásokat Nyugat-Európában, általában bosszúból egy-egy vele szembeni katonai siker után. Ez pedig merőben más, mint amit nagyjából az 1972-es müncheni olimpiai merénylet után kezdődő palesztin merényletek óta Nyugat-Európa megtapasztalt.
A kezdeti időkben ugyanis a különböző, főleg arab, marxista palesztin szervezetek világszerte izraeli diplomatákat és segítőiket, illetve civileket célzó bombamerényletei és gépeltérítései bőkezű támogatásra számíthattak például Háfez el-Aszad szíriai elnöktől, akinek a terror úgymond a diplomácia egyik eszközének számított. Miután az Aszad família tárgyalásai az amerikaiakkal a hetvenes években elbuktak, Aszad Izrael és a Nyugat destabilizációját, és később Jasszer Arafat palesztin vezér meggyengítését is terrortámadások kivitelezésével és palesztin terroristák kiképzésével kívánta elérni. Míg kezdetben ehhez inkább kommunista irányultságú, a fő palesztin mozgalommal rivalizáló szervezetek (pl. a Palesztin Népi Felszabadítási Front - PFLP) tűntek számára a legalkalmasabbnak, utóbb, az ezredfordulón legtöbb forrásukat már a Hamász kapta meg.
A baathista tábornokok, majd Szaddam Husszein által irányított Irak a rezsim 2003-as bukása előtt ugyan finnyásabb módon, de hasonló szekuláris terrorista- és felkelő mozgalmakat pénzelt, amelyek az iráni kommunistáktól, a Kurdisztáni Munkáspárttól (PKK), egészen a már említett PFLP-ig terjedtek. Tevékenységével mind a két rezsim felkerült az amerikai külügyminisztérium „állami terrorszponzor”-listájára, amelyről Irak természetesen 2003-ban lekerült, az Aszad-rezsim viszont ma is ott szerepel.
A harmadik gyanúsított rezsim a listán Moamer Kadhafi Líbiája volt, főleg azért, mert felelőssé tették az 1988. december 21-i lockerbie-i repülőgépes merényletért. Ez mai szemmel is elképzelhetetlen pusztítást okozott: az amerikai Pan Am 103-as Frankfurt-Detroit járatát líbiai merénylők robbantották fel, és lezuhanásakor mind a 270 rajta lévőt és 11 lockerbie-i lakost is megöltek. Az amerikaiak és a skót bíróság egy líbiai diplomatát és Kadhafit vádolta a terrorakcióval, és a diktátor híres 2003-as enyhülésekor felelősségét a líbiai részvétel miatt el is ismerte, az ország pedig majdnem 3 milliárd dollárt fizetett ki kártérítésül. Paul Foot újságíró 2004-es nyomozása ennek ellenére valószínűsíti, hogy az akciót Szíria és Irán hozta össze, majd úgy alakították azt, hogy a nyugatiak Líbiát vádolják érte.
A legsúlyosabb merénylet mellett azonban még számos példa mutat arra, hogy a térségbeli államok előszeretettel működtek közre hasonló akciókban (Swissair 330 – 1970, Gulf Air 771 – 1983). Líbia aktív részvétele a közel-keleti terrorizmus támogatásában ugyanakkor ma sem bizonyított.
Ami azonban bizonyítottnak látszik, az az, hogy a Nyugaton elharapódzó terror a hatvanas évektől a Szovjetunió hidegháborús taktikájának része is volt. Noha nyilvánvalóan a hivatalos szovjet vezetés ilyesmit nem ismert el, a KGB viszont bizonyítottan számos „frontszervezetet” használt hasonló akciókra. A szíriai és iraki baráti kormányok természetesen Moszkva szándékait is minden esetben támogatták. 1969-ben a palesztin terroristák rekordszámú, 82 gépet térítettek el, nem sokkal később, 1971-ben a KGB I-es (hírszerző és külföldi műveleti) Főigazgatóságának akkori vezetője, Alekszandr Szaharovszkij tábornok azzal büszkélkedett, hogy a gépeltérítés-módszer az ő „saját találmánya.”
A szegény ember atombombája
Amikor a Szovjetunió végül 1991-ben felbomlott, a hatás a nemzetközi – eddig főleg baloldali forradalmi eszmékre hivatkozó – közel-keleti terroristáknál is hatalmas volt. A pénz, a megszokott titkos csatornák, a tanácsadók is egyik napról a másikra eltűntek, a legkülönbözőbb arab – főleg palesztin – terrorszervezetek damaszkuszi és bagdadi irodái, kiképzőtáborai és jó pár milicista maradtak hátra. Ezek természetesen nem hagytak fel az erőszakkal egyik napról a másikra. A kilencvenes évek közepétől pedig a szovjetek által eléggé magukra hagyott, de az oroszokkal továbbra is szövetségben lévő damaszkuszi rezsim hamar bele is ugrott a folyamatosan növekvő nemzetközi iszlamista dzsihádizmus finanszírozásába.
Ez Izrael, Palesztina és Libanon viszonylatában a Hamasz Iránnal szinkronban lévő finanszírozását jelentette Hafez el-Aszad utolsó elnöki éveiben. A síita, libanoni és szíriai bázisú Hezbollah már hamarabb, a nyolcvanas évek libanoni polgárháborújában feltűnt a szírek fizetési listáján, és 2001-ig ez a csoport volt felelős a legtöbb amerikai haláláért is. 1990 után terjedtek el nagyobb mértékben a vallásos terrorizmus tipikus figurái is, először Izraelben, majd a 2000-es években nyugaton is az öngyilkos, pokolgépes merénylők. Hafez fia és utóda, Bassar el-Aszad azonban a 2001. szeptember 11-i New York-i al-Kaida-merénylet és Irak amerikai megszállása után hatalma növekvő fenyegetését érzékelve ennél is továbbment.
Közismert tény, ma mégis keveset emlegetjük, mennyit segített Szíria a 2006-2011 között új fenyegetés, a síita civilekre és amerikai katonákra, diplomatákra válogatás nélkül célzó „iraki al-Kaida” felépítésében. A legutóbbi békebeli adatok szerint Szíria pénzügyi tranzakcióinak 60 százaléka volt kézpénzes, az elektronikus banki szolgáltatásokat pedig a népesség 80 százaléka sohasem használta, így a finanszírozás szinte láthatatlan lehetett. Az Iszlám Állam Abu Muszab az-Zarkavi vezette ősszervezete nem működhetett volna ilyen sikeresen, ha Aszad nem biztosít a felkelő dzsihádistáknak biztonságos bázisokat, kiképzőhelyeket és anyagi támogatást a határ másik oldalán. Egy amerikai újságíróknak adott 2006-os interjújában Oszama bin Laden a helyzetet úgy jellemezte, hogy „Szíria biztonságos menedék most számunkra, még akkor is, ha a kormányukban megbízni nem lehet.”
Mindezzel Aszad a 2004-es 190 áldozatot követelő madridi és a 2005-ös londoni terrortámadások után sem hagyott fel. Sőt a madridi és 2003-as casablancai merénylet marokkói elkövetőinek Damaszkusszal közvetlen kapcsolata is volt. Aszad pedig feltehetően az al-Kaidán keresztül szervezte meg Rafik Hariri libanoni keresztény miniszterelnök 2005-ös meggyilkolását is. Az iraki al-Kaida vezetőjét, Zarkavit végül egy szíriai területen végrehajtott amerikai célzott bombatámadás ölte meg 2006-ban. Ez egyben Aszad első súlyosabb leckéjét is jelentette Washingtontól.
Az al-Kaida franchise-hoz lazán vagy szorosabban kötődő iraki csoportok szíriai finanszírozására azonban 2009-től, Barack Obama békülékeny politikája hozott végső veszélyt. Az elnök már beiktatása után nem sokkal diplomatákat küldött Damaszkuszba, akik főleg a terrorizmus finanszírozásának felhagyásáról egyeztettek a szír kormányzattal. A tárgyalásokat végül a 2011-ben beinduló Arab Tavasz söpörte el. Aszad jó ideig bízhatott abban, hogy országa kimarad a tüntetéssorozatból, azonban 2012-re világos lett, hogy a rezsim az egyik legdurvább térségi polgárháborúba sodródott bele. Ebben tevékeny részt vállaltak a 2011-es iraki megszállás végeztével az országban tétlenül őgyelgő, de egyre fenyegetettebb al-kaidások is, akik két felkelő szíriai dzsihádista csoportban az akkor al Nuszrának hívott formációban és az Iraki és Szíriai Iszlám Államban is részt vettek.
Az Iszlám Állam végül 2014-ben levált a megkopott al-Kaidáról, és iraki vezetője, Abu Bakr al-Bagdadi valamikori kenyéradói, a damaszkuszi kormány ellen fordult. Átvette a vezetést a rezsim egyéb iszlamista és más ellenfeleitől, és saját kvázi-terrorállamot alapított.
Az Iszlám Állam kétségtelenül rengeteg támogatást kapott a nyugattal szövetséges arab államok és Törökország radikális dzsihádista elemeitől, de a szír rezsim velük folytatott hosszú viszonya érdekes módon ma nem ekkora téma. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy Aszad és viszonylag szegény állama, Szíria olyan emberi atomfegyvert tartott el, amely – amellett hogy a Nyugatot soha nem látott fenyegetésnek teszi ki – magát, Szíriát is elpusztítja, csakúgy, mint ahogyan azt Irakkal teszi.
Az USA és Izrael természetesen kezdettől támogatta az Aszad-rezsim elleni erőket, részben azért, mert azt hitte, a terror állami finanszírozását ellehetetlenítve megelőzi a terrortámadásokat is. Az izraelben elszaporodó, brutális palesztin késes merényletek és a Nyugatot elborító autós támadások is bizonyítják, jókorát tévedtek. Aszad és a jelenlegi Iszlám Állam viszonya még így is felvet kérdéseket, hiszen jelentős kereskedelmi kapcsolataik is vannak, miközben természetesen tizedelik egymás erőit. A régi típusú támogatás, amelyet legpusztítóbb támadásaihoz az al-Kaida Szíriából kapott, azonban már biztosan nem létezik.
Szíria, Irak és Líbia szétesését, és az USA külügyi apparátusának felelőtlen szerepét ebben sokszor és jogosan emlegetjük, amikor a 2015-ben kicsúcsosodó menekültválság, káosz, szétesés és terror okait keressük. Fontos azonban mindenkor észben tartanunk, hogy a dzsihádista terror legpusztítóbb, legszervezettebb korszakát akkor élte, amikor számíthatott a nyugatellenes rezsimek titkolt támogatására. A jövő most számára éppen olyan bizonytalan, mint számunkra, akik a dzsihádisták legújabb terrortámadásait nézőként szemléljük.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
