Naruhito herceg trónra lépése új korszak kezdetét is jelenti Japánban. Az uralkodó személyéhez kötött, több mint ezeréves hagyomány jól megfér a modern világgal.
Az ezredforduló előtt sokan pánikba estek, hogy a számítógépek tudják-e majd kezelni, amikor a naptár 1999-ről 2000-re fordul. Most Japán él meg az akkori, vaklármának bizonyult hasonló korszakváltást, amire javában készülnek az ország it-szakemberei. Május 1-jén trónra lép az 59 éves Naruhito herceg, és ezzel az uralkodó személyéhez kötődő, új periódus veszi kezdetét.
A kormány – időt adva az átállásra – április elsején hozta nyilvánosságra, hogy Naruhito császári időszakát Reivának, Csodálatos harmóniának hívják majd. Ez nem egyszerűen történelmi kategória. A japán államigazgatás is korszakokhoz (nengókhoz) igazodik, s a számítógépes operációs rendszerekben – de például a népességi adatbázisokban, a banki könyvelésben, a vasúti jegyeken, a jogosítványokon és az útleveleken is – megkezdődik a Reiva első éve. Előző nap ér véget a trónjáról – 1817 óta elsőként – lemondott, 85 éves Akihito császár időszaka, a Heiszei (A külső és belső béke elérése), ami még 1989-ben kezdődött.
Mint oly sok minden, a császári korszakok intézménye is Kínából ered, amelynek kultúrája, törvényei és szokásai meghatározták az ókori, illetve kora középkori Ázsia életét. Az első nevesített időszak a kínai Han-dinasztia (időszámításunk előtt 202-től időszámításunk szerint 220-ig) hetedik császárához, az 54 évig uralkodó Vuhoz kötődik. Japán 645-ben vette át a szokást, amikor brutális államcsínnyel megdöntötték a Soga-klán hatalmát, s a puccsisták a Taika (Nagy átalakulás) névvel illették az esztendőt.
A világ legrégebbi, 2700 éves császári házában Naruhito a 126. uralkodó lesz a sorban, ám a Reiva már a 248. korszak. Ennek oka, hogy a Krizantém Trónon ülők gyakran nyilvánították új időszak kezdetének, amikor természeti katasztrófa, illetve más csapás sújtotta birodalmukat, vagy csak tiszta lapot akartak nyitni. Ebben is az 1868-as Meidzsi-reformok hoztak változást. Az előző évben követte apját, Kómeit a trónon az alig 14 éves Mucuhito herceg, aki véget vetett az Edo-korszaknak, a sógunok hatalmának. A császárok nyolc évszázadig csak névleg uralkodtak, ám Mucuhito már valós hatalommal bírt; az arisztokraták sorshúzással választották számára a Meidzsi nevet, ami az új korszaké is volt.
A Meidzsi-alkotmánnyal együtt elfogadott, a császári házról szóló 1889-es törvény rögzítette, hogy minden uralkodóhoz egy periódus kötődhet, ami a trón birtokosának halálával ér véget. Miután Akihito 2016-ban példátlan módon közölte visszavonulási szándékát, a tokiói parlament egy évvel később jogszabályt hozott arról, hogy Naruhito így is új korszakot kezdhet (HVG, 2017. június 8.). A regula kizárólag Akihito esetére érvényes, a konzervatív Abe Sinzo kormányfő ugyanis nem akarta, hogy a jövőben más császároknak is kedvük támadjon lemondani.
Egy 1909-es törvény szerint minden császár kiválaszthatja saját korszakának a nevét, amit ő maga a halála után kap meg, s azonnal megkezdődik az új nengó, új névvel.
A székhelyét 1868-ban Kiotóból Tokióba áthelyező Meidzsit a halála után, 1912-ben Taisó (születéskori nevén Josihito), őt pedig 1926-ban Sóva (Hirohito) követte. A feudális, elmaradott Japánból Meidzsi csinált modern államot, és 1894–1895-ben Kína, 1904–1905-ben Oroszország ellen vívott győztes háborút. Hirohito, Hitler szövetségeseként a második világháborúba vezette Japánt, s a hirosimai és nagaszaki amerikai atomtámadás után, 1945. augusztus 15-én a rádióban jelentette be a kapitulációt – alattvalói akkor hallották először a hangját. Az 1947-es alkotmányt tollba mondó amerikaiak a császárt megfosztották isteni mivoltától, ám az alattvalói által így is istenségként tisztelt Hirohitót a társadalmi béke megőrzése érdekében nem vonták felelősségre háborús bűnösként. Az új alkotmánnyal érvényét vesztette az 1889-es és az 1909-es törvény, így a császári korszakok jogalapja is.
Az ellenzéki szocialista párt 1977-ben kezdeményezte a nengórendszer eltörlését, erre reagálva az 1955-ös megalakulása óta hatalmon lévő, elnevezése ellenére konzervatív Liberális Demokrata Párt 1979-ben törvényt alkotott a korszakokról. A kétmondatos jogszabály rögzíti, hogy a nengó nevéről a kormány dönt, másrészt rendelkezik arról, hogy a korszak nevét császári utódlás esetén lehet csak megváltoztatni. Ezzel visszahozták az 1889-es és az 1909-es törvényt, de az alkotmányt tiszteletben tartva a döntést kivették az uralkodó kezéből. Néhány hónappal később azt is meghatározták, hogy az új nengó nevének kiválasztására a kormányfő szakértői bizottságot állít fel. Tagjai fejenként két-három javaslattal állnak elő, s ezekből szűrik ki azt a hármat, amelyekből a kormány egyet kiválaszt, és döntését közli a parlament két házának elnökével és alelnökével, mielőtt nyilvánosságra hozná.
Rögzítették a legfontosabb szabályokat is. A korszak nevének két írásjelből (kandzsi) kell állnia, közérthetőnek kell lennie, s jelképeznie a nemzet ambícióját. Nem lehet korábban már használt, sem pedig túl közönséges. A latin ábécében megjelenített kezdőbetűje sem ismétlődhet, azaz a mostani döntésnél a Meidzsi (Felvilágosult kormányzás), a Taisó (Nagy igazságosság), a Sóva (Felvilágosult béke) és a Heiszei után M, T, S és H sem állhatott a név elején. Ez azért is fontos, mert a japánok gyakran rövidítésként használják a latin betűket: az S50 például a Sóva-korszak ötvenedik éve, azaz 1975, a H20 pedig a Heiszei-éra huszadik éve, vagyis 2008. A japán történelemben egy nengó ideje átlagosan öt év volt, a leghosszabb éppen a Hirohito uralkodását – a második világháború mellett Japán felemelkedését is – jelentő periódus, ami több mint 62 évig tartott.
A japánok az ország történetét a korszakok szerint tagolják. A most véget érő Heiszei idején történt sorscsapások között volt az 1995-ös kóbei földrengés és a 2011-es fukusimai szökőár, illetve atomkatasztrófa, s az Aum Sinrikjó szekta is 1995-ben hajtotta végre a szaringáztámadását a tokiói metróban. Nem tartják véletlennek, hogy hosszú halogatás végén éppen tavaly végezték ki az Aum vezetőjét és 12 másik tagját, hogy a rossz szellemük ne húzódjon át az új császári periódusra. Míg az 1970-es években a japánok négyötöde mondta azt, hogy kizárólag a nengó alapján tartja számon az időt, ma már csak a harmaduk tesz így, a negyedük a Gergely-naptárhoz igazodik, a többiek pedig mindkettőt használják.
A korszak nevét hagyományosan ősi kínai szövegekből választották ki a tudósok. Abe márciusban bízott meg egy kilenctagú testületet, amely ezúttal japán dokumentumokat is tanulmányozott, s a kormány végül ez utóbbiakból vette a Reiva nevet, ami beleillik nacionalista politikájába. A „csodálatos harmónia” kifejezés egy tavaszköszöntő, az élet tél utáni újrakezdését ünneplő költeményből származik, amire a 759-ben kiadott legrégebbi japán versantológiában leltek rá. A Manjósú (Tízezer levél gyűjteménye) nevet viselő kötet – amelynek modern kiadásait természetesen rögtön elkapkodták – 4516 verset tartalmaz, amiket a társadalom minden rétegéből származók, uralkodók, nemesek, katonák és egyszerű földművesek írtak.
Azt nem tudni, hogy a bizottságból kinek az ötlete volt a Reiva név – a japán sajtó a 89 éves Nakanisi Szuszumu professzorra gyanakszik, akit 2013-ban a tokiói kormány kulturális érdemrenddel tüntetett ki a Manjósú tanulmányozásáért –, és Abe harminc évre titkosította az eljárás részleteit. A nengó elnevezését igyekeznek féltékenyen őrizni a bejelentésig.
1912-ben, Mucuhito halálakor az Aszahi Simbun című napilap szenzációt keltett, amikor egy nappal a hivatalos közlés előtt megírta, hogy Taisó lesz az új korszak neve. Amikor viszont 14 évvel később a Tokió Nicsi Nicsi Simbun beharangozta, hogy Hirohito trónra lépésével a Kóbun kora kezdődik, s a különkiadás után néhány órával bejelentették, hogy a leendő császár a Sóvát választotta, sokan azt gondolták, a szenzációhajhászás büntetéseként az utolsó pillanatban cseréltek nevet. A napilap szégyenben maradt, a kiadó elnöke lemondott, az eset a médiában fogalommá vált. Így amikor a rákkal való több hónapi közdelem után Hirohito 1989. január 7-én elhunyt, a Mainicsi Simbun néven tovább élő lap fél órával a bejelentés előtt fülest kapott, amit nem mert világgá kürtölni. Pedig jó volt az értesülése, hogy Akihitóval a Heiszei következik.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Egyelőre nem tudni, mekkora a kár.
Új helyzet van.
