Július 21-én megállapodott az Európai Unió a hétéves költségvetési és a helyreállítási csomagról: a nagy számháborúban eddig a mennyiségi kérdések uralták a porondot, ezzel háttérbe szorítva a minőségi, köztük éghajlati-környezeti-jólléti kérdéseket, szempontokat. Pont ezek a források lettek jelentősen megvágva, a kormányfők javaslata alapján, többek között emiatt is lengette be a tagállami vezetők megállapodásának vétóját az Európai Parlament. Innen indulnak tovább az egyeztetések, az Európai Parlamentben, a német EU-elnökségben ill. a tagállamokban, valószínűleg a szokásos „döntő” decemberi Európai Tanácsülés (EUCO) előtt egy őszin gyúrva tovább az álláspontokat.

Milyen életkép van előttünk?

Uniós polgárok, közösségek a fejük fölötti, csatába forduló tanácsülést figyelték, ami végén mindenki győztesnek mutatta magát otthon, miközben a megállapodásban jócskán maradtak jogi értelmezési kérdőjelek, kiskapuk; az ördög továbbra is a részletekben és az apróbetűben rejlik. Az uniós lakos pedig eltűnődhetett: vajon most előrébb jutottunk (és mennyivel?) ahhoz, hogy válságállóbb, egészségesebb, tisztább és méltányosabb életre, gazdaságra állhassunk át, uniós közpénzek eddigieknél okosabb tervezésével? Amiben válságállóbbak a munkahelyek? Amiben a lakosság és közösségek, önkormányzatok megfelelő pénzügyi, jogi és adminisztratív támogatást kaphatnak, hogy energetikailag felújíthassák végre a lakóépületüket, jobban hozzáférjenek a tiszta, megújuló energiához, netán maguknak állíthassák elő olcsón? Azaz érdemben részt vehessenek ebben a gazdasági átállásban és meg is tudjanak tisztességgel élni benne, vagyis jóllétüket növelhessék?

Pontosan ezeket a lakossági kérdéseket határozzák meg az EU költségvetési és helyreállítási csomag éghajlati-környezeti-társadalmi szempontjai. Például az Európai Zöld Megállapodásról a magyarok fele nem hallott, pedig pontosan ezekre a jólléti kihívásokra igyekszik választ adni (igaz, tovább kellene erősíteni, de most épp gyengíteni akarják a tagállami vezetők). A továbbiakban ezért ezeket az éghajlati-környezeti-társadalmi szempontokat igyekszem közérthetővé tenni, a kritikus pontokat bemutatni.

Mert nem szabad megismételni a 2008–2009-es pénzügyi- és gazdasági válság utáni helyreállítás hibáit, ami során az uniós forrásokat is felhasználva a válság előtti környezetszennyező, egészségkárosító, összeszerelő ipartól függő gazdaságot építették vissza. Továbbá, hogy az EU és benne Magyarország teljesíthesse, amit – néhol jogilag kötelező törvényben, néhol stratégiában, tervben – vállalt: energiahatékonyságon és megújuló energiákon alapuló gazdasági átmenetet a kibocsátásmentesség vagy más néven karbonsemlegesség felé legkésőbb 2050-ig.

Melyek a kritikus pontok az uniós pénzek körül folyó vitákban?

Az egyik ilyen a klímacímkézés: a tagállamok (EUCO) javaslatára az 1824 milliárd eurónak nem az eredetileg javasolt 25, hanem 30 százaléka – azaz 550 milliárd euró mehetne a hét év alatt az éghajlatvédelemmel összhangban levő célokra: például alacsony kibocsátású gazdaság felé való átmenetre (pl. megújuló energiára és energiahatékonyságra), illetve ezek helyi infrastruktúráira, éghajlati kutatásra és fejlesztésre vagy az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra. Az Európai Parlament (EP) ezúttal is ambiciózusabb, mint a tagállamok, mert 25 százalék éghajlati és 10 százalék biológiai sokféleségi címkézést javasol.

Ennél a kritikus pont az, hogy még nem tisztázott, hogy a 30 százalék (vagy 35 százalék) minden költségvetési sorra és helyreállítási eszközre ugyanúgy vonatkozna-e, vagy csak néhány „kitüntetett” sor/eszköz felelőssége lenne a klímacímkézés. Utóbbi esetben még jobban kiválnának és eltörpülnének az „éghajlatbarát” és az azzal szemben nem klímacímkézett uniós pénzek éghajlatromboló, környezetpusztító projektek sorai/eszközei, amire így is 1280 milliárd euró menne (tipikus példái a sok betonozással járó nagy infrastruktúra-projektek, sok esetben zöldmezőre telepítve).

Az Európai Bizottság számításai szerint az 550 milliárd euró háromszorosára, kb. 1046 milliárd euróra lenne szükség (pl. „klímacímkézéssel”), hogy teljesíthetők legyenek a jelenleg vállalt EU 2030-as célszámok és ezzel előrébb léphessünk a válságálló, alacsony kibocsátású gazdaság felé.

A hazai állami beruházások több mint felét (2015–2017: 55 százalékát) az uniós kohéziós források fedezték. A jelenlegi 2014–2020 uniós költségvetésben Magyarország a kb. 10 ezer milliárd forintos (árfolyamfüggő) kohéziós keret csak kb. 13 százalékát, 1400 milliárd forintot költött éghajlatvédelmi célokra – alkalmazkodásra és alacsony kibocsátású gazdaság felé való átmenetre. (Sajnos a tagállamok nagy része hasonlóan elmarad a vállalt 15-20 százalékos aránytól.)

Ennek kb. tízszerese, közel 14 700 milliárd forint kellene a magyar kormány szerint a hazai éghajlat- és energiapolitikát 2030-ig meghatározó Nemzeti Energia- és Klímatervben (NEKT) kitűzött célok teljesítéséhez.

Összeségében tehát a szükséges uniós források jelentős része rendelkezése állhatna a jóllét (ill. az Európai Zöld Megállapodás) céljára, de minőségileg, éghajlatbarát módon kéne tervezni és elkölteni őket, legalább 40-50 százalékban klímacímkézve, különben csak az éghajlat-, környezet- és egészségrombolást fogják megint elősegíteni, a mi adófizetői pénzünkből.

A másik fontos területet a környezeti-társadalmi adók és vámok jelentik. A Bizottság már az elején jelezte, hogy az EU-s források nem lesznek elegendőek a „energiaátmenet/karbonsemlegesség útitervéhez” az Európai Zöld Megállapodás és céljai eléréséhez, a tagállamoknak, cégeknek stb. is hozzá kell tenniük a részüket. Ezért javasolják adók és vámok bevezetését, amivel plusz bevételekre tehetnek szert: ilyen például az EU határain a karbonvám, a nem-újrahasznosított hulladékok illetéke, vagy a pénzügyi tranzakciós adó. A Bizottság 2021 első felében jön ki a javaslatokkal.

Mivel ezekhez egyhangú döntés kell a tagállamok részéről, erősen kérdéses, bevállalják-e. A magyar álláspont pedig nem egyértelmű ebben a kérdésben.

A minőségi költés tervezése és ellenőrzése is kulcskérdés. Továbbra sem tisztázott még, hogy az uniós „zöld” beruházások „minőségi őre”, a fenntarthatósági befektetési kritériumrendszer (EU taxonómia), ami jövőre lép életbe, vajon vonatkozik-e a helyreállítási csomagra is, nemcsak a hétéves büdzsére – össze kell ezeket egyértelműen kötni. (Hasonló szerepet tölt be a Kohéziós politikában az ún. fosszilis kizáró lista – egyelőre ott is csak nyílnak a kiskapuk.) A helyreállítási költések utólagos ellenőrzése, igazítása is kérdéses: egyelőre nemzeti reform/helyreállítási (más néven beruházási) terveket kell a tagállamoknak benyújtaniuk.

A kritikus pontot az jelenti, hogy a tagállami reformterv csak annyira lesz erős, mint a 2030-ig szóló nemzeti energia- és klímatervük, az igazságos átmeneti „szénkivezetési” tervük (Just Transition Plan), valamint a partnerségi megállapodásuk és az EU-alapokból finanszírozott operatív programjaik, hiszen azokkal összhangban kell lennie. Tehát a helyreállítás minősége továbbra is a tagállamon múlik. Az Európai Parlament ezért javasol nagyobb parlamenti kontrollt a reformtervek és beszámolóik felett.

Ennek pedig a magyar vonatkozása az, hogy a magyar kormánynak is támogatnia kell(ene) az uniós források átláthatóbb, éghajlat- és környezetbarátabb tervezését és felhasználását, az Európai Zöld Megállapodás erősítésétől kezdve a zöldebb helyreállítási csomagon át a hazai és uniós (kohéziós) költségvetési és helyreállítási tervek elfogadásáig és kivitelezéséig. Mint szakmai szervezet, figyelemmel kísérjük a várhatóan őszre láthatóvá váló hazai tervezést (Partnerségi Megállapodás, operatív programok) és annak szakmai-társadalmi egyeztetési folyamatát, javaslataival segítve a jólléti szempontok érvényesítését, hazánk hosszú távú érdekeinek megfelelően.

Megvágott klíma- és egészségbarát helyreállítási uniós források

Éppen az éghajlati és társadalmi célokat leginkább segítő eszközöket vágták meg a tagállami vezetők a 750 milliád eurós helyreállítási csomagban. Például a Bizottság eredetileg megduplázta volna az InvestEU pénzügyi (hitel)keretét, hogy a jelenlegi évi uniós átlagos 1 százalékos energetikai épületfelújítási rátát legalább a duplájára gyorsítsák az ún. Felújítási Hullám (RenovationWave) keretében. Azonban az EUCO-javaslatban 15,3 milliárd helyett már csak 2,1 milliárd euró szerepel az InvestEU soron. Hasonlóan járt a klímabarát, fenntarthatósági kutatási-innovációs programokat támogató Horizon Europe (13,5 Mrd-ról 5 Mrd euró) és a szénrégiók szénmentes talpra állását segítő Méltányos Átállás Alap (Just Transition Fund, 40 Mrd euró helyett 10 Mrd) is. A humanitárius segélyt, egészségügyi programot és más, társadalmilag előnyös eszközt is nullára vágtak.

Kelet-Közép-Európában nincs még kihasználva sem a Horizon Europe, sem az InvestEU (ill. elődje az EFSI), a vágások után még jobban kiszorulhatunk. Lengyelország a Méltányos Átállás Alap felét elvihetné, de ő az egyetlen tagállam, amely nem köteleződött el a karbonsemlegességi cél mellett, márpedig úgy kérdéses a szénkivezetése.

Ennek a hazai vonatkozása pedig az, hogy a Méltányos Átállás Alap számunkra is fontos, mert év végéig a mi szénrégió(i)nkra is benyújthatunk régiós szénkivezetési tervet (Territorial Just Transition Plan), és így hozzáférést kaphatunk a Méltányos Átállási Mechanizmus alapjához (bár érintettségünkkel arányosan mi jóval kevesebbet kaphatunk, mint az Alap felét elvivő lengyelek). A MTVSZ a helyi közösségek, önkormányzatok (Borsod) részvételét igyekszik elősegíteni a folyamatban, hogy a terv nekik, róluk szóljon: a csehek, szlovákok és románok előttünk járnak, érdemes tanulni tőlük.

Nem legyinthetünk: most kell érvényesítenünk a magyar lakossági közérdeket, hogy a fenti kritikus kérdésekben inkább erősödjenek, és ne gyengüljenek az éghajlati-környezeti-egészségügyi szempontok, különben megint a saját kárunkon kell tanulnunk és öngólt rúgunk.