Mementó 1950: "Fasiszta vagyok" - vallja Domokos vádlott

Köszönöm, nagyon Honvári János hozzászólását! Ha másért nem, legalább ezért mégiscsak érdemes volt közölni a cikket!

A szerző úgy mutatja be ezt a bonyolult és tragikus történetet, hogy a téma legalapvetőbb irodalmát sem tanulmányozta. Egy napilap egyetlen száma messze nem elegendő forrás ahhoz, hogy legalább az ügy lényegét össze lehessen foglalni. A per több ezer oldalas iratanyagát a Fővárosi Levéltár őrzi (Standard-per, 1950. 1765-1789/I. VII 5e), fontos dokumentumok találhatók az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, az MDP központi szerveinek (MOL M-KS 276. fond, több csoport) jegyzőkönyveit már az interneten is el lehet érni, a Magyar Országos Levéltárban olvashatók a Külügyminisztérium titkos és általános iratai (MOL XIX-J-1-j). A Vogeler üggyel kapcsolatban pl. az USA titkos anyagaiban egy egész doboz iratot találunk. Talán egy HVG cikk megírásához nem feltétlenül kell a primer levéltári forrásokhoz nyúlni, de a nyomtatásban megjelent feldolgozásokat, dokumentum-közléseket mindenképpen illő lett volna megnézni. Ezek közül néhány:

Geiger, Vogeler, Sanders és kémtársai a törvényszék előtt. Budapest, Állami Lapkiadó NV é. n.
Sárközi Mátyás: A Standard kirakatpere. Irodalmi Újság, 1989. 4. sz. (Párizs)
Baczoni Gábor: Négy törvénysértő per utóélete. In.: Államvédelem a Rákosi-korszakban. Tanulmányok és dokumentumok a politikai rendőrség második világháború utáni tevékenységéről. Szerk.: Gyarmati György. Budapest, Történeti Hivatal 2000.
Pécsi Vera-Pető András: Ha amerikai, akkor kém! Heti Világgazdaság 1989. április 22.
Robert Alexander Vogeler: I’ Was Stalin’s Prisoner. With Leigh White. W. H. Allen, London, 1952.
Ezek a legfontosabb és könnyen elérhető irodalmak, közülük legalább néhányat meg kellett volna a szerzőnek nézni.

Nézzünk néhány konkrét állítást!

Domokos Kelemen, a Standard könyvelésért felelős igazgatója a perben tett vallomásában nem az ITT és ISEC amerikai tulajdonosaira, hanem az amerikai konszern magyarországi ellenőreire, megbízottaira utalt. Az ITT-nek és az ITT érdekeltségébe tartozó ISEC nemzetközi konszernek a világ három kontinensén közel 3 tucat leányvállalata volt. A konszern az érdekeltségekkel való közvetlen kapcsolatot a helyszínre kiküldött ellenőrei révén tartotta, akik egyúttal ellenőrizték a vállalatbirodalom gazdasági stratégiájának érvényesülését is. A II. világháború után a budapesti Standard központi ellenőrei gyakran váltották egymást: Ogilvie, majd Pinkney töltött ebbéli minőségben 1-2 évet Budapesten. Robert A. Vogeler amerikai üzletembert, az ISEC alelnökét közvetlenül a II. világháború után bízták meg a konszern ausztriai, majd később prágai leányvállalatainak az irányításával. A budapesti (és ezen keresztül lényegében az egész kelet-európai) Standard vállalatok ellenőrzését 1949 elején vette át. Az angol Edgar Sanderssel (aki a tulajdonosok megbízásából a budapesti leányvállalat pénzügyi ellenőrzését végezte) együtt tartóztatták le és a hírhedt gazdasági koncepciós perben az amerikait 15, az angolt 13 évi fegyházbüntetésre ítélték.

Az ITT-nek, mint tőzsdére bevezetett társaságnak természetesen sok tulajdonosa volt, de a cég története a XX. század első felében Sosthenes Behn nevével fonódott össze. A Nemzetközi Telefon és Távíró Társaságot (International Telephone & Telegraph Corporation) a Sosthenes fivérek alapították egy üzlettársukkal együtt 1920-ban Puerto Ricóban. A bankszakmában és cukorkereskedelemben tevékenykedő üzletemberek közül Sosthenes Behn volt az, aki a 20. század elején leginkább felismerte a távközlésben rejlő óriási üzleti lehetőségeket, és egy sor telefontársaság felvásárlásával nemzetközi vállalatbirodalmat teremtett. 1949-ig az ITT és az ISEC igazgató tanácsának, 1949-től felügyelő bizottságának volt az elnöke.

Romsics téved, a Standard Villamossági Rt. sohasem volt angol érdekeltség. A cég 1928. január 1-jén, paritásos magyar–amerikai vegyesvállalatként az Egyesült Izzó telefon- és távíró részlegéből alakult. A gazdasági válság éveiben illetve azt követően az amerikai konszern megvásárolta a cég összes részvényét, így Magyarország II. világháború előtt egyetlen híradástechnikai termékeket gyártó, az 1940-es évek végén 3-4000 főt foglalkoztató üzeme 100%-ban az ITT tulajdonába ment át.

Az ÁVH és a bíróság dokumentumaiban Vogeler nevét a leggyakrabban „magyarosan” írták, vagyis a vezetéknevével és nem a keresztnevével kezdték. Az utóbbit sok helyen ékezettel látták el és Vogeler Róbertként említették az amerikait.

Az ún. Standard-per gyanúsítottjait három csoportban állították bíróság elé. Az első csoportba a per szempontjából kitüntetett jelentőséggel bíró 7 személy került vagy a státusa, állása miatt (Geiger, Radó, a két külföldi), vagy azért, mert a vádlott személyét valamilyen szempontból különös körülményhez lehetett kötni (sváb fasiszta, klerikális-reakciós pap, birtokát vesztett arisztokrata). A Standard-per nyilvános tárgyalása 1950. február 17-én kezdődött és három napig tartott. A perben a Budapesti Büntetőtörvényszék különtanácsa 1950. február 21-én hozta meg első fokú ítéletét. Szabotázs, hűtlenség, kémkedés, gazdasági terv megvalósítását veszélyeztető magatartás, Radó esetében közhivatali kötelezettség súlyos megszegésének büntette miatt Geiger Imrét és Radó Zoltánt halálra, Vogelert 15 évi, Sanderst 13 évi fegyházra , a külföldieket a büntetés letöltése után az ország területéről örök időre való kitiltásra, Domokos Kelement és Justh István 10-10 évi, Dőry Edinát 5 évi fegyházra ítélték. Mindegyik vádlottnak elkobozták a teljes magyarországi vagyonát, a magyarokat mellékbüntetésképpen hosszú idejű hivatal- és politikai jogvesztésre is ítélték. Másodfokon a Legfelsőbb Bíróság dr. Jankó Péter tanácsa 1950. május 4-én hagyta jóvá az elsőfokú bíróság ítéletét, amely ezzel jogerőre emelkedett. Geigeren és Radón a halálos ítéletet 1950. május 8-án végrehajtották. Radó Zoltán nem volt a Standard Budapest főmérnöke. Csehszlovákiában született, 1939-ig ott is élt, akkor a németek elől Londonba emigrált. A II. világháború után Magyarországon telepedett le. Előbb a Jóvátételi Hivatal osztályvezetője, majd az erősáramú ipari igazgatóság vezetője volt, innen került 1948 októberében az Iparügyi Minisztérium X. főosztályának, később a Nehézipari Minisztérium VI. főosztályának az élére. Azért keverték a perbe, mert az általa irányított főosztály alá tartozott a Standard, másrészt 1949 februárjától magyar részről ő vezette azt a delegációt, amelyik Budapesten hónapokig tartó tárgyalásokat folytatott a Standard további sorsáról az anyacég megbízottjaival.

A második csoportban azokat a tanúkat ítélték el, akik megfelelő „előkészítés” és megfélemlítés után a nyílt bírósági eljárás során terhelő vallomásokat tettek a vádlottakra. Miután ezt a feladatot elvégeztették velük, (immár zárt tárgyaláson) őket is bíróság elé állították és súlyos, 5 évtől életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. A harmadik csoportba azok a személyek kerültek, akik általában semmilyen közvetlen kapcsolatban nem álltak az amerikai céggel, őket Edgar Sanders számára történő kémkedés miatt zártak börtönbe. Az ún. Standard-perben tehát három csoportban összesen 23 személyt ítéltek el. Sándor Gézát külön, egyénileg, de az üggyel kapcsolatban marasztalták el első fokon 1950. május 23-án, másodfokon június 15-én.

A Standard ügyben elítélt 24 személy közül 20 esetében látta bizonyítottnak a bíróság a hűtlenséget és 10 esetében a szabotázst. A kémkedés (hűtlenség) fogalmát az 1930. évi III. tc. 59-62. §-a definiálta. Az itt található törvényi helyek alapján halálbüntetést lényegében csak háború idején, idegen hatalom számára végzett kémkedés esetén lehetett volna kiszabni, de ez esetben is csak akkor, ha a megszerzett titok a honvédelmet vagy az állam biztonságát veszélyezteti, vagy ha a kémkedés saját vagy szövetséges katonák fogságához, súlyos sebesüléséhez, netán halálához vezet. Magyarország a per idején egyetlen állammal sem állt háborús viszonyban. Azt pedig csak a legaljasabb rosszindulat tételezheti fel, hogy ha valaki megszerzi a minisztériumoknak a szervezeti felépítését, vagy összegyűjti a politika körül „szállongó” híreket, ezzel komolyan fenyegeti a honvédelem vagy az állam biztonságát. Vajon milyen veszélyt rejtett magában az állam biztonságára nézve az a körülmény, ha Dőry Edina ebéd közben elmesélte Robert Vogelernek, hogy Magyarországon „az embereket rosszul fizetik”, a választások „nem szabadok” és az egyházakat üldözi a hatalom? Ennek a pernek azonban nem a törvényesség, az igazságosság, a mértékletesség, hanem a koncepció bármi áron történő „realizálása” volt a fő célja.

A szerző Robert Alexander Vogelernek az elsőfokú tárgyaláson az utolsó szó jogán elhangzott beszédét idézi. A vádlottak a konstruált per szabályainak megfelelően az utolsó szó jogán is előre betanult szöveget mondtak el. Péter Gábor, az ÁVH vezetője február 20-án, tehát az elsőfokú tárgyalás ítélethirdetése előtti napon elárulta Vogelernek, hogy ő már a bírósági komédia megkezdése előtt tudta, hogy az egyes vádlottakra milyen büntetést fog kiszabni a bíróság. Amikor közölte, hogy az amerikait 15 évi fegyházra ítélik és hogy ne essen emiatt kétségbe, mert jó magaviselete esetén majd elengedik büntetésének egy részét, Vogeler annyira kiborult, hogy az utolsó szó jogán elmondott beszédét képtelen volt maga megfogalmazni, a szöveget ügyének az előadója írta meg helyette. Péter azzal „vigasztalta”, hogy ő kilenc évet, Rákosi 16 évet töltött fegyházban és most mégis ők Magyarország vezetői.

Ismereteink szerint az amerikai üzletember tettlegesen kétszer bántalmazták. Először akkor ütötték meg, amikor cipőfűzőjétől megfosztott lábbelijében nem tudott az ÁVH székházában a lépcsőn felfelé elég gyorsan haladni. Egy másik alkalommal pedig – amikor még tagadta a vádakat – azzal próbálták meg jobb belátásra bírni, hogy a fejét hosszú ideig egy koszos fürdőkád vízébe nyomták. November végén maga Péter Gábor és helyettese (valamint egy szovjet állambiztonsági tiszt) hallgatta ki Vogelert. Péter azzal puhítgatta, hogy az ÁVH elsődleges célja nem Vogeler megbüntetése, hanem „az amerikai imperializmus ragadó mivoltának” az igazolása. Az üzletembert a per előkészítése során nem engedték napi 3-4 óránál többet aludni, így ellenállását hamar megtörték. Vogelert 1950. február 10-én elvitték a leendő per tanácsvezető bírójához, Olti Vilmoshoz, aki az amerikai vallomásának utolsó variációja alapján kijelölte azt a 23 kulcskérdést, amelyeket a tárgyaláson fel fog tenni, és amelyekre a válaszokat Vogelernek szó szerint meg kellett tanulnia. A tárgyalás előtti napon Olti és Alapy jelenlétében „főpróbát” tartottak annak érdekében, hogy másnap minden zökkenőmentesen menjen. Még aznap éjjel Péter Gáborhoz szállították, aki azzal fenyegette meg, hogy személyes sorsa a következő napon kezdődő nyilvános perben tanúsított magatartásától függ. Az ÁVH vezetője megígérte, hogy személyesen gondoskodik Vogeler kényelméről a fegyházban, ha jól játssza el a reá osztott szerepet. A külföldi üzletember számára abban a pillanatban az tűnt a legvonzóbb perspektívának, hogy a tárgyalás után ehet, alhat és olvashat kedvére, megszűnnek az állandó kihallgatások, zaklatások.

Vogelert (a letartóztatott magyar értelmiségi elithez hasonlóan) a Kőbányai Országos Gyűjtőfogház ún. mérnöki irodájában őrizték, ahol a körülmények a többi börtönhöz (de különösen az ÁVH pincéjéhez) képest elviselhetőbbek voltak. A fegyházakban szokásos priccs helyett egy kórházihoz hasonló rugós-matracos ágyon aludt. Az ágya mellett egy fém éjjeliszekrény állt, kabátját egy kétajtós szekrényben, tisztálkodó felszereléséit pedig a falra akasztott kis szekrényben tartotta. Ha nem is aludhatott – mint ahogy fogolytársa, Kozma László gondolta – pizsamában, helyzete a többi rabhoz képest privilegizált volt. Pipereszappannal mosakodott és étrendjéből nem hiányzott a hús, néha gyümölcsöt is kapott.
Magánzárkájában több-kevesebb rendszerességgel olvashatta a 19-20. századi angol és amerikai írók műveit. Dickens nem vidította fel szomorú történeteivel, szívesebben forgatta William M. Thackeray, William S. Maugham, Sinclair Lewis és Bernard Shaw klasszikus regényeit és drámáit. Akármennyire is kedvezőbb volt a helyzete, mint a többi rabé, fogoly volt ő is, aki természetesen minél előbb szabadulni szeretett volna.

Az amerikai kormány a II. világháború után sohasem záratta be a magyar diplomáciai képviseletet, amit az amerikai állampolgár letartóztatása miatt 1950. januárjában megtorlásként bezáratott, az a New York-i illetve clevelandi konzulátusok voltak. Vogelert hosszas alkudozások után 1951. április 28-án tették át a magyar-osztrák határon. A cikkben említett engedmények (a két konzulátus újranyitása és a Nyugat-Németországban lévő egyes magyar javak hazaadása) mellett Vogeler Bécsbe történő megérkezése esetén az USA kormánya vállalta, hogy ismét engedélyezi amerikai polgárok Magyarországra történő utazását, a müncheni Amerika Hangja Rádió pedig áttér egy másik hullámsávra, hogy a közeli Petőfi adót ne zavarja. Mellesleg a Németország amerikai megszállási zónájában lévő magyar javak hazahozatalához fűződő remények messze nem váltak valóra, ugyanis 1951 nyarán, Vogeler kiutasítása után mindössze fél millió Ft értékű magyar vagyon került vissza Magyarországra. Pedig hozzávetőleges számítás szerint 1951 tavaszáig csak mintegy 60 millió USA dollár értékű magyar jószág került haza Németország amerikai zónájából, ugyanakkor ennek a duplája kint maradt az NSZK-ban.

Vogeler felesége, apja és barátai Morris L. Ernst ügyvédet kérték fel az amerikai mérnök ügyének képviseletére, akit azonban a magyar hatóságok nem engedtek be az országba. A koncepciós per során a vádlottak „védelmét” kirendelt és a hatalom elvárásának mindenben tökéletesen megfelelő „védők” látták el. A tárgyalást vezető elnök farizeus módon megkérdezte Vogelert, hogy „Ön dr. Bárd Imre ügyvéd urat választotta ügyvédül?” Holott Olti is nagyon jól tudta, hogy a per vádlottjait kijelölt ügyvédek „védték”. De hogyan védték! Bárd összesen ¾ órát töltött Vogeler társaságában a per előtt. Ez alatt az idő alatt is az volt a legfőbb célja, nehogy „védencének” eszébe jusson a nyilvános bírósági tárgyaláson megtagadnia a vallomást, vagy felhívni a közvélemény figyelmét a kikényszerített hamis beismerésekre. Amikor Vogeler még a tárgyalás előtt a lehetséges büntetés mértékéről érdeklődött a kijelölt ügyvédjétől, Bárd azzal „biztatta” védencét, hogy ő bizony nagyon boldog lenne, ha el tudná érni, hogy az amerikai megússza életfogytiglani börtönbüntetéssel.

1958 körül boncoltam egy dr. Bárd Imre nevű idős ügyvéd urat, akit Anyám ismert, szerinte ő a 19-es kommünben, vagy/is a Fürszt és Sallai perben játszott szerepet.