Balla István
Balla István

Egyre magasabb a várható élettartam, de sajnos Magyarországon ezek a „nyert” évek leginkább betegséggel járnak, a szendvics-generációra pedig egyre nagyobb terhet ró, hogy megfelelően gondoskodjon idős szüleiről. Volna ehhez állami segítség, de ezek a gyakorlatban nem nagyon működnek. A hvg.hu „Szülősors-sorozatának” bevezető cikke.

Szülősors
Sorozatunkban hat részben vizsgáljuk meg a társadalom elöregedését, amely nemcsak a nyugdíjrendszert fenyegeti, hanem a családok életvitelének átalakulását is magával hozza. Hogyan gondozzuk az időseket? Milyen segítséget kapunk az államtól? Hogyan kommunikáljunk a sokszor nem könnyű helyzetekben az öregekkel? Milyen élethelyzeteket eredményezett az idős szülők gondozása?

„Nem lehet egy percre sem egyedül hagyni, állandó, 24 órás felügyeletet igényel” – teremtette le a sürgősségire került idős férfi családját az orvos. A nyugdíjast azért vitte be a mentő, mert elszédült, elesett, megütötte magát. Állandóan visszatérő hiponatrémiás (a vér alacsony nátriumszintje) tünetei vannak, ami szédüléshez, súlyos esetben tudatvesztéshez is vezethet, ilyenkor infúziósan kell pótolni a nátriumot.

Mint Tamás, a férfi egyik fia lapunknak elmondta, tudják, hogy állandó felügyelet kellene – a hét éve megözvegyült, a hiponatrémia mellett depresszióval, és több kisebb betegséggel küzdő – édesapjuknak, de ő reggeltől estig dolgozik, a testvére szintén, ráadásul ő 250 kilométerre az apjától. És még ha apjuk oda is akarna valamelyikőjük családjához költözni (amiről hallani sem akar), az sem lenne megoldás, mert úgy is csak reggel és este találkoznának. Tanácstalanul áll a család helyzet előtt, mit tudnának tenni, hogy idős édesapjuk biztonságban legyen.

Szendvics-generáció

Nincsenek egyedül ezzel a problémával. Az öregedő társadalomban egyre égetőbb kérdés az, hogyan oldják meg a családok az idősek gondozását. A szociológusok ezt a 40-50 éves generációt ma már úgy emlegetik, hogy szendvics-generáció. Ők azok, akik a gyerekeiket és a szüleiket egyszerre segítik. Ez nyilván korábban is így volt, de a modern társadalmakban egyre tovább támaszkodnak szülői segítségre a gyerekek (kitolódott a tanulmányok befejezésének, a családalapításnak, az önálló élet kezdetének életkora, tömegessé váltak a mamahotelek), a másik oldalon pedig egyre magasabb a várható élettartam, azaz szerencsére egyre több az idős ember, akik szintén egyre inkább segítségre szorulnak.

Képnük illusztráció
©

A várható élettartam növekedése mellett ugyanakkor van egy aggasztó jelenség is. Mint azt a hvg.hu-nak Szabó Lajos az ELTE Társadalomtudományi karának oktatója elmondta, az egészségben eltöltött évek sokkal hamarabb elmúlnak Magyarországon, mint az uniós országokban, és ez 8-10 évvel hamarabb jelentkező betegeskedést jelenthet. Ha korábban jól karban tartottuk magunkat, és sikeresek voltak a különböző prevenciók, akkor lehetnek jobbak a mutatók, de a szomorú átlag az, hogy nálunk már az 58-60. év körül elkezdenek kikristályosodni a krónikus betegségek.

Röviden: egyre tovább élünk, de betegen.

Nemcsak a nyugdíjrendszer van veszélyben

Korábban már írtunk arról, hogy milyen hatása lehet az idősödő társadalomnak a nyugdíjrendszerre. A nyomasztó gazdasági kérdés mellett azonban kevesebb szó esik arról, hogy mindez bizony tömegesen kényszerít ki komoly életmódváltást a családok vagy legalábbis egyes családtagok részéről.

Leginkább ugyanis otthoni környezetben próbálunk segíteni az időseknek, de olykor mindez óriási áldozatokkal jár. Minimum valamelyik családtagnak (a szociológusok szóhasználatával az elsődleges ápolónak) nagyon sok mindenről le kell mondania, fel kell adnia korábbi életmódját, esetenként az állását, hogy a szülő ápolásának szentelje szinte teljes életét. Az első időkben általában számára a gondozás csak az egyik szerep a sok – munka, társaság stb. – közül, de ahogy súlyosbodik a gondozott állapota, úgy szűkül be a gondozó (aki a legtöbb estben a házastárs, vagy a felnőtt lány, esetleg meny) élettere is erre az egy szerepre.

Ideiglenesen hazaköltöztem

Egy vidéki nagyvárosban él István, édesanyjával, akit a 2000-es évek közepén műtöttek, csípőprotézist kapott. Bár a műtét jól sikerült, hosszú éveken keresztül csak ült és feküdt, ezért a járóképessége megszűnt, bár fizikai fájdalmai nincsenek.

Emellett – idén novemberben tölti be a 84. évét – vizelettartási probléma és enyhe fokú időskori demencia is jelentkezett nála. Ahogy István fogalmazott „CIA-betegségekben szenved: inkontinencia és demencia”.

István kénytelen volt feladni a fővárosban a munkáját. „Hazaköltöztem, hogy átmenetileg segítsem a gondozását. Ennek ötödik éve…” Szerencsére talált olyan távmunkát, amiből meg tud élni. Más estben az államtól 28 ezer forint ápolási díjat kapna mindössze havonta.

Képünk illusztráció
©

Ő tehát tapasztalatból mondja, hogy „bármilyen egzisztenciával, különösen önálló életvitellel rendelkező, pláne családos közvetlen hozzátartozó, rokon számára tartósan nem megoldható, hogy ilyen állapotú szüleit ellássa. Ehhez gyakorlott gondozók kellenek. Aki teheti, annak legjobb egy teljes állású, saját gondozó fogadása, de ez költséges, hiszen az ő bérét is meg kell termelni.” Nekik a helyi Szociális Gondozó Szolgálat segít.

Mit lehet tenni?

És itt elérkeztünk arra a pontra, hogy megpróbáljuk megválaszolni Tamásék kétségbeesett kérdését, hogy mit tudnának tenni azért, hogy édesapjuk méltó és szakszerű gondozást, törődést kapjon. Elvileg ugyanis az állam nagyon sok segítséget kínál fel ezekre a helyzetekre (ld. keretes írás). Sajnos, a gyakorlatban azért nem ilyen rózsás a helyzet.


Szabó Lajos az alábbiakban foglalta össze az érintett családok lehetséges stratégiáit.

Tartós bentlakásos otthoni elhelyezés kezdeményezése
Átmeneti gondozó ház, ápolási osztály, mint áthidalás
Házi segítségnyújtás, házi szakápolás igénybevétele
Gondozó személy alkalmazása
Primer gondozó családtag hosszú távú gondozó szerepben
A gondozási feladatok szétterítése a gondozó családban
Természetes segítők (rokonok, barátok, szomszédok) részleges bevonása
Önkéntesek igénybevétele


Öregek otthona

Miközben a szakemberek is azt mondják, hogy amíg megoldható, addig otthoni környezetben érdemes gondozni az időseket, van egy pont, és vannak olyan élethelyzetek, amikor már ez nem jöhet szóba. Ilyenkor lehet megoldás valamelyik bentlakásos idősek otthona. Ezek nagy része állami-önkormányzati fenntartásban van, de van egyházi, civil és magánintézmény is.

Mint a három évtizede a területen dolgozó Szabó elmondta, az intézményrendszer és annak finanszírozása enyhén szólva nem tud lépést tartani az egyre növekvő igényekkel.

Képünk illusztráció
©

Egy jobb minőségű fővárosi otthonba a bekerülési díj egyébként 2-3 millió forint, a havi ápolási díj 150-170 ezer forint körül mozog, de ennél vannak olcsóbb otthonok is, és olyan is, ahol nincs is beugró. Az idősek általában nem kapnak elég magas nyugdíjat az ilyen költségekhez, ezért a hozzátartozóknak is alá kell írni, hogy pótolják a fennmaradó összeget. Szabó szerint ezzel nem szokott gond lenni. A magánotthonok persze ennél komolyabb garanciákat is elvárnak, és alaposan felmérik, elég rentábilis lesz-e az adott lakó elhelyezése.

40 százalék demens

Sokan azt gondolják, hogy a bentlakásos otthonokban, kedves idős bácsikák sakkozgatnak, nénik kötögetnek, és mindenki jól van. Pedig ott egyre inkább halmozott fizikális nehézségekkel küzdő idősek élnek, eltolódott az átlagéletkor. Szellemileg és fizikálisan is romló állapot felé mozdult el az állami otthonok lakóösszetétele, 40 százalékuk valamilyen szinten demens.

„A 80 év felettiek aránya hihetetlenül felgyorsult, majdnem megduplázódott az elmúlt 10 évben. És ezzel szorosan összefügg a krónikus betegségek, a demencia arányának növekedése is. Még a gazdagabb országokban is versenyfutás van a bentlakásos otthonok iránti igények és az intézményhálózat fejlesztése között. Az elmúlt években Magyarországon nagyon élesen megnövekedett a bentlakásos otthonokba a várakozási lista. Jellemzően egy-másfél év várakozási idővel kell ma már számolni, és az átmeneti időben a családnak kell gondoskodni az idős hozzátartozóról.”

Ilyenkor szóba jöhetnek még az átmeneti gondozóházak. Ezek mára gyakorlatilag pufferintézménnyé váltak, amikbe addig tartózkodnak az idős emberek, amíg kivárják a sorukat, be nem kerülnek a bentlakásos intézetbe. Pedig ezek célja eredetileg egészen más volt: olyan emberek elhelyezésére, ápolására találták ki ezeket, akiknek ideiglenesen szükségük van gondoskodásra, mert még mondjuk, lábadoznak, de a kórház már elbocsátotta őket, vagy mert, mondjuk elmegy az adott utcában a gáz, a fűtés stb. Mára ezek tehát már a bentlakásos intézmények előszobái – és itt is hosszú várólisták vannak.

Megkerestük az Emmit is, onnan azt a tájékoztatást kaptuk, hogy jelenleg az idősek otthonai 98 százalékos kihasználtsággal működnek, és országosan most is van közel kétezer üres férőhely. Igaz, a „szabad férőhelyek földrajzi elhelyezkedése sok esetben nem illeszkedik az elhelyezni kívánt idős ember igényeivel”.

Azt is megtudtuk, hogy „a bentlakásos rendszert egy többlépcsős, célzottabb, személyre szabottabb ellátási formává szeretnék tenni”, de hogy ez mit takar, arról nem árultak el részleteket. Arról viszont igen, hogy 2010 óta több mint ötezer fővel növelték a férőhelyek számát, és hogy az elmúlt években 9 milliárd forintot fordítottak az idősotthonok megújítására.

Kijön a szakképzett gondozó

Az idősellátás másik ága a szociális alapellátás és ennek részeként a házi segítségnyújtás, amelyet az önkormányzatok szociális osztályán kell igényelni. Ott felmérik pontosan, mire van szüksége az adott idős embernek, és döntenek, mit és milyen időtartamban segítenek a szakképzett gondozók. Segítenek a vásárlásban, fürdésben, takarításban, gyógyszerek bevételében és pszichés segítséget is nyújtanak.

A probléma itt is a kapacitásokkal van. Kevés az ápoló, sok, és egyre több az ápolásra szoruló idős. Ma Szabó szerint egy-egy szociális gondozó 8-9 embert lát el egy nap, és ez nagyon sok. Ezért a központok megpróbálják felmérni a páciensek valós szükségleteit, és ehhez próbálják belőni az ápolási időt. Ez egyébként maximum napi 4 óra lehet. A baj csak az, hogy ezt a területet is központosították, és nagyon nehéz egy kérdőív alapján megmondani egy budapesti irodában, hogy Piri néninek Iregszemcsén a problémája 2 vagy 4 órás gondozást kíván-e meg.

Házi segítségnyújtást végez a Balkányi Református Egyházközség Szolciális és Gondozási központjának alkalmazotja
©

Istvánnak egyébként kifejezetten jó véleménye van a szociális gondozókról. „Reggel tisztába teszik, megmosdatják, felöltöztetik édesanyámat, fertőtlenítő felmosást végeznek, beadják a gyógyszereket, és, ha nem vagyok itthon, reggelit készítenek. A gondozók, kérés esetén, többször is jönnek: esetünkben reggel, illetve koradélután. Alkalmanként egy órát töltenek nálunk, egy óráért jelenleg 355 forintot kell fizetni. Hétvégén, illetve ünnepnapokon napi ezer forintért tudom kérni a gondozók segítségét – erre azonban csak akkor kerül sor, ha nem vagyok itthon. A városi szociális étkeztetést is igénybe vesszük, ez minden nap egy háromfogásos ebédet jelent 635 forintért. Mind a gondozónak, mint az ételhordónak van kulcsa a lakásunkhoz, ez – ha elszólít a tennivaló – felettébb megnyugtató, mint ahogy az is, hogy minden elmenetelem idején tudok telefonon beszélni a segítőkkel.”

István azt is kiemeli, hogy a gondozók igen segítőkészek és már-már családtagnak számítanak náluk, bizalmi kapcsolat alakult ki köztük.

Ha valakinek 24 órás felügyelet kell, de ez nem megoldható valamelyik családtaggal, akkor persze a gondozói szolgálat nem megoldás. Ilyenkor szóba jöhet magánápolók felfogadása, ám ezt nem sokan engedhetik meg maguknak.

Az utolsó dominó a sorban

Mint láttuk, az egészségügyi ellátás gyorsan szabadulna a betegektől, így az idős betegektől is, ezzel átdobva a felelősséget a szociális ágazatnak. Igen ám, de, ahogy Szabó mondja „az idősellátásban is fogynak a seregek, nincs, aki ápoljon, csak erről nem szoktak beszélni. A fizetés csekély, nincs megbecsülés.”

Az bentlakásos intézményekbe alig lehet bejutni, a szociális gondozók kevesen vannak – ebből az következik, hogy az idősgondozás nagy részben a családra hárul. Mindez addig nem is lenne baj, amíg azt a családok (és főleg a primér gondozó, akinek sokszor az élete teljesen beszűkül erre a szerepre) bírják, képesek ellátni az idős hozzátartozókat.

A kérdés az, hogy mi van akkor, ha nem tudja már a család ellátni őt megfelelően. És mi van, ha egyre több embernek kell felmondania a munkáját azért, mert ápolnia kell a szüleit?

Nem azokra a jogszabályokra van tehát szükség, amik előírják a szülőápolási kötelezettséget (az alaptörvénybe is bekerült egy ilyen passzus!), hiszen – mint ara Szabó Lajos rámutatott – ez a családok döntő többségénél eddig is, törvények nélkül is működött, hanem arra, hogy az állam sokkal jobban támogassa a családokat az otthoni ápolásban, illetve, ha kell, biztosítson intézményi férőhelyeket.