Ha ezek a megváltottak megváltottabban élnének, talán hinnék a Megváltójukban.
(Nietzsche)

Nagyon nézett volna Wittenbergában a várkapunál Márton doktor, ha mellé lép egy angyal, és megjövendöli, hogy a kalapácsütései évszázadokra elhallatszanak. Nem gondolta, mikor kiszögezte a hirdetőtáblaként is üzemelő kapura a téziseit, hogy akkora mozgalmat indít, ami átrendezi a teljes nyugati civilizációt. Luther egyszerűen egy teológiai traktátust fogalmazott, amelyben a Biblia alapján elítéli az akkori gyakorlatot. A legradikálisabb talán a 36. tétel, így hangzik: „Minden igazán szívén talált keresztyén részesül a bűnhődésnek és a vétkességnek teljes elengedésében búcsúcédula nélkül is.” Hát, ez mai szemmel már nem tűnik túl forradalminak.

De akkor, 1517. október 31-én Európában még senki nem ismerte azt a szót, hogy szekularizáció. Az „egy, örök és igaz” római katolikus anyaszentegyház uralta a politikát, a gazdaságot és a kultúrát. Övé volt a kor embere, a pór, a nemes és császár egyaránt, testestől-lelkestől. Luther, az ágostonrendi szerzetes sem akart egyházszakadást, csak belső változást. Egyszerűen elege lett abból, hogy az egyháza korrupt, nepotista, vagyoni kiváltságokra törekszik, és pénzért árulja az üdvösséget, akár éppen búcsúcédulák formájában.

Az egyenlőség forradalma

Szerzői vallomás: hitelvek tekintetében református vagyok, ami azt jelenti, hogy ha létezne a keresztyén teológiai hagyományok közt „legjobb”, az számomra a kálvini kegyelemtan volna. De hát Kálvin is Luther nyomában járt, ahogy Zwingli, és persze a dallamos nevű magyar reformátorok mind, Szenczi Molnár Albert, Dévai Bíró Mátyás, Méliusz Juhász Péter és mások. A szent és igaz Isten – mondták – olyannyira szereti a bűnös és gyarló embert, hogy emberré lett érte, és a bűnért járó ítéletet mintegy önmaga szenvedte el; Krisztus áldozatáért teljes és ingyenes kegyelemben, örök életben részesülünk.

Az egyetemes bűnösségből pedig nem az következik, amit Róma akkoriban képviselt, hogy mindenkinek sírni, alázkodni és harag napjától rettegni kell, hanem az, hogy valahol mélyen egyformák és egyenlők vagyunk, tehát nincs okunk és jogunk semmiféle ítélkezéshez. „Mert nincs különbség: mindenki vétkezett és híján van az Isten dicsőségének”, sóhajt Pál apostol. (Róm. 3, 23.) A kegyelemből pedig az következik, hogy az Isten mégis-szeretetét, vagyis a feltétel nélküli, elfogadó szeretetet adjuk tovább másoknak.

Mármint úgy értem, ez következne elvileg.

Mert ha nagyon őszinték akarunk lenni (és akarjunk), a reformáció korai és későbbi hullámainak is voltak igen sötét fejezetei, amikor egyes reformátorok, az ige lánglelkű hirdetői bizonyultak vérszomjas fenevadaknak.

Ha megállsz, meghalsz

A legjobb teológia is emberi és gyarló. Nem szabad túlságosan hinni benne, mert az doktrinerré, hideggé és radikálissá tesz, a radikális embernél pedig nincs félelmetesebb. Senki sem veszélyesebb, mint az „elvek embere”, aki nem látja a merev téziseitől az élet dinamikáját, nem érzi az Isten lélegzését. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít.” (1Kor. 8, 1.) És: a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. (2 Kor.3,6.) Az egyik legfontosabb tanulsága a reformációnak az, hogy a teológia lényegileg progresszív valami, hiszen soha nincs teljesen készen. Ha megállsz, meghalsz.

Ezért mindig, de mindig csak úgy szabadna a hívőknek saját istenismeretükre tekinteni, mint ami nagyon töredékes, kiegészítésre szorul, de amiben előre jutni csak az igazság iránti szomjúsággal és alázattal lehet. Ezért mondja Barth, hogy a teológia a térdeinken kezdődik. Ebben az értelemben mondja Kálvin, hogy „be kell érnünk a tükörrel és annak homályosságával, amíg színről színre meg nem látjuk az Urat.”

A reformáció valójában nem újítást jelent. Nem hagyományok felforgatását és lerombolását, épp ellenkezőleg. A reformáció eredeti jelentése és szándéka szerint a deformáció ellentéte: visszaformálás, visszatérés az eredetihez, az evangéliumhoz. Megtérés a bűnből, ha úgy tetszik. Az elhajlások, torzulások fel- és beismerése, megbánása és elhagyása.

A hideg kiráz a megemlékezésektől, de komolyan. A megemlékezések azt üzenik, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy reformáció, és az milyen szép dolog volt. A reformátorok dühösen ráznák az öklöket a megemlékezések, szoborállítások (Úristen, egy reformátornak szobrot állítani!) és koszorúzások láttán, amivel igyekszünk az egészet valami rég letudott dolognak láttatni. Pedig az egyik legfontosabb jelmondata a reformációnak, hogy az egyházat szüntelenül reformálni kell (Ecclesia semper reformari debet).

Új békepapság

Most, 2017. október 31-én az egyház, beleértve mindegyik keresztény felekezetet, világszerte rettenetes állapotban van. (Adjunk a tisztességnek: akadnak kivételek, de itt most a nagy képről beszélek.) A szekuláris világ hétköznapi tapasztalata az egyházzal kapcsolatban a következőképp foglalható össze: képmutatás, széthúzás, gyűlölködés, korrupció, harc a hatalomért, a képmutatást már mondtam, más vallások gyalázása, kárhozattal való fenyegetőzés, kirekesztés, megbélyegzés, türhőség, műveletlenség, maradiság, ítélkezés, szexuális és gazdasági visszaélések, gyermekek megrontása, és persze képmutatás. Egy hitében megújult, vagyis megreformált egyház ellenben a következő tulajdonságokat hordozná a Biblia szerint: „szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5, 22.)

Ma, paradox módon, a legnagyobb reformátor a pápa. (Ettől aztán tényleg dobna egy hátast Márton doktor.) Ferenc igazi evangéliumi ember, aki bevállalja, sőt magára veszi az egyháza bűneit, és küzd azért, hogy ezek korrigálhatók legyenek. A pápa saját elmondása szerint is nagyra tartja Luther és a reformátorok tanítását; ha a katolikusok ilyenek lettek volna a XVI században, nincs egyházszakadás. De hol vannak a protestáns reformátorok? Nézzük csak Magyarországot! Miért a politikai prostitúció, az új békepapság az egyház lételeme, évtizedekkel a komcsik után? Miért a gyűlölködés és kirekesztés melegágya a Magyar Református Egyház? És meddig maradhat ez így?

Isten tudja, feleli erre a bennem élő optimista. Valaki mindenesetre megdöngethetné már újra azt a várkaput.