Hamvay Péter
Hamvay Péter
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A vagyonokat és a hatalmat harminc-negyven évenként újraosztják ugyan, de a függési rendszer megmarad – mondja legújabb filmszerepéről Hegedűs D. Géza, aki szerint a kiskirályok sorsa is az, hogy egyszer lejár az idejük.

HVG: Kodelka Ferencet, egy világvégi település mindenható urát, egy mészárszék minden hájjal megkent tulajdonosát alakítja Szász János A hentes, a kurva és a félszemű című új filmjében. A szerephez külsejében is meg kellett változnia. Könnyen ment?

Hegedűs D. Géza: Harminc kilót kellett híznom, amit leadni volt nehéz, egy év kellett hozzá. De nem tehettem mást, ilyen robusztus figurának írták meg a szerepet. De jó játék belebújni más ember bőrébe.

©

HVG: Honnan hozza elő ezeket a sötét, zsarnoki alakokat, mint a Hamletből Claudiust, a Revizor polgármesterét, Sunyi bácsit Spiró Príma környékéből?

H. D. G.: Mindannyian ismerünk ilyeneket. A modern kori magyar történelem tele van ezekkel a helyi kiskirályokkal. Bár a vagyonokat és a hatalmat harminc-negyven évenként újraosztják, a függési rendszer megmarad. Hiába söpörték el az „urakat” 1945-ben, a cselédek maradtak. Nincs ez másként most sem. Új földesurak vannak, vállalkozók, polgármesterek, de ebből a középkori, jobbágyi viszonyrendszerből nem tud kiszakadni az ország.

HVG: Talán ezért van az ön által alakított elvetemült, sunyi zsarnokokban mégis valami emberi.

H. D. G.: Bármilyen mélyre süllyed valaki, némi emberi vonás marad benne. Bármilyen vastag bőrt növesztett is Kodelka, egy érzés, a szerelem, egyszer csak átüti, és sebezhetővé válik. Akkor lesz a legkiszolgáltatottabb, amikor beteljesül ez a szerelem, és akkor már el is pusztítható. Mindenki menekülne a filmbeli településről, Kodelka Amerikába, a vele elszámolási vitában lévő félszemű csendőr és párja, a korábbi prostituált is, de valami visszahúzza őket.

©

HVG: A filmbeli helyzet valóban időtlen, de mégis világos, hogy a húszas évek Magyarországán vagyunk, két kataklizma közötti baljós békében. 

H. D. G.: A mészárszéket megvásárló német vállalkozó ipari méretű és gyorsaságú ölésről elejtett, lelkesült szavaiból nem nehéz a náci haláltáborokra gondolni. De nemcsak rájuk, hanem egy olyan új, véres és robotizált korra is, aminél még a középkorinak nevezett és bemutatott húszas évekbeli világ is emberibb, amihez azonban még egy Kodelka-félének sem fűlik a foga.

HVG: Drámai a kép, amikor Kodelka durva szavakkal elküldi a munkásait, miután eladta a gyárat, és ők szó nélkül, üres kézzel eloldalognak.

H. D. G.: Mert a szolgával bármi megtehető. Csendben áll, de belül bosszúra szomjazik. Bár a film nem jut el eddig, de pontosan tudjuk, hogy néhány hamis hordószónoki hazugsággal bármikor mozgósítani lehet őket. S el lehet küldeni a „népgépet”, ahogyan Babits írta, újra a „vágóhídra”. Mert elhiszik, hogy nem kell mást tenniük, mint faji alapon a zsidókat likvidálni, majd osztályalapon az úgynevezett osztályidegeneket kitelepíteni, és akkor jobb lesz nekik.

HVG: Ezért működik ma a Soros-kampány?

H. D. G.: Gyerekkoromban azzal ijesztgettek bennünket, kispulyákat a felnőttek, hogy: „Vigyázz, mert elvisz a pulyaszedő!” Megalázó, hogy ilyen infantilisnak tekintik a felnőtt társadalmat. Információs buborékban élünk, ahol imamalomszerűen sulykolt „alternatív igazságoktól” zsúfoltak az írott és az audiovizuális hírközlő felületek. Az a társadalom, amelyben kisszámú a megtartó, józanító, tisztánlátásra inspiráló, bátor és önálló értelmiségi réteg, teljesen kiszolgáltatottá válik.

©

HVG: A józan, értelmiségi hangok az Egyesült Államokban, sőt Nyugat-Európában is egyre gyengébben hallatszanak.

H. D. G.: Szélsőségesen individuális korban élünk, eltávolodva, bezárkózva egy virtuális világba, ami azonban nagyon is torzít. Ha kézbe vesszük az okostelefonunkat, azt hihetjük, hogy az emberi emlékezet legelső pillanatától a mostani pillanatig, egyszerre és egy időben, szinte bármilyen információt elérhetünk. Ezért aztán elbízzuk magunkat, és gyanútlanná válunk. Pedig csak azt kellene felidézni, hogy az ötvenes években hogyan faragtak hasonló módszerekkel például Titóból közellenséget. Vagy a két világháború között hogyan lehetett a zsidóság a bűnbak, és folytathatnám. Azok az emberek, akiknek az erejét felemészti a mindennapi egzisztenciális harc, és nem adatik meg számukra biztonságos, önbecsüléssel teli, jövőt ígérő élet, nagyon kiszolgáltatottak a hasonló manipulációkkal szemben.

HVG: Rendkívül sötét képet fest fel, pedig ön köztudottan optimista.

H. D. G.: Valóban, tele vagyok reménnyel. Az élet élni akar, nem hagyja magát elpusztítani. Nagyapám jómódú ember volt, malomgépészként övé volt a malom, de aztán jött a gazdasági világválság, és elvitt mindent, csak a nagy kert maradt. Észrevette, hogy a falubeliek hajlandók tíz kilométert is gyalogolni, hogy megnézzenek egy filmet a szomszéd faluban, és még fizetnek is érte, hát mozit épített a saját kertjében. S hiába vették el a moziját a háború után, ő maradt mozigépészként, mert csak ő értett hozzá.

HVG: Szép történet, de ma nehéz dolga lenne a nagyapjának, egyre több az olyan vidék, ahol olyan nagy a szegénység, hogy még a kocsma is bezár.

H. D. G.: Erre is van történetem. Édesapámé. Ő beszélte rá az ibrányi tanácselnököt az 1960-as évek elején, hogy a falu alapítson gimnáziumot a Ratkó-korszak gyerekeinek. Annyi volt a diák – 52-en voltak az induló első osztályban –, hogy egy részük a folyosón ült a padokban, a tanárok az ajtóban magyaráztak, hol kifelé, hol az osztályterem felé fordulva. A gimnázium miatt lett Ibrány a térség központja, lett orvosi rendelő, infrastruktúra, elindult a városiasodás, ma járásközpont. Sokszor elég egyetlen ember, aki a kor parancsát tisztán látva cselekszik. A városhoz közeli Nagytanyát, ahová apámat 1956 után, iskolaigazgatói állásából tanítóként száműzték, ma már kertvárosnak hívják.

©

HVG: Úgy tűnik, a színházi világ háborúja is enyhül, lehet, hogy győzött a másik oldal, és önök elfáradtak?

H. D. G.: A színházban tesszük a dolgunkat. Felnőtt módon. Felnőttnek tekintve minden nézőt, velük együtt gondolkodunk. Gyűlöletből, egymás lebűnösözéséből nem lehet életet csinálni. Életet csak életből lehet csinálni. Mindig mosolygok, ha a kultúra vagy a színház megmentéséről beszélnek. Akik meg akarják menteni, gyakran ők tapossák össze, rombolják szét. A kultúrát nem kell megmenteni. A kultúra élő organizmus, végtelen és áradó, ha szükséges, begyógyítja mindig a saját sebeit.

Az interjú a HVG 2018/5. számában jelent meg.

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!