szerző:
Czeglédi Fanni
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Megjelent egy hiánypótló kötet, amely a függőségekhez nem elmebetegségként, pszichiátriai problémaként közelít, hanem azt egy ember krízishelyzetének fogja fel. Nem ítélkezik, nem hibáztat. Néhány addiktológiai osztályon már a közösségi megközelítést alkalmazzák, a szakma egy része azonban igyekszik távol tartani ettől a betegeket.

„Sziasztok, Iván vagyok, alkohol-, drog-, nyugtató-, nikotin-, szex-, szerelem- és számítógépes, online játékfüggő. Jelenleg 488 napja vagyok tiszta kémiai szerektől, ebbe beleértve a tudatmódosító gyógyszereket is. 227 napja nem dohányzom semmilyen formában. Több mint 500 napja felhagytam az online szerepjátékokkal” – kezdi történetét Iván a Felépülés a függőségből: Szerencsejáték és szerhasználat című könyv egyik fejezetében.

Ezt a különleges könyvet a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) dolgozói és felépülő kliensei írták. Az osztályon öt éve működik a Minnesota-részleg, amely gyógyíthatatlan betegségként fogadja el a szenvedélybetegségeket. A modell a 12 lépéses önsegítő csoportok elvein alapul, a célja pedig több annál, hogy egy függő ne igyon, ne drogozzon, ne játsszon: a sorstársi, gyógyító kapcsolatok segítségével egy új, konstruktív, felépülő életmód lehetőségét kínálja.

©

Kulcsfontosságú, hogy a modell nem megtűri, hanem egyenesen magához öleli a tapasztalati szakértőket. A szerzők pedig nem győzik hangsúlyozni: a kommunikáció, az érzések kibeszélése, nyilvános felvállalása gyakran jóval közelebb hozhatja a változást, mint bármilyen gyógyszer.

A könyv mégsem pusztán ismeretterjesztő, vagy szakkönyv, azaz nemcsak a szakembereknek szól, hanem a függőknek, a felépülőknek, a hozzátartozóknak, és mindenkinek, aki úgy érzi, valami gond van. Hosszú rész tárgyalja például az amúgy igen komoly gondot jelentő társfüggőséget, amelyre manapság gyakran rásütik: divatfogalom.

Dehogy megyek én a sok lepukkant drogos közé

A könyv két szerkesztője Tremkó Mariann és Petke Zsolt, utóbbi az addiktológiai osztály vezetője, és maga is felépülő függő, míg társa a Minnesota Részleg programvezetője. Sorstársaihoz hasonlóan Petkének is évekig tartó gyötrődés volt, mire beismerte, hogy egyedül nem tud talpra állni. „Józan közösség nélkül nincs tartós és örömteli felépülés" – mondta a hvg.hu-nak adott interjúban korábban.

Most arról mesél, hogy amikor leül a függővel, és elmondja a saját történetét, elég egyértelmű üzenetet ad át: piálás egyenlő magány, józanság egyenlő csoport. És ilyenkor jönnek a szokásos körök, hogy „dehogy megyek én a sok lepukkant drogos, meg csöves közé”, meg hogy „nincs nekem semmi bajom, nem szoktam én annyit inni, csak néha egy kis pálinkát, de az igazán nem nagy baj”.

Vagy ott a tévhit, hogy csak keresni kell egy jó szakembert, az majd meggyógyítja a függőt. Petke szerint a legfontosabb, amiben ez a könyv más, mint a többi, az az, hogy a függőséghez nem elmebetegségként, pszichiátriai problémaként közelít, hanem azt egy ember krízishelyzetének fogja fel. Nem ítélkezik, nem hibáztat.

©

Azt próbáljuk elmagyarázni, hogy a függőség – az akár generációkon átöröklött minták eredményeként – egyszer csak elhoz bizonyos emberek életében egy súlyos krízishelyzetet. Ez gyakran azért tűnhet kilátástalannak, mert »hát a nagyapám, az apám is ivott, és én is iszom, és mindannyian ugyanazt csináljuk: utasítgatjuk a családtagokat, osztjuk az észt, és mindenki ellenség a világon. Ez már csak ilyen, ebből nincs kiút«. Így működik egy függő.

És persze vastagon benne van a nagy magyar búsulós, az élettel szemben tanúsított negatív attitűd is. A kultúránk határozottan hordozza ezeket a jegyeket, ezért is próbáltuk általánosabbá tenni a témát, hiszen nem csak a szerhasználókról szól a könyv sem.”

A függőség sosem az egyén, hanem a család, közösség életét érinti, a szereplők hatással vannak egymásra, a Nyírőben ezért a hozzátartozókat is segítik. Nem abban, hogy miként támogassák jobban a függőt, avagy hogyan legyenek egyfajta „házi addiktológusok”, sokkal inkább abban, hogyan figyeljenek jobban önmagukra.

Nem félnek a közelségtől

A könyv szerkesztői már az elején hangsúlyozzák: a magánügyük is lehetne, hogy mi zajlik az addiktológiai osztályon, mégis fontosnak tartják bemutatni az ottani hétköznapokat. Igyekeznek elindítani egy nyílt párbeszédet a témában. „Nagy szerencsénk, hogy ezt a modellt az országos intézet addiktológiai osztályán valósítottuk meg. Érezzük és hálásak vagyunk a szakma bizalmáért” – mondják.

Az osztályvezető ennek ellenére úgy véli, továbbra is nehéz a szakembereknek elfogadniuk, hogy a függőséghez nem kizárólag egészségügyi módszerekkel, protokollokkal lehet vagy érdemes közelíteni.

©

„Sokkal inkább azt kellene figyelembe venni, hogy itt van egy ember, aki az élete minden területén segítségre szorul. Rengeteget dolgoztunk azon, hogy kialakítsuk a megfelelő szakmai hátteret, a szociális, egészségügyi, civil területről érkező multidiszciplináris teameken belüli közös célok, értékek kijelölése volt a legfontosabb kihívás.”

Petke Zsolt úgy véli, nemcsak egyre kevesebb a magasan képzett szakember az addiktológia területén, de a közösség irányába nyitás terén is lenne hová fejlődni. „Vannak szigetek Baranyában, Debrecenben, Szegeden, ahol a közösségi megközelítést alkalmazzák, de alapvetően nehéz ezt a kevésbé orvosi szemléletet bevinni egy egészségügyi intézménybe. Az AA-mozgalom az egész világon bizonyított már, 25 éve jól működik itthon is, a szakma mégis távolságtartóan kezeli, mert mi azért 'mégis jobban tudjuk'. Vannak addiktológiai osztályok, ahol még mindig nemkívánatosak az Anonim Alkoholisták, mivel nincs egészségügyi végzettségük.”

Csak semmi köpeny

A könyvből megismerhetjük az ott dolgozó szakembereket, tapasztalati szakértőket, a gondolataikat arról, miért választották ezt a hivatást, mit jelent számukra a józanság, a felépülés. Különös, milyen alázattal és nyitottsággal vallják be: nem tudnak mindig mindent. Ezért a csapat ugyanolyan jogú tagja a pszichiáter, a klinikai szakpszichológus, a tapasztalati szakértő, vagy éppen a szociális munkás. Igyekeznek nyitott, elfogadó környezetet teremteni (a nővéreken, ápolónőkön kívül például senki nem hord náluk köpenyt), ezt a környezetet pedig szívesen elviszik a kórház falain kívülre is.

Két évvel ezelőtt például jótékonysági főzést tartott az osztály a Szimpla Kertben. Az ebéden részt vettek az osztályon lévő betegek és az orvosok is, az odalátogatók pedig nyugodtan, nyíltan beszélgethettek velük. Július 8-án erre ismét lehetőség nyílik: az addiktológia csapata immár negyedik alkalommal főz a Szimpla Háztáji Piacon.

©

A Felépülés a függőségből valóban hiánypótló mű, mivel majdnem száz oldalon keresztül vonultatja fel a felépülőben lévők történeteit. A felkérés miatt nagyon lelkesek voltak, ami nem meglepő: valahányszor rendezvény van az osztályon, a felépülőket kell a legkevésbé győzködni, hogy menjenek el.

Teljes kiszolgáltatottság és megsemmisítő félelem

Az utolsó fejezetben olvasható a fent említett Iván története is, akinek története mind a függőknek, mind a hozzátartozóiknak okot adhat a reményre. Azt bizonyítja ugyanis, hogy a legmélyebb gödörből is vissza lehet jönni. Tizenöt éves korában kezdett el rendszeresen alkoholt fogyasztani, majd érdeklődni a drogok iránt.

Mikor az egyetem után munkába állt, már a nyugtatókra is rászokott. Iván őszintén ír a teljes filmszakadásokról, a drogkarrier vállalhatatlan következményeiről, „és az ennek kapcsán megélt teljes kiszolgáltatottságról és megsemmisítő félelemről”. Egészségi állapota drasztikus hanyatlásba kezdett, többször műtötték, lesoványodott.

Ír arról is, mekkora terhet jelentett a családja számára, nemcsak velük, a kollégáival is megromlott a kapcsolata. Többször próbálkozott az öngyilkossággal is. Több szakembert „elfogyasztott”, sokáig ámította magát és környezetét azzal, hogy neki pszichiátriai problémája van, és ha azt sikeresen kikezelik, ő le tud majd állni a szerekkel is.

Később egy teljes hétre kiterjedő eszméletvesztés után életveszélyes állapotba került, a kórházi kezelés alatt pedig megfogalmazódott benne, hogy el kellene mennie a rehabra. A beérkezés előtti nap bepánikolt, mert érezte, most nagyon meg kell változnia, csakhogy ő azt nem akarta.

Nem akartam lemondani az összes szerről, ez a verzió elfogadhatatlan volt számomra.

©

Kilenc hónapot töltött a rehabon, de a valódi, belső motivációja csak egy év múlva jött meg, addig a környezetének megfelelési kényszer és a visszaeséstől rettegés tartotta vissza. Volt, hogy úgy érezte, ez túl nagy falat számára, volt, hogy attól félt, a józan élet unalmas, halott, üres. „Most már tudom, hogy ezen mondatokat a függőségem és a függőségem hátterében álló sérült és éretlen személyiség diktálta, ami azóta igen radikális gyógyulásnak és érésnek indult a felépülési program segítségével.”

Csoportba járni még a bentlakásos rehabilitáció előtt kezdett el, de akkor azt gondolta, ő más, más problémákkal küzd, mint egy átlagfüggő. Később ezeket „az arroganciával átitatott mondatokat” felváltotta a kapcsolódási pontok keresése, megszerette a gyűléseket, a mai napig is három különbözőbe jár.

Iván nem titkolja: hosszú gyászmunka volt elengedni a szereket, és később is eszébe jutott a hiányuk, de ma már elköteleződött. Hálás, „már-már jól érzi magát a bőrében”, a családjával rendeződni látszik a kapcsolata. „Tényleg igaz, amit a program mond, ha a megismerés kapui egyszer kinyílnak, többé nem visszazárhatók” – írja.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!