Nézzünk szembe a valósággal, javasolja Maartje Somers szakíró, figyelmeztetve, hogy a csalódás szinte determinált. Manapság minden trendi ételnek, hozzávalónak, receptnek van egy története, és ez a mese mindig kedvünkre való. Hiszen arról szól, hogy az adott élelmiszer „természetes”, „eredeti”, de legalábbis az „egészségre jótékony hatással” van. Nincs hiány a szabadon legelésző, boldog állatokat és boldog embereket felvonultató élelmiszerreklámokban, és a sztárszakácsok is hasonlóan lelkes mesélők lettek. A szupermarketek polcai roskadoznak az „eredeti recept” szerint készült ételektől, jó néhányuk valamelyik sztárstéf vagy gasztroceleb ajánlásával került a köztudatba. Sorolhatnánk magyar példákat is, de az megér egy külön cikket... Vegyük Jamie Olivert példának, aki toszkán tésztaszaggató asszonyokkal fotóztatta magát, és a tradicionális olasz konyháról írt szakácskönyvet, miközben nagyüzemekben előállított tésztát és paradicsomszószt forgalmaz a saját neve alatt, és tíz évig az egyik legnagyobb angol szupermarket-hálózat arca volt.

Gyimesi Zsuzsa

Nem csak Jamie hipokrita, mindannyian fogaskerekei vagyunk a rendszernek. Szívesen hallgatjuk ezeket a történeteket, miközben egyre több nagyüzemi készételt és feldolgozott élelmiszert vásárolunk. Egyrészt kényelmi szempontból, másrészt gazdasági okokból. Ha a ma embere a betevőjére fordított összeget tovább szeretné csökkenteni, akkor tömegcikkeket vásárol, de szereti illúziókba ringatni magát, hogy abból viszont a „legjobbat”.

Pedig olcsón ritkán lehet jót előállítani. S persze, tudjuk is, csak szemet hunyunk afelett, hogy egy-egy reklám szövege hamis, legalábbis megtévesztő, és a jelzőknek, szlogeneknek valójában nem sok köze van az ételünk eredetéhez. Tudjuk, hogy a tészta, amit megveszünk – legyen akárhány tojásos is – nagyüzemi, és a mai világ kémiai, technikai és logisztikai tudásának a keveréke. Amit azonban nem tudhatunk, az ennek a jelenségnek a mértéke, és hogy pontosan mekkora is a pr-történet és az ipari valóság közti különbség.

Malac a tejszínhabban

A témában Christien Meindertsma készített nemrég egy figyelemre méltó könyvet. A PIG 05049 egy malac feldolgozásának a története (a címben szereplő szám a malac nyilvántartási száma), ahogyan az a vágóhídról az asztalunkra kerül, és még jó néhány más helyre. Az eredmény elképesztő, hiszen a karaj, a hurka, a kolbász mellett a malac testrészei a kenyér, a péksütemény, a halas készételek, a tejszínhab, a sör és a bor adalékanyagai lettek. Nem kis csattanó, hogy PIG 05049 nem élelmiszer-ipari vonatkozásban is reinkarnálódik, porcelán, munkakesztyű, papír és pisztolygolyó is készül belőle.

Az ételek hamisítása, tartósítása az egymásból nyert adalékanyagokkal, és különböző kemikáliákkal teljesen legális folyamat évek – sőt évtizedek – óta. Az angol tényfeltáró újságíró, Felicity Lawrence már 2004-ben számot adott néhány komoly élelmiszer-ipari visszásságról, amikor a Not on the Label című könyvében végigkövetett pár élelmiszer-gyártási folyamatot. Az írónő disznóból származó proteint talált a halal – muzulmán vallási, tisztasági előírás szerinti – vágással hirdetett csirkemellben (mert a disznóprotein jobban megköti a húsba pumpált vizet és a hús ezáltal többet nyom), marhaszármazékokat a jórészt hinduk által kedvelt készételekben, és felfedezte, hogy a gyerekeknek szánt csirkefalatoknak a jó része csupán csirkebőr.

A visszásságok Lawrence szerint azért történhetnek meg, mert a szabályozás elavult és könnyen kijátszható. A csomagoláson például elég feltüntetni az adott étel összetevőit, de az összetevők eredetét már nem szükséges megmagyarázni. A baracklé 40 százaléka víz és 60 százaléka gyümölcsvelő, de a gyümölcsvelő vajon milyen adalékokkal készült?

Gyimesi Zsuzsa

Ez pedig egy nagyon fontos tényező elhallgatása, hiszen ezek az adalékok, nem csak más ételből nyert ártatlan összetevők, hanem szintetikus kemikáliák is lehetnek. Emlékezzünk csak a 2008-as kínai bébitápszer-botrányra, amikor melamin (mérgező, a műanyagiparban használt szerves vegyület) került a csecsemőknek szánt tejporba, hogy az „fehérjedúsabbnak” hasson. A szakértők szerint a melamin mikromennyiségben (0,2 mg/kg az EU határ) a szervezetbe jutva nem okoz egészségkárosodást, ám nagy mennyiségben életveszélyes vesebetegséget okoz. Több csecsemő meghalt vagy életre szóló egészségkárosodást szenvedett, a világ pedig – egy kis időre – visszavonta a bizalmát a kínai élelmiszerpiactól. Amit azonban kevesen tudnak, hogy a melamin az európai piacokra szánt cukorkákban is feltűnt (Tesco White Rabbit Cream Candies). Emellett a vegyület mellett pedig még számos olyan kémiai anyagot használ az élelmiszeripar, amellyel csak kis mennyiségben birkózik meg a szervezetünk.

Az élelmiszeripar bugyrai tehát követhetetlenek, a dollár-multimilliomos világvállalatok pedig semmitől sem riadnak vissza az élelmiszer-előállítás hatékonyságának, és a költségek csökkentésének érdekében.

Néhány szakértő szerint azonban a globális élelmiszeripar mumusítása igazságtalan dolog, hiszen ez a világtörténelem egyik legnagyobb sikere. A II.világháború óta a termelés több mint a duplájára növekedett, a kukoricából és a szójából nyert ömlesztett ételek csökkentették a költségeket és ezáltal az éhezést. Az állattartás gépesítése által mindenkinek hús kerülhet az asztalára. Vaclav Smil demográfus szerint ha nem találták volna fel a műtrágyát (ami erősen környezetszennyező) a jelenlegi világnépesség kétötöde éhen halt volna, és ez óriási kontraszt ahhoz képest, hogy a mai globális élelmiszeripar több mint 3 ezer kalóriát állít elő naponta és egy főre lebontva. Megfelelő elosztással egyetlen embernek sem kellene éheznie, miközben a válság előtt volt egy időszak, amikor a túlsúlyos emberek többen voltak a földön az éhezőknél.

A színes zacskók illúziója

Ezek a szószólók azt is hangoztatják, hogy az éhezés nem választás kérdése, az evés azonban igen, és az a mi hibánk, hogy mindenből sokkal többet fogyasztunk, mint amennyit kellene. Tény, hogy az USA-ban az elhízás olyan méreteket öltött, hogy a cukorbetegségből életmód lett, és Nagy-Britannia is szorosan ott kullog a tengerentúliak mögött. Európa úgy, ahogy van dobogós – itt minden negyedik ember túlsúlyos – és a feltörekvő gazdaságok (Latin-Amerika, Kína) is sajnálatosan követik a nyugati étkezési trendeket.

Az előbb a választásról volt szó, ám ez sokszor hamis illúzió. A történetet, hogy a városi gyermek lilának képzeli a tehenet, a Milka csoki reklámja miatt, talán mindenki ismeri. Az USA-ban azonban a gyerekek többsége nem ismeri fel a répát, és egy alma vagy egy uborka kuriózumnak számít, mert minden színes zacskókból, konzervekből és tégelyekből kerül az asztalra. (A közelmúltban egy magyar tévécsatorna összeállításából is kiderült, hogy csak azok a gyerekek ismernek többféle zöldséget, gyümölcsöt, akik ökoóvodába járnak – a szerk.) Ez a tendencia egyre terjed, és már a fejletlenebb, szegényebb országokban is megtalálta az útját az olcsó, ömlesztett készétel, míg a friss gyümölcs és zöldség egyre drágul. Kialakulóban van egyfajta élelmiszer apartheid rendszer, ahol a gazdag emberek friss és egészséges ételeket esznek, míg a szegények egyszerre túl kövérek és alultápláltak, mert magas energiaértékű ételeikben kevés a tényleges érték.

Mit tehetünk?

A bölcsek köve persze egyetlen szakértő birtokában sincs, mint ahogy a közös pénztárca sem. A megoldásról legfeljebb vitatkozhatunk. Már az is nagy dolog,ha megpróbáljuk kideríteni, mi van a reklámok mögött. Vonzó alternatíva, hogy a hagyományos, tradicionális termelési szokásokhoz való visszatérés lenne az egyik megoldás. A világ politikusainak egy része azonban azt gondolja, hogy a kistermelő gazda soha nem lesz képes versenyezni az óriásvállalatokkal és az agrárgazdaság globális tényezőivel. Olyan nincs, hogy csak méltányos kereskedelem legyen, valószínű, hogy egy becsületes élelmiszer-ipari vállalkozás nem élné túl a kiélezett élelmiszerversenyt. A világpiacon három vállalat irányítja a vetőmagpiacot, négy monopolista tényező a gabona és az olajos-magvak vételi és eladási stratégiájában, és a mindenható szupermarket konglomerátumok egyre csak nyomják lefelé az árakat.

Gyimesi Zsuzsa

Próbálkozások azért vannak, és óriási a hangsúly az egyéni választáson. A helyi élelmiszerek előnybe részesítése, és a biogazdálkodás nagy divat lett. Már évek óta működnek olyan mozgalmak, mint a Fair Trade, amelyben a vásárló ad jobb árat a termelőknek azzal, hogy szembeszáll a szupermarketek árleszorító tendenciáival, és garantált forrásból vásárol. Egyre-másra élednek más megmozdulások is. Ma már a gazdaságok életben tartásának az elősegítésére örökbe fogadhatunk almafát (Biologica) vagy akár farmállatokat is, csatlakozhatunk közösségi kertészetekhez. Megint népszerű lett a „szedd magad” mozgalom és ezzel együtt a saját otthoni élelmiszer feldolgozása (befőzés, tartósítás) is. A városkörnyéki, zöldövezeti háztartásokba ismét visszatért a mini gazdálkodás: csirketartás a hátsó kertben és a hobbikertészetben termesztett zöldség-gyümölcs. Ám még a városi lakások teraszain, ablakaiban termesztett fűszernövény is kicsi, de jelentős lépés. A természetes alapanyagokhoz való visszatérés végre egy jó divat.

Megoldás lehet az ipari technológiákkal kapcsolatos tudatlanság felszámolása, az ételek igazi történetének a megismerése, az illúziók és a valóság közötti szakadék szűkítése is. Az olyan cikkek, könyvek, mint a fent említett  tényfeltáró munkák segíthetnek a tisztá(bba)n látásban, és a felismerésben, hogy az árnál fontosabb a minőség, a kevesebb több lehet. S talán így könnyebben változtatunk vásárlási szokásainkon. Hogy akkor kevesebbet, de igazit fogunk enni? Legfeljebb kevesebb fogyasztó csodaszer és multifunkciós étrendkiegészítő fordul meg a háztartásunkban, s ritkábban megyünk a háziorvoshoz receptért. Sokat spórolhatunk vele.

(A nextnature.net nyomán)