szerző:
Dénes Ferenc
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Atombomba, és néhány hagyományos, ám fölöttébb nagy ható erejű töltett robbant idén a világban a nyári labdarúgó-átigazolási időszakban. Dénes Ferenc sportközgazdász szemmel vizsgálta meg a történteket.

Néhány alapvetés

A sportiparban hivatásos sportolók maguk rendelkeznek minden sporttevékenységük végzéséhez kapcsolódó jogokkal. A futballisták egy versenyrendszerben azonban csak egy csapat tagjaként tudnak szerepelni, ennek érdekében a csapatot működtető sportszervezet meghatározott időtartamra szerződést köt a kiválasztott, szerződéssel nem rendelkező játékossal (igazolás).

A futballista a sportolási jogát (játékjog) a szerződés időtartamára átruházza a futballvállalatra, cserében a klub biztosítja a sportolás feltételeit.

Amennyiben egy játékos a szerződés időtartama alatt munkahelyet akar váltani, akkor a játékjogot ki kell vásárolni (átigazolás).

Ezt főszabályként a játékjogot megszerezni kívánó vállalat fizeti megegyezés alapján (átigazolási díj), de amennyiben a játékosok és klub ezt a lehetőséget rögzítette, akkor futballista bizonyos feltételek megléte esetén előre meghatározottan kivásárolhatja magát a szerződésből és szabadon igazolhatóvá válik (kivásárlás).

Klubváltásokra az átigazolási időszakokban van lehetőség, erre évente kétszer, télen és nyáron nyílik lehetőség a futballban, jellemzően a nyári időszakra fókuszálva.

Sportközgazdasági szempontból a labdarúgásban az átigazolási időszakokban a játékjogok iránti kereslet, azok kínálata, a piaci folyamatok hatékonyságának biztosítása, szabályozása áll a figyelem középpontjában. A képlet világos: tiszta piaci viszonyok között, szabályozások nélkül, a gazdag, nagy tőkeerővel rendelkező futballvállalatok a legjobb képességű játékosokat (sztárok) magukhoz csábítják, így azok kevés számú futballcsapatban koncentrálódnak, azok „űrfutballt”, a többiek ellenben gyenge focit játszanak.

Ez a helyzet azonban érdektelenné teheti a versenyrendszereket, hiszen a csapatsportok egyik sajátos vonzereje az azonos játékerőt képező csapatok küzdelme. Az amerikai major sportok a sztárok koncentrálódását alapvetően a csapatok számára előírt bértömeg-szabályozással (fizetési sapka) és egyedi játékosfizetési előírásokkal biztosítják.

Az európai labdarúgásban ez a kiegyenlítési mechanizmus nem létezik – koncentrálódik is erősen a futballpiac: a nemzeti bajnokságok és egyre inkább az európai kupákban is kevés számú sztárcsapat dönti el egymás között a helyezéseket. Az UEFA által kidolgozott és folyamatosan finomított Financial Fair Play (FFP) az esztelen pénzköltésnek próbál gátat szabni: lényegét tekintve a (valódi) kereskedelmi bevételekhez próbálja kötni költéseket, nem engedi a hosszú távú veszteségeket. Mivel a költések meghatározó hányada kapcsolódik a játékjogokhoz – transzfer díj, fizetések –, ezért gyenge korlátot is jelent a játékjog piacon.

©

Az igazi kihívást - megint csak sportgazdasági (vállalatgazdasági) szempontból - stratégiai szinten a versenyző klubok stratégiai játszmái jelentik. Vegyük az egyszerű példát, amelyben egy sztárjátékos átigazolása lavinát indít el. A kifizetett transzferdíjjal friss, egyre nagyobb mennyiségű pénz kerül a rendszerbe, de a stratégiai munkaerőt hasonló képességű futballistával kell pótolni, különben csökken a győzelmek száma, aminek negatív következményei előbb-utóbb az üzleti könyvekben is megjelennek, így a sztár volt klubja kényszerűen vásárol, de az a csapat is, ahonnan elhozza az új játékost – és így tovább.

Atomháború

A 2017-es forró nyár január elsején kezdődött. Ekkor nyitott ugyanis a kínai Super League kéthónapos átigazolási időszaka. A télen került például Oscar, Tevez, Ighalo, Witsel vagy éppen a „mi” Guzmics Richárdunk Kínába – az utóbbit leszámítva igen magas átigazolási díjért. A kínai expanzió komoly globális kihívásként jelent meg a játékjog piacon, és előrevetítette, hogy az európai futballpiacon is komoly drágulás jöhet. Nem véletlenül nyilatkozta 2017 február végén José Mourinho, az akkori legnagyobb átigazolási díjat 2016 nyarán Paul Pogbáért kifizető Manchester United menedzsere: "teljesen biztos vagyok benne, hogy most nyáron fele olyan tehetséges játékosokért fogják ezt a 105 millió eurót kifizetni".

Az atombombát a Paris Saint-Germain FC (PSG) csapata dobta le az átigazolási piacra, amikor augusztus első napjaira megszerezte a brazil szupersztár, Neymar Jr. játékjogát a Barcelona FC-től. A sportszakmai szempontból szinte tökéletes támadó hármast alkotó Messi–Suarez–Neymar megbontása nem is lehetet volna lehetséges másképp, csak valami őrült ajánlattal: 222 millió euróba került.

©

Trükkös megoldás volt, a játékos maga vásárolta ki a játékjogát. (Nyilán a megtakarításaiból, ha-ha-ha.) A PSG mindenesetre nem aprózta el, az átigazolási időszakban még egy bombát nyomtak, egy még nagyobb trükkel: kölcsön vették az AS Monacotól Kylian Mbappét, azzal a kötelezettséggel, hogy lesz, ami lesz, jövőre kötelezően megvásárolják a játékos játékjogát rögzített 180 millió eurós áron (+ bónuszok).  A két trükkel a párizsi csapat nagyjából ki is végezte a Financial Fair Play szabályozást…

Neymar pótlását a francia Ousmane Dembélével gondolja megoldani a Barcelona, akit 105 millió euróért igazolt a klub a Borussia Dortmundból. (Az ár stimmel, de vajon tényleg csak fele annyira jó a 20 éves srác, mint Pogba, ahogy Mourinho mondta?)

A két (három) csúcsigazolás után az angolok következnek: 9 játékos játékjogáért adtak legalább 50 millió eurót.

Az összesítések még javában folynak, és módszertanban is különböznek némileg, de a trendek és nagyságrendek már látszanak. The Guardian összesítése szerint az európai szórakoztató futballipar meghatározó részpiacán

1666 játékjog ügyletben összességében négymilliárd font fordult meg 2017-ben.

A részpiaci megoszlások:

Premier League      1,62 milliárd font

La Liga                       1,03 milliárd font

Serie A                       1,03 milliárd font

Ligue 1                      0,93 milliárd font

Bundesliga                0,72 milliárd font

Részletesebb gyorselemzések az angol futballpiacra készültek el. 2013-ban lépte át a 600 millió fontos határt az angol első osztályban a nyári átigazolási időszakban kifizetett játékjog díjak, egy ével később már a 800 millió fontos határ is megvolt. Tavalyelőtt 900 millió fontot lépték át a klubok, tavaly egymilliárd font fölött az összeg. A The Telegraph elemzése szerint a Premier League időszakban 16-szorosára nőttek a játékjogokért kifizetett átlagárak a liga csapatainál. Idén a legtöbbet, félmilliárd fontot középpályásokért fizettek, hátvédekre a kifizetések több harmada, támadókért közel a negyede ment, de a 77 milliónak számolt kapusokért kifizetett játékjog díj sem aprópénz. Az összegek 43%-át az angol klubok egymásnak fizették ki, több mint 200 millió font került Franciaországba, több mint 100 millió font Olaszországba és Spanyolországba.

©

A legtöbb pénzt összességében Manchesterben City költötte, 221 millió fonttal vezetik a klubrangsort, a Chelsea 185 millió, az Everton 149 millió fontért vásárolt játékjogot, a Manchester United idén nem fért fel a dobogóra, de így is kiadott 146 millió fontot. Sportközgazdasági szempontból érdekes, hogy a nagy pénzszórás közepette két nagy klub, a Tottenham (+10m£) és az Arsenal (17 m£) is nyereséggel zárt. Kérdés, hogy a kiegyensúlyozott költés mire lesz elég. Mindenestre a The Telegraph

ahhoz a részeg férjhez hasonlítja az ágyúsok idei pénzköltését, aki a szenteste napján a Tesco áruházban próbál ajándékot venni, de fogalma sincs, mit is kéne…

A sok pénz szaga és kockázata

Az elmúlt években megsokszorozódtak a játékjogokért kifizetett összegek.

De honnan van erre pénz?

A hivatásos labdarúgás hihetetlen népszerűsége miatt folyamatosan növeli a bevételeit Európában (is). Az üzleti típusú bevételekben extra jövedelmet a Premier League televíziós szerződései jelentik. 2010-2013 között 594 m£, 2013-2016 között 1,006 m£, 2016-2019 között 1,712 m£ jut összesen a csapatoknak szezononként. Ez irdatlan pénz, ami önmagában drágítja a játékjogokat, ráadásul a pénzbőség csökkenti a gazdálkodás gondosságát: ha valaki nem válik be, legfeljebb leírjuk a játékjogért kiadott összeget, belefér...

Az angol klubok által elköltött pénz „leszivárog” az európai futball alsóbb szintjeire is: mint láttuk, akitől vásárolnak, ő is vesz, a sor végén állnak a legolcsóbb piacok. Ez adhat reményt, hogy a magyar futballista szakképzés („Szakképzésé a jövő!”) is visszatermelhet valamennyit az adófizetők pénzéből.

Az extra pénzek másik forrása azonban nem piaci eredetű.

Az idei nyár folyamatait az a PSG határozta meg, aminek a tulajdonosa az Oryx Qatar Sports Investments, mögötte a katari állam áll.  Két állam, az Egyesült Arab Emírségek és Kína áll az utóbbi években legtöbbet költő Manchester City mögött is: City Football Group többségi tulajdonosa az Abu Dhabi United Group, kisebbségi a China Media Capital és CITIC Capital vállalatok.

A kínai államhoz ezer szállal kapcsolódó kínai vállalatok egyébként közvetlenül is jelen van az európai futballpiacon: az AC Milan, Inter Milan, Southampton FC, West Brown Albion, Aston Villa, FC Sochaux, AJ Auxerre, Nice, RCD Espanyol, Granada CF csak néhány példa a nagy bajnokságokból. Az AC Milan például ezen a nyáron – kis túlzással – komplett kezdőcsapatot vásárolt, a játékjogokért nagyságrendileg 140 millió font fizettek.

©

Az államokhoz kötődő szereplők többnyire nem feltétlenül és nem elsősorban pénzügyi megtérülésben gondolkodnak, hanem hasznosságban, például hatalmi, reprezentációs célok megvalósításán fáradoznak. Fő a győzelem! Éppen ezért költségvetési korlátjuk nem igazán kemény, ha veszteség keletkezik, van, aki jót áll ezért. Mivel nem a közvetlenül a futballüzletből származó bevételek és profit növelésében érdekeltek, ezért kevéssé együttműködőek a többi szereplővel, a szabályzók rájuk nem kötelezőek: esettanulmányként lásd a PSG-t működtető Oryx Qatar Sports Investments idei szereplését a játékjogok piacán.

Ez a gondolkodás hosszú távon szétzilálhatja a futball ma ismert rendszerét. Márpedig az amerikai hivatásos sportok bevezetőben érintett évszázados példája azt mutatja, hogy a sportgazdaságot csak a sportpályán folytatott kemény küzdelem és a profitkényszerből fakadó pályán kívüli finom gazdasági együttműködések teszik naggyá.

Ne hagyjuk, hogy az államok által futatott sportgazdasági szereplők (state-run clubs) nevessenek a végén…