A konfliktus egyik legfontosabb dimenziója az EU és az Egyesült Államok szembenállása, pontosabban a gyorsan változó amerikai és a konzervatív európai gondolkodás ütközése. A vén Európa még ma is az ötven évvel ezelőtti közgazdaságtan dogmáját vallja: a monopólium a közjó ellensége, az államnak kutya kötelessége a monopolistát móresre tanítani. Az amerikai gondolkodás és az erre épülő jogfelfogás már magába építette az utóbbi évtizedek közgazdaság-tudományi eredményeit. Kiderült ugyanis, hogy a piaci monopolhelyzet - ha az nem politikai befolyásolás, állami intervenció vagy csalás eredményeképpen jön létre - rendszerint a fogyasztói jólét gyarapodását eredményezi. A fogyasztók olcsóbban és nagyobb tömegben juthatnak az adott termékhez, mintha azt kettő, három vagy 33 cég gyártaná. Különösen igaz ez a paradox állítás a szoftverek piacán, ahol a költségek oroszlánrésze a fejlesztéskor keletkezik, ezért a már kész termék eladásának felfuttatása szinte semmilyen többletköltséggel nem jár, ennek nyomán a fogyasztói ár is "gyilkosan" alacsony lehet. Az is fontos továbbá, hogy az úgynevezett hálózati hatás miatt mindenki akkor jár a legjobban, ha éppen a már a sokak által használt szoftvert - és nem valami egészen mást - vásárol meg. Ha ugyanis mindenki ugyanazt veszi, akkor könnyebb az együttműködés a munkatársakkal, üzletfelekkel, barátokkal (például adatállományok cseréje, levelezés). Mindezek ma már tankönyvi igazságok, amelyekből a közgazdaságtant középhaladó szinten tanuló diákok éppen ezekben a hetekben vizsgáznak New Yorkban, Budapesten vagy Veszprémben. Az EU joga azonban még nem ilyen alapokon áll - az európai jogfelfogás versenyellenesnek és károsnak tartja a Microsoft esetenként 90 százalék feletti piaci részesedését.

Hasonló a helyzet az EU által felvetett második "bűnnel", az árukapcsolással. A hagyományos érvelés szerint a gyártó a fogyasztókat és a versenytársakat megkárosító előnyhöz jut, ha két különböző terméket együtt árul, mint az a szocializmus idején a hentesboltban történt (velőt csak vesével együtt lehetett kapni - innen a mai diákok számára talán már érthetetlen "vese-velő" kifejezés). Csakhogy amikor a Microsoft a Windows PC operációs rendszerbe - sok egyéb mellett - beépítette a Media Player néven ismert lejátszót, akkor nem egy keresett és egy kevésbé keresett terméket épített össze, hanem úgy járt el, hogy azzal a legtöbb felhasználó kényelmét szolgálta. Lehetséges - sőt igen valószínű -, hogy ez az egybeépítés hátrányos mindazon termelők számára, akik csak képi vagy zenei lejátszó programot árulnak (épp az egyik ilyen gyártó, a RealNetworks emelt panaszt az EU-nál), de a fogyasztók csak nyertek a dolgon. A helyzet hasonló ahhoz, mintha a cipőfűzőgyártók azzal a követeléssel lépnének elő, hogy az állam kényszerítse a cipőgyárakat a fűző nélküli cipő gyártására, s akkor ők könnyebben és - feltehetően drágábban - tudnák eladni a terméküket. Vagy álljon itt egy korszerűbb példa. Egyetértenénk-e azzal, hogy a mobiltelefonokból szereljék ki az ébresztő funkciót, mert az egybeépítés zavaróan hat a vekkeróra gyártóinak piacán?

Ha egy kicsit belegondolunk, könnyű belátni, hogy a hazai mindennapok és a hazai szabályozás vitái sokban hasonlítanak a fentebb bemutatott monopóliumvitához. Nálunk is sokan foglyai még a régi közgazdasági dogmának, amely szerint minden monopolhelyzet eleve káros. Gondoljunk csak a bevásárlóközpontok, a plázák elleni felháborodott nyilatkozatokra, a nyitvatartási idők körüli vitára. Itt is azt kell egybevetni, hogy mit nyernek a fogyasztók a bevásárlóközpontok terjedésével, ahol "árukapcsolással" egy fedél alatt lehet krumplit, hűtőszekrényt és télikabátot vásárolni, és persze azt is, mit veszítenek azok a termelők és kereskedők, akik a hagyományos belvárosi kisüzletekben próbálják meg értékesíteni termékeiket és szolgáltatásaikat. Minthogy a fogyasztók vannak többen, az efféle összevetések - ha korrekt számításokon alapulnak - rendszerint a plázák győzelmét eredményezik.

MIHÁLYI PÉTER

(A szerző közgazdász, egyetemi tanár)