A rendszerváltás után nemcsak nyílttá vált, hanem európai összehasonlításban

© Dudás Szabolcs

szinte példa nélküli mértékűvé fokozódott, helyenként pedig durva diszkrimináció formáját ölti a különböző szociális és etnikai hátterű gyerekek iskolai elkülönítése. Ez a változás véleményem szerint mindenekelőtt a társadalom legalján lévők "szegények" és "nagyon szegények" közötti, szinte átjárhatatlan, szakadékszerű elkülönüléssel magyarázható.

A posztkommunista gazdasági válság legsúlyosabb társadalmi következménye Magyarországon az etnikai problémákkal is terhelt szegénység elmélyülése. Olyan szegénységé, amely nem egyszerűen kevés jövedelmet, rosszabb lakáskörülményeket, alacsonyabb életszínvonalat jelent. Feltűnt a társadalom többségétől élesen elkülönülő, tartósan leszakadó réteg, amelynek esélye sincs, hogy normális munkája, jövedelme, lakása, társadalombiztosítása legyen, hogy a gyerekeit megfelelően tudja iskoláztatni.

Erre a társadalmi kihívásra a magyar iskolarendszer teljesen inadekvát válaszokat adott és ad. Ilyen volt a kötelező beiskolázási körzetek eltörlése, a szabad iskolaválasztás jogának az iskolai szegregálás szabadságaként való értelmezése, az az elképesztő gyakorlat, hogy a szociális és etnikai szegregáció egészen kirívó megnyilvánulásait még állami pénzekkel is támogatták és támogatják az oktatási kormányzatok.

Gondoljunk csak a cigány tanulók elkülönítését felerősítő úgynevezett felzárkóztató általános iskolai cigány normatívára, a "körzeten kívüli gyerekek" után járó plusztámogatásra, a buszoztatásukra szánt pénzekre, az iskolatársulásoknak olyankor is átutalt összegekre, amikor a társulás az etnikai szegregációt szolgálja. De ilyen az értelmi fogyatékos gyerekek után még akkor is folyósított négyszeres fejkvóta, amikor a tanuló bizonyíthatóan nem fogyatékos, sőt amikor nyilvánvaló, hogy a speciális oktatásnak semmiféle feltétele nem adott - se kisebb osztálylétszám, se szakképzett pedagógus.

Rossz válasz a többnyire hátrányos helyzetű gyerekeket oktató kistelepülési iskolák megszüntetésére, illetve újrakörzetesítésére irányuló törekvés is, ami még a megmaradó kisiskoláknak is kárt okoz azzal, hogy elbizonytalanítja működésük feltételeit. Igen költséges megoldások ezek, és nagymértékben hozzájárulnak a kirekesztés felerősítéséhez és generációk közötti átörökítéséhez. E szubvenciók felszámolása ma minden "esélyegyenlőségi" és "pozitív diszkriminációs" blablánál időszerűbb lenne.

Napjainkban már alig van értelme vesződni a különböző társadalmi hátterű diákok közötti, iskolán belüli szelekció finom és rejtett mechanizmusainak árnyalt elemzésével, hiszen a magyar tanulók olvasási, szövegértési, matematikai teljesítményének szóródása 71 százalékban az egyes iskolák közötti különbségekkel magyarázható. Összehasonlításképpen: ugyanez az arány az OECD-országokban 36 százalék.

A burkolt, finom és szégyenlős iskolai szelekció helyét tehát átvette a nyílt és durva diszkrimináció, ami olykor már az apartheidszerű elkülönítés formáját ölti. Ez mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy lehetőségeit, törekvéseit, életformáját és mentalitását tekintve a magyar társadalom két, szélsőségesen szegmentált részre esett szét: a társadalmi többséget alkotó csoportra, amelynek tagjai még reménykedhetnek, hogy - inkább hosszabb, mint rövidebb idő alatt, de - megközelíthetik a nyugat-európai átlagpolgár életszínvonalát, és a tartós kirekesztést elszenvedő és ezt utódaira is átörökítő kisebbségre, amely a harmadik világ szegényeihez hasonló nyomorban és kilátástalanságban él.

Ebben a helyzetben fokozatosan felszámolódnak a közös terek, megszűnnek az olyan, közösen használt intézmények, mint amilyen egykor az "általános" iskola volt. A plurális demokráciában a magyar iskolarendszer a készségek és tudás elsajátításának intézményévé is válhatott volna, mára mégis - jobban, mint valaha - a társadalmi különbségek leképezésének és növelésének intézményévé vált, miközben egyre kevésbé képes megfelelni a korszerű oktatás követelményeinek.

A különböző társadalmi hátterű gyerekek elkülönített oktatása tehát jobb- és baloldali kormányokon, sőt társadalmi rendszereken átnyúló, meglehetősen hosszú folyamat következménye. Ezért meglehetősen értelmetlen dolog, hogy az eltérő világnézetű és politikai beállítottságú felek időről időre kioktatják egymást, milyen iskolarendszer lenne az egyedül üdvözítő Magyarországon.

Nincs sok értelme, mert egy ország intézményrendszerének legtöbb eleme - a közoktatás biztosan ilyen - gyökeresen nem alakítható át négyéves választási ciklusok függvényében. Erre a kihívásra korszerű válasz csak a modern jóléti állam és az annak megfelelő intézményrendszer - ennek részeként a hátrányok mérséklésére is képes, modern iskolarendszer - kiépítése lehet. Ez eddig mindenhol csak demokratikusan gondolkodó konzervatívok, baloldaliak és liberálisok együttműködésével valósulhatott meg.

(A szerző szociológus)