Tetszett a cikk?

Évekig tartó közéleti és szakmai ellehetetlenítés végén távozott az országból a polgári irodalom emblematikus szerzője, Márai Sándor - rekonstruálható a napokban megjelent 1948-as teljes naplójából.

Elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom, elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen - vetette először 1943 nyárutóján papírra az emigrálással kapcsolatos gondolatait a naplójában Márai Sándor (képünkön az 1939-es könyvnapon). Másfél évvel később, a második világháború magyarországi végjátéka idején szándékát meg is indokolta: "Ahogyan ez a társadalom kéjesen megtagadott és üldözni kezdett mindent, amit szíve mélyén addig is gyűlölt: először a zsidókat, aztán mindenkit, aki tehetséget és minőséget jelentett, tehát zavarhatta az ő »keresztény, nemzeti« üzletét: ezen nem lehet lélekben túlesni."

Akkori csömörének nyomatékot adott, hogy a sikeres író - 1943-as naplóbejegyzései tanúsága szerint - az év decembere után visszavonult a nyilvánosságtól, a közszereplésektől, Magyarország 1944. március 19-ei német megszállása után pedig a sajtóban sem jegyzett új írást, holott azelőtt évtizedekig szinte naponta jelentek meg cikkei a lapokban.

A közélettel szemben ekkortájt kezdődő tartózkodásán azonban - sokak meglepetésére - a háború befejezése sem változtatott. 1945 tavaszán például - a felvidéki kitelepítések miatt - visszautasította a Magyar-Csehszlovák Társaság elnöki tisztét. S bár résztvevője lett a kultuszminisztérium tanácsadó szerveként felálló új Művészeti Tanácsnak, onnan is azonnal kilépett, amikor a deportált svábok lakásainak művészek közötti kiosztása került szóba. Írói terveiről pedig hosszú idő után először 1945 áprilisában nyilatkozott a sajtónak. Ekkor azonban, varázsütésszerűen, azonnal rátámadt a kommunista kritika az "elefántcsonttoronyból kiszálló" íróra. "Szavai és mondatai szépek, mint a zöld és aranyló legyek, amelyek rászállnak a hullákra" - szúrt egyet felé Horváth Márton a Magyar Kommunista Párt nevében a Szabad Nép 1945. május 31-ei számában, az avantgárd művészeket ostorozó írásának mellékszálaként.

Pár hónappal később - az író 1943-1944-es Naplójának megjelenésekor - ugyanő már háborús uszítással is megvádolta Márait. A támadások éle azonban elsősorban nem Márai írásainak stílusa ellen irányult - hívja fel a figyelmet Mészáros Tibor, az író mai bibliográfusa. A fő cél arisztokratikusan életidegenként aposztrofált magatartásának kikezdése és a "szép új világban" is fenntartott szellemi emigrációjának ellehetetlenítése volt. "Nagy társadalmi fordulatok idején az előkelő semlegesség a reakció támogatását szokta jelenteni" - adott nyomatékot a polgári írók és elsősorban Márai támadásának a párt legtekintélyesebb kultúrpolitikusa, Lukács György filozófus 1945 decemberében A pártköltészet címmel tartott előadásában.

Korántsem ekkor került először sajtótámadások kereszttüzébe az 1900-ban Kassán, nagypolgári családban született Márai. Amikor 1942-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, az Egyedül vagyunk, a Virradat, az Új Magyarság és más nyilas lapok állandó céltáblája lett. Méghozzá 1919-es szereplése - elsősorban a rövid életű Vörös Lobogó című hetilap hasábjain megjelent, a tanácskormánnyal rokonszenvező "forradalmi hevületű" tudósításai - miatt. Márai visszautasította és méltatlannak nevezte, hogy 19 éves korában született írásait kérjék számon rajta, ám ez mit sem változtatott a támadások hevességén. 1947-ben aztán a kommunista kritika az öt évvel korábbi védekezését rótta fel az írónak, mondván, hogy azzal megtagadta "vörös" múltját.

Az 1940-es évek közepére közel negyven kötetre rúgó életművet teremtő író öntörvényű különutassága a Monarchia felbomlásáig vezethető vissza. A Trianon utáni, országhatárok szabdalta magyar irodalomban ugyanis már csak a nyelv jelentette a felvidéki Márai számára a sértetlen otthont - mutat rá a jellegzetes márais attitűd gyökerére Fried István irodalomtörténész. A műveiben az otthontalanságtól szenvedő alakok sorát felvonultató író, sikerei dacára, maga is magányos képviselője maradt az irodalomban a polgári középnek. "Néhány év előtt - panaszkodott 1946 elején - még élt Kosztolányi, Babits, Karinthy, Móricz. Az ember tudta, ha nagy baj van, csak ki kell nyújtani kezét, s megragadhat egy kezet." Majd pár hónappal később ironikusabban: "Mi lenne, ha a Műemlékek Országos Bizottságának védelme alá helyezném magam? Ennyit megérdemlek."

Védelemre egyébként szüksége is lett volna, hiszen egyre kilátástalanabb helyzetbe került, 1947-ben már bármit közölt, tendenciózusan támadták. A Magyar Nemzetben megjelent Eupalinos vagy az újjáépítés című allegorikus írásának egyes szkeptikus mondataiban például azonnal a kidolgozás alatt lévő hároméves terv elleni agitációt látott a kommunista sajtó. Tarthatatlan helyzetéről naplóbejegyzéseiben Márai pontos diagnózist adott: "Bal felé nincs mit keresnem, mert osztályomból kilépni egyértelmű az erkölcsi öngyilkossággal. (...) Jobb felé egyetlen lépést sem tehetek, mert lélegzettel sem vagyok hajlandó támogatni a tisztességesebb jobboldal mögött is fütykössel és rohamkéssel ólálkodó fasizmust."

Következetes kívülállásán mindazonáltal az őt egyre gyakrabban érő "építő jellegű kritika" hatására sem volt hajlandó változtatni, így hamarosan hallgatása is megbocsáthatatlanná vált a hatalom szemében. A Csillag című kommunista irodalmi folyóirat például a Ne olvassa el! rovatában számolt be Márai Sértődöttek című regényciklusának második darabjáról. A "halálos ítéletet" végül a Forum című elméleti folyóirat 1948. februári számában írt kritikájában maga Lukács mondta ki: kártékony irodalom.

Mindezt súlyosbította, hogy mivel lapokba csak elvétve írt, és fordítást még megalkuvásból sem vállalt, anyagi lehetőségei napról napra romlottak: "Három hónapra van pénzem, (...) s aztán, ha sikerül eladogatni maradék holmim, még nyolc-tíz hónapon át tudok a mai életszinten élni" - sóhajtott fel 1948. március végén. Újabb műveit - A nővér című regényét, az Európa elrablása címen megjelentetett útirajzát és a tárcanovelláit tartalmazó Medvetáncot - egyre nehezebben, akkor is csak néhány száz példányban tudta kinyomatni. Régebbi könyveit pedig hiába keresték az olvasók, mert papírhiányra való hivatkozással nem nyomták őket újra.

A pohár végül 1948 tavaszán telhetett be - követhető az eddigi legnagyobb részletességgel a napokban kiadott 1948-as naplójában -, amikor a Sértődöttek-trilógia Művészet és szerelem című zárókötetének frissen kinyomtatott példányait a nem sokkal korábban államosított Révai Kiadó új vezetője, tulajdonképpen indoklás nélkül, visszavonta a kereskedelmi forgalomból, és előbb a raktárba, majd pedig zúzdába vitette. (A könyv sorsának érdekessége, hogy a könyvtári köteles példányok még eljuthattak rendeltetési helyükre, ám azokat onnan a későbbiekben többnyire ellopták a rajongók.) Így aztán 1944 után 1948 volt a másik év, amikor Márainak a könyvnapra nem jelent meg könyve, holott 1928 óta mindig jelen volt ezen az eseményen.

Nem sokkal ezután kért és kapott útlevelet, hogy részt vehessen egy svájci írókonferencián. "Valami eldőlt bennem e napokban. (...) De bennem nincs már semmiféle tiltakozás, hogy életem hátralévő idejére elhagyjam hazámat. (...) Valószínű, hogy elengednek, (...) mert a kommunisták számára jelenlétem az országban terhes, zavaró és fölösleges" - írt döntéséről. Márai a feleségével és fogadott fiával 1948. augusztus 31-én hagyta el az országot. Távozását követően megfosztották akadémiai tagságától, és szinte rögtön indexre kerültek a könyvei: még Cervantes Don Quijotéjának egy Márai-előszóval kiadott változatának az utánnyomását is betiltották.

A remény, hogy megváltozhat az otthoni politikai helyzet, és egyszer hazatérhet, időről időre felbukkan a Napló jegyzetei közt. "Kezdjük el a nyolcadik évet - írta például emigrálásának évfordulóján, 1955 nyarán, már New Yorkban. - Szeretném még viszontlátni Európát. Magyarországot." Úgy tűnt, a hazai irodalmi élet sem feledkezett meg végleg az íróról. Kevéssé ismert tény, hogy az 1956-os forradalom első, győzelmi mámoros napjaiban a Szépirodalmi Könyvkiadó életműszerződést ajánlott - Illyés Gyula, Déry Tibor, Tamási Áron és Németh László mellett - Márainak is. Bár a forradalom hírére Európába utazott, az 56 éves író hazatérésére és a szerződés megkötésére az országot ismét megszálló szovjet csapatok jelenléte miatt már nem kerülhetett sor.

SERF ANDRÁS

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!