Míg a szlovákok a lejtőkön termesztik a szőlőt, a magyarok a síkságon – ezt a képtelenséget vetette fel a pozsonyi Pravda minapi beszámolója szerint Marieta Okenková, aki a tokaji név használatáról folyó tárgyalásokon a szlovák bizottságot vezeti. A tokaji borvidéken kevésbé járatosak számára is meghökkentő kijelentés előzménye, hogy két hete szakértői szinten egyeztetett a magyar és a szlovák tárgyalódelegáció, ám az álláspontok nem közeledtek. Hiába ítélte ugyanis az unió a magyaroknak a tokaji elnevezést, a szlovákok arra hivatkozva palackozzák még most is a bort ezen a néven, hogy a trianoni békeszerződés előtti magyar bortörvény a Kistoronya, Nagytoronya és Szőllőske határában fekvő, eredetileg valamivel több mint 100 hektár szőlőterületet a tokaji borvidékhez sorolta. A nevet más helyesírással használó franciákkal szemben az unió döntését sikerült érvényesíteni, az olaszokat pedig az Európai Bíróság kötelezte – eddig hiába (HVG, 2008. augusztus 23.) – a „tocai” név használatának megszüntetésére.

Brüsszel, tekintettel a tokaji borvidék történelmi múltjára, a magyar–szlovák vitában a felekre bízta a megegyezést. Ez most annak ellenére sem tűnik reálisnak, hogy 2004-ben a két ország agrárminiszterei bejelentették, megállapodtak a névhasználatról. Az akkori, az Európai Bizottság által is ellenjegyzett alku értelmében Szlovákia 565 hektáron – a három település határában – lett volna jogosult tokaji bor termelésére, méghozzá a magyar bortörvény szabályozását alkalmazva. Csakhogy ezt a megállapodást a szlovákok nem tartották be – értékelte az elmúlt éveket a HVG-nek Máhr András, az agrártárca szakállamtitkára, a tokaji névhasználatról tárgyaló szlovák–magyar vegyes bizottság magyar elnöke. A szlovákok ugyanis egyrészt nem vették át a magyar borjog tokajira vonatkozó passzusait, másrészt ragaszkodnak ahhoz, hogy 908 hektáron termelhessenek tokajit. Okenková azt is felvetette, ha nem sikerül megegyezni a magyarokkal a területi vitában, akkor két tokaji borvidék lesz.

Ez sem kevésbé nonszensz, mint a szlovák lejtőkön, illetve a magyar síkságon vizionált tokaji szőlőtermesztés – vélik magyar szakértők. Máhr szerint a magyar fél szeretné, ha a tokaji borvidék – kiegészülve a szlovákiai oldal magyar kormány által is elismert területeivel – egységes maradna, de további kompromisszumokba már csak a tokaji bor védelme miatt sem mehet bele. Ha pedig két borvidék lesz, akkor egyértelmű a helyzet, ugyanis két különböző borvidéken nem lehet azonos terméket termelni; mivel a tokaji név Magyarországé, annak használatát a szlovákoknak kell megszüntetniük. Kérdés persze, ez lesz-e valóban a végkifejlet. A vitától függetlenül Magyarország – már az uniós borreform részeként – elkészíti a tokaji borok termékleírását, amely a beltartalmi értékek mellett az előállítás helyének földrajzi lehatárolását is tartalmazza. Ezt az uniós előírások szerint 2011-ig kell megtenni, s ha addig sincs megállapodás a szlovákokkal, hiába kapacitálja erre a feleket Brüsszel, a magyar borlobbisták abban reménykednek, az unió kénytelen lesz a magyar termékleírást elfogadni.

A magyar–szlovák borvita elfajulása már decemberben kezdődött, amikor Pozsony bejelentette, megvizsgáltatta a magyar tokaji borokat, és az alacsonyabb árkategóriájú nedűknél 32 mintából 15-öt, a magasabb árkategóriában pedig 15-ből kilencet nem talált az előírásoknak megfelelőnek (HVG, 2008. december 20.). A magyar agrárkormányzat ezt a kesztyűt a jelek szerint nem vette fel. Bár a HVG információi szerint ezek után az agrártárca is bevizsgáltatott szlovák tokaji borokat, az eredményeket nem hozta nyilvánosságra. Pedig – legalábbis a HVG karácsonyi bortesztjének tapasztalatai alapján, amelynek analitikai vizsgálatán mindkét szlovák tokaji aszú megbukott – vélhetően akadt volna muníció a visszavágásra. Még a szlovák vádakra sem született hivatalos reakció, csupán a magyar borminősítő hatóság illetékese nyilatkozott a Népszabadságban, hogy a szlovákok által kifogásolt borokat az előírásoknak megfelelőnek találták. A hallgatást nyilvánvalóan marketingérdek vezérli, mert ha a szlovák tokaji kerül be a hírekbe, az ronthatja a Magyarországon előállított borok piaci pozícióját is.

Utóbbiért azonban nem is kell a szomszédba menni, megteszik azt a hazai hatóságok is – állítják borászok. Elsősorban a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal (MGSZH) Borminősítési Igazgatóságát támadják. Több borászati szakmai szervezet képviselője is megerősítette a HVG-nek, hogy a borminősítő hatóság díjai körülbelül kétszer akkorák, mint például az osztrák minősítő szerv tarifái, ráadásul az MGSZH-hoz hat palackot kell beadni vizsgálatra, míg Ausztriában ennek a fele is elég. Firtatják a borászok azt is, mi lett a borellenőrzésre célzottan elkülönített pénzzel. A literenkénti 8 forintos jövedéki adó megszüntetésekor ugyanis jogszabályba foglalták, hogy az adót felváltó, ugyanolyan mértékű forgalomba hozatali járulék 40 százalékát erre a célra kell fordítani. A borászszervezetek számításai szerint ez 430 millió forint volt tavaly.

A hatóság – Lukács László, az MGSZH elnökének egy nyilatkozata alapján – arról számolt be, hogy tavaly az előző évinél nyolcszázzal több borvizsgálatot végzett, a borászok azonban ezt keveslik. Az MGSZH lapzártánkig nem válaszolt a HVG kérdéseire, így nem tudni, mire fordították a többletbevételt. A borászszervezetek az ellenőrzés fejlesztése címén csupán öt borászati felügyelő alkalmazásáról tudnak, ők azonban nem köztisztviselőként, hanem megbízási szerződéssel dolgoznak, azaz ha a költségeiket levonjuk a 430 millió forintból, akkor sem sokkal szépül az ezek alapján egy vizsgálatra jutó több mint félmillió forintos költség. „Még 2004-ben 7,3 millió forinttal finanszíroztunk egy vizsgálatsorozatot, amiből a hatóság akkor 240 mintát tudott ellenőrizni, azaz egy vizsgálat durván 30 ezer forintba került” – érzékeltette az arányokat a HVG-nek Horváth Csaba, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának főtitkára. Bár a 430 millió forintból elvileg műszereket is vásárolhatott az MGSZH, Horváth szerint erős a gyanú, hogy a többletpénzt a hivatal nem borellenőrzésre fordította.

KELEMEN ZOLTÁN