Bukarest legfeljebb egy 14 ezer négyzetkilométeres határ menti sávot engedett volna át Magyarországnak, illetve autonómiát adott volna az Erdély délkeleti csücskében fekvő Székelyföldnek. Budapest ezzel szemben 66 ezer négyzetkilométert követelt: a Székelyföldet, valamint egész Észak-Erdélyt a Maros vonaláig.

A döntőbíráskodást korábban elsősorban az egyre romló külpolitikai helyzetben lévő román kormány szorgalmazta, a tengelyhatalmak által felskiccelt kompromisszum (43 ezer négyzetkilométer) általános megítélés szerint mégis inkább a magyaroknak kedvezett. Még akkor is, ha a gazdaságilag fontos zónák, például a jelentős ipari központnak és közlekedési csomópontnak számító Brassó, illetve Erdély vasércben gazdag nyugati vidékei, Romániánál maradtak.

A visszacsatolt terület etnikai viszonyairól máig nincs teljes egyetértés a román és a magyar történészek közt. Az előbbiek általában az 1930-as romániai népszámlálás adatai alapján állítják, hogy a 2,5 millió lakos valamivel több mint fele román volt, mintegy 37 százaléka pedig magyar. A magyar történetírásban pedig az 1941-es népszámlálás számít alapnak. E szerint az arány nagyjából fordított: a magyarok aránya 52,1, míg a románoké 41,5 százalék volt.

Az eltérés nagyobb annál, mint amennyit a visszacsatolás utáni lakosságcsere indokolna – magyarázta a HVG-nek Romsics Ignác történész, aki egyébként írásaiban mindkét statisztikát fel szokta tüntetni. Mégsem kéne a statisztikusoknak egymást hozzá nem értéssel vagy szándékos csalással vádolni.

Valószínűsíthető, hogy a román–magyar kettős identitású erdélyiek egy része a hatalom változásával a hovatartozásáról is másként nyilatkozott. A kérdezőbiztos anyanyelve sem teljesen közömbös ebből a szempontból.

De az alkalmazott módszertan is más volt: az erdélyi zsidóság és németség jelentős része például az elsősorban az anyanyelvi megoszlást tükröző magyar statisztikákban magyarként jelent meg, míg a román népszámlálás során külön nemzetiségként sorolták be őket.