Kertész László

– Volt egy rövid szakasza az életednek a Lektorátus előtt, méghozzá a művészeti sajtóban.

– Nem volt az olyan rövid, mert másfél év előkészítő munka előzte meg a Praesens folyóirat megjelenését, amit hárman alapítottunk Molnár Máriával és Adele Eisensteinnel; Mari és én még egyetemistaként.

– Az utcai művészet, a public art témakörében publikálsz. Érdeklődésedet a téma iránt már a Lektorátus keltette fel?

– A Lektorátus alapfeladata a köztér lenne, ennek értelmezését próbáltam tágítani a gyakorlatunkban. A témával foglalkozó szerzőkkel van egy honlapunk, a publicarta.hu, ami sajnos időszakos álomra szenderült.

– A Praesensnél eltöltött idő után, 2002-ben kerültél a Lektorátushoz. Mi volt ott a területed?

– Három osztály volt a Lektorátuson belül, a dokumentációs osztály feladata elsősorban a munka kapcsán keletkező anyagok archiválása és az általános adatgyűjtés, gyűjtőterülete a teljes jelenkori művészetre kiterjedt. Az alkalmazott művészeti osztály jórészt iparművészettel és designnal foglalkozott, a művészeti osztály feladatai pedig a lektorátus fő tevékenységi köreit ölelték fel, ennek súlypontja a köztéri zsűrizés volt. A művészeti osztályon szakmai referensek dolgoztak területi rendszerben. Nekem például öt megyém volt, de a háttérintézményi feladatokat (ösztöndíjak, támogatási pályázatok) is a referensek végezték, mert azokra nem jutott külön munkatárs. Hozzám tartozott a Kállai Ernő-ösztöndíj bonyolítása.

– A Kádár-rendszerben nem működött semmi a Lektorátus nélkül, egy kortárs kiállítást sem lehetett egyeztetés nélkül megrendezni. Ehhez képest ma nem tűnik erős hatalomnak.

– A Lektorátus 1963-ban cenzurális intézményként jött létre, de egyéb feladatokat is ellátott, csakhogy az egész szakmai argumentációba volt becsomagolva. A zsűrizésnek mindig is voltak döntően szakmai elemei, de ezzel gyakorlatilag inkább csak visszaéltek. A rendszerváltás után a Lektorátus a maga cenzurális funkcióját – természetesen – elvesztette. Az intézménynek meg kellett találnia új szerepét, és ez a törekvés részben az intézménytől, részben a törvényalkotóktól indult ki. A Lektorátus fő tevékenységét az önkormányzatokra vonatkozó 1991. évi XX. törvény határozza meg: minden önkormányzati tulajdonú területen vagy épületben létrehozandó, elbontandó, áthelyezendő stb. köztéri műről kizárólag a testület dönthet, előzetes szakértői vélemény ismeretében. A törvényben nem voltunk nevesítve, ám akkor még érvényben volt egy korábbi minisztertanácsi rendelet, amely a Lektorátust jelölte ki a feladatra. A fővárost ebből a szempontból külön kezelték, ott a Budapest Galéria véleményezett. Ma többnyire önkormányzatok a megrendelők, és a szakvéleményben megfogalmazott javaslatokat nem kötelező elfogadniuk. Ha kötelező lenne, ízlésterrorról beszélhetnénk. Ideaként jó ez a rendszer, az önkormányzat többnyire nem rendelkezik olyan szakemberrel, aki esztétikailag és a kivitelezés szakmai részét tekintve is kompetens lenne. Ugyanilyen fontos a mű létrehozásának szerzői jogi része, amihez szintén nem értenek. A Lektorátus mintegy moderátorként is szerepel, hiszen részvétele sok esetben nem is csak az előzetes szakvéleményezésre korlátozódik: általában kéri is a megrendelő, hogy kísérjük végig szakértői javaslatainkkal a folyamatot. Ilyenkor tipikusan a tervet, az 1:1 méretarányú modellt és a kész művet zsűrizzük. Ha a megrendelőben és a művészben van nyitottság, a kész alkotások mindig jobbak lesznek a zsűri-folyamat hatására, mint a terv volt. A közösség és a kritika a végeredménnyel így is elégedetlen, de nem szabad elfelejteni, hogy a mű minőségét a megrendelő által meghatározott program és a művész kiválasztása alapvetően determinálja, minket pedig többnyire csak egy ezt követő fázisban vonnak be a munkába. Van egy esztétikai szint, amely alatt semmiképp sem javasoljuk a megvalósítást. De az alapkoncepciót csak ritkán érdemes teljesen megkérdőjelezni, főleg ha egy lokális közösség áll mögötte.

– Hogyan választják ki a szakértőket, akik részt vesznek a véleményezésben?

– Fontos, hogy a zsűriben a Lektorátust közvetlenül is képviseli egy referens, ők ma már mind művészettörténészek, és van a minimum két külső szakértő, akiket úgy választunk ki, hogy a terület specialistái legyenek. Utóbbiak esetében gyakorló művészekről van szó. Például egy neokonstruktivista kőszobor tervéhez két olyan szakértőt viszünk, aki járatos a kőszobrászatban, ha lehet, az adott kőtípushoz is ért, és nyitott a neokonstruktivizmusra. Nem kell, hogy ő is azt művelje, de ne legyenek előítéletei, no meg a művésszel szemben se legyen személyesen elfogult. És tudjon verbalizálni. Volt egy szakértői lista 1999-ből, amely a szakmai szervezetek javaslatai alapján állt össze, de szerencsére ez nem volt kötelező érvényű, mert sokan voltak közülük – művészi kvalitásaik ellenére – alkalmatlanok.

– Miért? Biztosan vannak, akik inkább csak az elmélethez értenek, kevésbé járatosak a gyakorlatban.

– Ez a kortárs művészetnek is a problémája. A kortárs művészet az utóbbi harminc évben erősen konceptuálissá vált, miközben egy alkotói folyamatba belenyúlni csak a forma és az anyag felől lehet. Ezt nem tanítják meg az egyetemen a művészettörténész hallgatóknak, akiket ha odaállítok egy szobor elé, a formai kérdésekről nem sokat tudnak mondani. El tudják helyezni a kontextusban, tudják értelmezni, de nem látják, hogy jó-e az arányrendszere, vagy hogy jól szerkesztett-e a tömege. Van két-három művészettörténész, akiket rendszeresen felkértünk, ők beletanultak a korrektúra mesterségébe. Évente két-háromszáz felkérést kapunk, ennek a 98 százalékában plasztikáról van szó.

– Tudom, hogy 2000-ben nem voltál még ott, de az a mérhetetlen mennyiségű rettenetes Szent István csont nélkül átment a Lektorátuson?

– Láttam néhány szakvéleményt, és beszéltem kollégákkal. Ez egy olyan típusú rohammunka volt, amikor nem volt lehetőség tisztességes szakértői munkára, mert nem a kapacitásuknak megfelelő két-háromszáz felkérést kaptak, hanem hatszázat. Sokszor nem vették figyelembe a Lektorátus véleményét, illetve voltak tervek, amelyeket a Millenniumi Kormánybiztosi Iroda zsűrizett, vagy sokszor nem is látták a tervet, hanem csak egy levélre kiadták az engedélyt. Ezek nagy része nem is került be a mi adatbázisunkba.

– Belülről hogy látszott, mennyire változott az intézményről alkotott kép?

– A Lektorátus a rendszerváltás után kemény munkával megtalálta a helyét; nagyon rossz múltját csak egyféle módon feledtethette: szakmai hitelességgel. Hogy ez sikerült, az elsősorban elődömnek, Keszthelyi Katalinnak köszönhető. Fontos, hogy a művészek egyre inkább elfogadták a szakvéleményeket, a Lektorátus pedig megpróbált abszolút pártatlan maradni. Nem politikai értelemben, mert politikai szempont fel sem merült, hanem a jelenkori és kortárs irányzatok kérdésében. A jelenkori művészet sokkal színesebb annál, mint amennyi látszik belőle. Véleményem szerint a mai problémáknak is ez jelenti az egyik gyökerét: voltak és vannak kvalitásos művészek, akik nem a trendeket követik. És a kismesterek is úgy érzik, hogy ennek a szcénának a részei, szerintem joggal. Tíz év alatt azt láttam, hogy az előző kormányok is, ha nem is olyan direkt módon, mint a mostani, de ugyanúgy belezavartak a rendszerbe a kinevezésekkel és a támogatások elosztásával. Ehhez képest a Lektorátus egy sziget volt.

– Öt év referensi munka után lettél igazgató, ami nagyjából egybeesett a Magyar Művelődési Intézethez való csatolással.

– Volt egy 2006. júniusi kormányhatározat, egy racionalizálási törekvés, hogy a tárca kulturális háttérintézményeit vonják össze, amiben volt is némi pénzügyi logika, de szakmailag pillanatok alatt félrecsúszott. Lett volna egy Kulturális Hivatal és egy Kulturális Háttérintézmény. Az elsőbe a hatósági-hivatali feladatok kerültek volna, a másodikba a módszertani és tudományos intézetek. Rögtön mindenki elkezdett ellene lobbizni, így végül csak két összevonást hajtottak végre: a Filmirodát a KÖH-hel, a Lektorátust az MMI-vel. 2006. december végén tájékoztatták az intézményvezetőket az összevonásról, tehát a törvényhozói munka akkor is fejvesztve zajlott. Innen ered az alapprobléma, ami idáig vezetett. Az MMIKL szakmai felügyelete a minisztérium közművelődési főosztálya, a miénk pedig a művészeti főosztály volt, eltérő szempont- és feladatrendszerrel, vagyis eltérő érdekekkel. A szakmai pénzeket külön címkézték, de a működési költségvetést az anyaintézményünk kezelte, ami az első pillanattól konfliktusokat okozott. Addigi igazgatónk, Keszthelyi Katalin mandátuma 2007 végén lejárt, és tudtuk, hogy a kora miatt nem pályázhat újra. A Lektorátus feladata annyira speciális, hogy intézményi gyakorlat nélküli pályázónak nem lehetett esélye, ezért vállaltam el, hogy én is pályázom. Házon belül – az idős kollégákat leszámítva – nekem volt a leginkább megfelelő képzettségem, tapasztalatom és támogatottságom. Részletes szakmai pályamunkát kellett benyújtani, végül a bizottság engem választott.

– Mennyiben vált nehezebbé a működés az MMI-n belül? A megszorítás mennyire érintette az ösztöndíjakat, amelyeket a Lektorátus ítél oda?

– Az ösztöndíjak problémáját a fűnyíróelv mentén történő megszorítás okozta. Az intézményi költségvetésben a személyi és a dologi támogatási keret határozza meg a működést, a szakmai költségeket másra, például fenntartásra, működtetésre nem lehet használni. A személyiben ugyanakkor megjelenik minden, ami személyi jellegű kifizetés, így az ösztöndíjak összege hiába szerepelt a költségvetésünk szakmai sorában, a személyiben is megjelent. Amikor jött a fűnyíró, és le kellett csípni a személyi kiadásokból, bázisnak a teljes személyi támogatást tekintették, ezért a csak szakmai célt szolgáló 170 milliós éves ösztöndíjkeret miatt el kellett volna bocsátanunk az összes munkatársunkat. A rendszerben nincs logika, az elvonásokat mechanikusan osztják ki. Végül meg tudtunk egyezni a minisztérium szakmai apparátusával. Egy kicsit el kellett venni az ösztöndíjkeretből, de még így is a hivatalos csökkentési célnál több munkatársunkat kellett elküldenünk. Azt azért tudni kell, hogy a zsűrizésért pénzt kaptunk, tehát volt bevételünk is, ha a béreket megkaptuk, akár nullszaldósan tudtunk működni. Az előző kormány által megkezdett, majd a jelen kormány alatt felgyorsult megszorítások mindig elsődlegesen a kultúrát érintették, és ezt intézményen belül – függetlenül a bevételeinktől, a gazdálkodásunktól – arányosan ránk is leosztották. A Lektorátus rohamosan fogyni kezdett, miközben szerintem szakmailag jól működött.

– Ha jól láttam, előbb jöttél el, mint ahogy megszületett volna a törvény arról, hogy a Lektorátus a MANK-hoz kerül.

– A döntés jóval korábban megszületett. Amikor a MANK létrejött, akkor mind a művészeti főosztály részéről, mind a mi részünkről felmerült, hogy mivel eleve alkotóművészeti intézményként hozták létre, és közigazgatásilag is ugyanahhoz a főosztályhoz tartozik, a Lektorátus menjen be a MANK-ba, hogy kiszabaduljon mostohagyerek-szerepéből. Több intézmény neve is felmerült, ahová beolvadhatunk, a Műcsarnoktól a MaNDÁ-ig, (Magyar Nemzeti Digitális Archívum) ez a kapkodás némiképp az akkori és a jelenlegi államtitkár közötti rivalizálásnak tudható be. A MANK tűnt a legjobb megoldásnak – egészen addig, amíg nem találkoztam az ügyvezetővel, mert kiderült, hogy más a filozófiája a MANK-nak, mint nekünk. Mi elsősorban szolgáltattunk, míg a kft. főleg a saját szervezeti érdekeit próbálja – akár a művészeti szcénával szemben is – képviselni. A cég ügyvezetői nem rendelkeztek semmilyen mélyebb tapasztalattal a művészeti területről – ilyen kompetenciáik sem voltak. Azt a feladatot kapták, hogy a MAK (Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány) ingatlanvagyonát tegyék rendbe és működtessék. A létrehozó nem is foglalkozott azzal, hogy legyen ténylegesen szakmai feladatuk, mert az idea szerint azt majd a Lektorátus viszi magával a kft-be. Nyáron államtitkári döntés született, hogy megyünk a MANK-hoz. Elkezdtem az előkészítést, hogy majd egy napig se legyen fennakadás a szolgáltatásban. Az egyeztetés azonban gyakorlatilag átfordult egy általam produkált egyoldalú adatszolgáltatásba, a MANK által végzett érdemi munka nélkül. Az államtitkárság által szervezett két egyeztetésen egyértelműen kiderült számomra, hogy a feltételrendszer a korábban megszokott színvonalú szakmai munkához nem lesz biztosítva. A közalkalmazotti törvény szerint megkaptuk 15 napos döntési határidővel az új szerződésünkről az ajánlatukat, és velem csak a határidő előtt egy nappal ültek le tárgyalni. Feltettem a kérdést, hogy milyen létszámmal, milyen struktúrában, mely feladatokat átvéve folytathatjuk a munkát, de erre nem tudtak választ adni. Ami korábban elhangzott, abból viszont egyértelműen következett, hogy redukálni kívánják a Lektorátus működését. Erre a törvény végül nem adott azonnali lehetőséget, de látszott, hogy ezek után tőlem azért szeretnének megszabadulni.

– November végén távoztál, pár napra rá a Lektorátus kiadott egy közleményt, hogy minden megy a maga útján. Most hogy látod, mi lesz ezek után?

– Még két hónappal ezelőtt is jobbnak láttam a helyzetet. Ma az állami szférában dolgozni kiszolgáltatott dolog, a felsőoktatást kivéreztetik, a piac bedőlt, a szponzorokat szorongatják. Nem akartam a nevemet semmilyen redukcióhoz adni, arra pedig nem kaptam garanciát, hogy szakmailag önállóan dolgozhatunk. Ezt most sem látom garantálva. Arra mindenképpen számítani lehet, hogy mivel a Lektorátusnál dolgozók közül a nagy tapasztalattal rendelkező kollégákat a szervezeten belül szándékoltan hátrébb sorolták, a legnagyobb tapasztalatot igénylő szakértői tevékenységben még optimális estben is várható egy egy-két éves gödör. És hogy mi lesz utána? Senki sem garantált semmit.

Gréczi Emőke