Fene nehéz műfaj a társadalomstatisztika. Különösen kínban vannak a népesedésstatisztikusok a gyermekvállalási kedv tanulmányozásánál, mármint hogy ez vagy az az állami intézkedés miképpen befolyásolja a születések számát. Merthogy a szüléssel, termékenységgel kapcsolatos viselkedés sokszor nem is döntések, különösen nem racionális döntések következménye; noha azt is botorság lenne állítani, hogy az ésszerű elhatározásoknak semmi szerepük ne lenne benne, és a szülőket ne befolyásolná anyagi körülményeik, hanem csak a társadalmi–családi normák és minták. Világos, az, hogy valaki hány gyereket vállal és mennyi idő alatt, számos tényező függvénye, és nincs ez másképp társadalmi méretekben sem. Egyszerű összefüggésekre és válaszokra tehát ne számítsunk.

Petesejt

Míg a harmadik világot a túlnépesedés szorongatja, addig a fejlett világ nagyobbik részén másfajta kedvezőtlen demográfiai tendenciákkal kell szembe nézni. A népességnek a nyugati prosperitást fenyegető elöregedése nem csak az életkor és az aktív minőségi élet nyilvánvalóan üdvös meghosszabbodásának köszönhető, hanem annak is, hogy a születésszám töredéke a 50–60 évvel ezelőttinek. Az ideális születési arányszám (vagyis a nők számához viszonyított élveszülések száma) 2,1 lenne, azonban a fejlett világban sok helyen az 1,3-et sem éri el – nálunk is ekörül mozog, miközben 1950-ben még 2,6 volt.

Kallos Bea

A kedvezőtlen tendenciákat előbb-utóbb mindegyik érintett ország kénytelen tudomásul venni, így a kormányok változatos módszerekkel igyekeznek a folyamatot lassítani, ideális esetben megfordítani. A népesedéspolitika jó ideje bevett eszközének számítanak az állami pénzügyi ösztönzők, a gyerekeseknek járó családtámogatások, bababónuszok és adókedvezmények különféle formái, a pronatalista támogatások. A Demográfia most olyan friss angol nyelvű tanulmányokat, kutatási beszámolókat szemléz, amelyek egy-egy OECD-ország családtámogatási rendszerének termékenységi hatásaival foglalkoznak.

Az ismertetett nyolc írás konklúziója nem túl szívderítő: a legtöbb esetben a pronatalista támogatások nem hozzák meg a várt eredményeket, hosszú távon szinte egyik országban sem nőtt jelentősen a születésszám, de többnyire rövid távon is csak azt érték el, hogy a tervezett szüléseket a családok előbbre hozták. Azzal a tudományos és közpolitikai vélekedéssel, amely egyértelmű kapcsolatot lát a termékenység és a gyermekvállalás pénzbeli ösztönzése között, érdemes tehát legalábbis csínján bánni. Lehet ilyen összefüggés, de magukon a választott módszereken, a bevezetett intézkedéseken rettentően sok múlik.

Zigóta

Az állami intézkedések másik, többnyire ki nem mondott célja, hogy a gyerekek inkább a középosztályi családokban szülessenek meg, ne pedig szegény vagy margó alatti családokban, vagy ha mégis, akkor a támogatások igyekezzenek a szegénységi kockázatokat csökkenteni. Itt valamivel vegyesebb a kép, egyes helyeken inkább a fehérgalléros családoknál látható szülési kedv növekedése vagy inkább felgyorsulása (pl. Ausztriában), másutt viszont inkább a szegényeknél (pl. Ausztráliában). Vannak helyek, ahol a támogatások valóban jelentősen hozzájárulnak a szegények gyereknevelési költségeihez, másutt viszont nem.

A pronatalisták szerint ha nem volnának ezek a támogatások, akkor még rosszabbak lennének a születési arányszámok. Csakhogy egy ausztriai vizsgálat azt bizonyítja, hogy többéves időszakaszban (5–10 éves távlatban) a családpolitikai szigorítások sem befolyásolták az osztrák születésszámot. Az is igaz, hogy ugyanez a kutatás a nagyvonalúbb családtámogatásnál sem mért hosszú távon pozitív változást, míg egy másik osztrák vizsgálat – jóval kisebb és torzabb mintán – igen. Egy izraeli kutatócsoport pedig a megszorító Netanjahu-csomag születéskorlátozó hatását írta le.

MTI

Az idei adóváltozások egyik legfontosabbika nálunk, hogy a családi adókedvezmény révén a felsőközéposztálynak jelentősen nő a jövedelme. Az Orbán-kormány mindettől a középosztályi születések számának növekedését is várja. Az intézkedés kritikusai szerint a gyermekvállalási kedvet ez azonban nem ösztönzi, hanem csupán utólagos elismerést jelent a többgyerekes tehetős keveseknek, hiszen a kedvezményt éppen azok a családok tudják leginkább igénybe venni, ahol mindkét szülő legálisan dolgozik, jól keres, és több gyereke van.

Egy angol vizsgálat azonban még azt is kimutatta, hogy a szegények számára igénybe vehető adókedvezmények sem erősítik a gyermekvállalási hajlandóságot. Nagy-Britanniában 1999 és 2003 között létezett a „dolgozó családok adókedvezménye” (WFTC), amely az alacsony jövedelműeket ösztönözte a legális munkára, és jelentős részben megtérítette a gyermekgondozási intézmények díjait. Mint köztudott, az intézményes gyermekgondozásért a szülők Nagy-Britanniában fizetik az egyik legtöbbet Európában, a Blair-kormány tehát elvileg joggal számolhatott azzal, hogy intézkedése nyomán a megcélzott rétegben nőni fog a szülési kedv. Csakhogy nem ez történt: míg a foglalkoztatottság valóban nőtt, addig az intézkedéscsomag számottevően nem ösztönözte a termékenységnövekedést, csak a partnerkapcsolatban élők hozták előbbre a tervezett szüléseket. Mindebből az is következik, hogy önmagukban adó- vagy térítési kedvezményekkel aligha növelhető a születésszám.

Embrió

Úgy tűnik, ahogyan nem csak önálló nyugdíjpolitika nem létezik, mert az szoros összefüggésben van például a foglalkoztatással és a gazdasági növekedéssel, úgy önmagukban a pronatalista támogatásoknak sincs sok értelmük. Elcsépelt, de itt tán helyénvaló: csakis komplex intézkedéscsomagoknak van esélyük. Ezt egy szlovén vizsgálat is igazolja, amely szerint még az egyre gavallérosabb családpolitika (a bölcsődék például teljesen ingyenesek) sem tudja megfordítani a kedvezőtlen népesedési trendeket, mert a szlovén fiatalok csak megfelelő lakáskörülmények és stabil állás mellett vállalnának gyereket, ami, persze ott is, szorosan összefügg az iskolai végzettséggel. Csakhogy szomszédunknál – éppúgy, mint nálunk – a végzettség és az átlagos gyerekszám nagyjából fordítottan arányos.

Magyar kutatók, Gábos András, Gál Róbert Iván és Kézdi Gábor a családtámogatási, valamint a nyugdíjkiadások hatását vizsgálták a termékenységre. Az 1951 és 2006 közötti idősoros magyarországi adatokból arra következtettek, hogyha a nyugdíjrendszer „nagyvonalú” volt, akkor az visszafogta a szülők „reprodukciós kedvét”, hiszen a jövőbeli nyugdíjasok számolhattak az aktív évek után járó garantált jövedelemmel, és azzal, hogy nem lesz szükségük gyerekeik segítségére; míg a bőkezű családpolitika növelte a termékenységet, mert az állam hozzájárult a gyereknevelés költségeihez.

Mármost a fő kérdés az, mennyiben befolyásolták e transzferek a népesedést. „A családtámogatásra fordított kiadások és a nyugdíjak összességében mérsékelt hatást gyakoroltak a termékenységre” – fogalmaznak visszafogottan a szerzők. Ezek szerint a családtámogatás 1 százalékos növelése 0,2 százalékkal növelte a termékenységet, addig a nyugdíjak hasonló mértékű emelése 0,2 százalékkal csökkentette. Gábosék óvnak eredményeik „félreinterpretálásától”.

Az óvatosság valóban indokolt. Hiszen ők maguk írják, amennyiben modelljük helyes, akkor az ideális reprodukciós szint (2,1) eléréséhez 2004–2005-ben 280 százalékkal kellett volna emelni a családtámogatás költségeit, és még a mérsékelt 1,6-es értékhez is 93 százalékos növelésre lett volna szükség. Ez nyilván irreális lett volna. A szerzők azonban nem számoltak a másik lehetőséggel, a nyugdíjköltségek csökkentésével, aminek a valószínűsége most sokkalta nagyobb, mint akár egy éve is volt. Majd elválik, igazolódik-e a modelljük, és lesz-e ettől több gyerek, vagy csak több szegény nyugdíjas.

(Demográfia, 2010/2.)

Zádori Zsolt