szerző:
Király Dávid

Három évtized budapesti városfejlesztési programjait és rendezési terveit foglalja össze egy a napokban megjelent könyv, amelyből az is kiderül, hogy a múlt század nagy urbanistái lebontották volna a belső kerületek házainak jelentős részét és a budapesti lakosság nagy részét családi házakban helyezték volna el. Aztán persze minden egészen másképp történt.

A budapesti várostervezés története a XIX. századig nyúlik vissza, ám a szakma csak a múlt század 30-as éveiben indul látványos fejlődésnek. Egyre jobb várostervek születtek, a várostervezés – amelynek eredményeképpen 1960-ban megszületett az Általános Rendezési Terv (ÁRT) – még az 1950-es években is tartotta a színvonalát – mondta Feitl István, a Politikatörténeti Intézet főigazgató-helyettese A jövő Budapestje 1930-1960 című kötete keddi bemutatóján.

Sipos András: "A jövő Budapestje 1930-1960" című könyve

Sipos András könyve a címben szereplő 30 év városfejlesztési programjait és rendezési terveit mutatja be. A Napvilág kiadó gondozásában megjelent könyv elsősorban azt mutatja be, hogyan próbáltak a várostervezők alkalmazkodni a történelmi változásokhoz, mennyiben vették át a nemzetközi irányzatokat, milyen elképzeléseik voltak a városszerkezet átalakítására, a háborús károk enyhítésére, a lakáskérdés megoldására és a motorizáció következményeinek kezelésére.

Az 1930-as évek elején a várostervező szakmában megjelent egyfajta ellenállás, elutasítás a hagyományos városokkal szemben. Az iparosodással a sűrűn beépített városokban társadalmi feszültségek kerültek felszínre – a várostervezők ebből a helyzetből kerestek kiutat. Lényegében így született meg várostervezési modernizmus, a modern várostervezés – mondta Sipos András, a Fővárosi Levéltár munkatársa, a könyv szerzője.

Tiszta geometria

A tervezők célja egy jól működő, funkcionális város létrehozása volt, ahogy akkoriban az építészek is jól működő funkcionális lakásokban gondolkodtak. A várostervezésnek ekkor életforma-alakító, társadalomformáló célja is volt. A szakemberek „sávos városban”, „szalagvárosban”, azaz tiszta geometrikus formákban, keresztirányú közlekedésben gondolkodtak, ehhez a Budapestet kettészelő Duna ideális főtengelyt nyújtott.

A sávos Budapest 1945-től hivatalos tervezési állásponttá vált, ugyanakkor kiderült, hogy a teljes funkcionalitás teljes mértékben nem megvalósítható a fővárosban. Az ipari területeket északi és déli irányban tervezték bővíteni, kelet-nyugati irányban pedig a városszerkezet lazításával számoltak; a lakóterületeket nem tervezték bővíteni. Az akkori várostervezők a lakosság legnagyobb részét zöldövezetbe ágyazott sorházas városrészekben akarták elhelyezni.

Budapesti utcakép az 50-es évekből
©

Egy 1948-ból származó városterv hatemeletes magasságban szabott határt a felfelé törekvésnek, és a budapestiek mindössze 18 százalékát helyezte volna el egy emeletnél magasabb épületben. A tervezők Budapestet átláthatatlan házrengeteg helyett 127 kisebb, saját központtal rendelkező úgynevezett szomszédsági egység együtteseként képzelték el. Az is szempont volt, hogy ne legyen olyan kerület, ahol nincs jelen kellő hangsúllyal a munkásosztály.

Ez a koncepció is a belső városrészek lazításával számolt: Belső-Erzsébetvárosban a Király utca és a Wesselényi utca közötti területen például mindössze két épület, a Rumbach Sebestyén utcai és a Kazinczy utcai zsinagóga maradhatott volna meg, minden mást bontásra szántak; a régi házak helyén „szellősebben” épített modern házak épültek volna. Sipos András megjegyezte: az ÓVÁS! Egyesületnek ma aligha lenne mit megvédenie, ha a terv megvalósul.

Szanálás

Az 1950-es években már a szovjet típusú városrendezési doktrína uralkodott Budapesten: a zárt város koncepciója 1955-ben – a korábbi tervekkel ellentétben – már nem foglalkozott az agglomerációval, ám még mindig alapvető szempont volt, hogy a lakosság túlnyomó többségét alacsony házas zöldövezetben helyezzék el. Budapest központja eszerint a mai Erzsébet tér lett volna, monumentális épületekkel körbeépítve.

A három évtizedes tervezői munka eredményeképpen 1960-ra készült el az Általános Rendezési Terv, amely a Belső-Erzsébetváros, Közép-Józsefváros, Belső- és Közép-Ferencváros, a Víziváros és az Árpád híd budai hídfőjének szanálásával számolt. A tervekből alig valami valósult meg, s mint azt Sipos András megjegyezte: az sem a tervek miatt, sokkal inkább politikai és gazdasági döntések eredményeképpen.

Jellemző, hogy az ÁRT mindössze 70 számozott példányban jelent meg; hiába a több évtizedes tervezés, a 60-as években a tömeges lakásépítés vált prioritássá, ekkor jelentek meg a panelházas lakótelepek, például Békásmegyeren és Káposztásmegyeren. A lakásdömpinggel párhuzamosan valósult meg a közlekedési hálózat és a közműhálózat fejlesztése is, ám jobbára ezek is a korábbi várostervektől függetlenül.

©

Nincs új a nap alatt

Az épített örökség szerepe mindvégig ellentmondásos volt: miközben a modern kor kihívásainak megfelelni nem tudó városszerkezetet az akkori várostervezők sűrűnek tekintették, mégis kiálltak a történeti örökség mellett. Még a II. világháború után is úgy döntöttek (igaz, elsősorban gazdasági okokból), hogy a lakásépítési programot az üres vagy kismértékű szanálást igénylő városrészekben kell megvalósítani.

A múlt század legjelentősebb várostervezői – Harrer Ferenc, Granasztói Pál, Heim Ernő és Preisich Gábor – városterveik megalkotásakor a modern metropoliszt képét tartották szem előtt, elképzeléseikből végül kevés valósult meg. Ugyanakkor e folyamatok ellentmondására világít rá, hogy épp e tervek meg nem valósulásának köszönhető, hogy máig megmaradt Budapest egyedülálló eklektikus városszövete.

De nincs új a nap alatt – hívta fel a figyelmet Beleznay Éva várostervező, építész, Budapest volt főépítésze. Mint mondta: ahogy régen, ma is nagyjából ugyanazok a szempontok vezérlik a várostervezőket: ilyen egyebek mellett Budapest fürdővárosi szerepe, a közlekedési hálózat fejlesztése – beleértve a metróhálózat bővítését –, a magasházak kérdése vagy a vasúti pályaudvarok felszín alatti összekötése.

Sipos András: A jövő Budapestje 1930-1960 – Városfejlesztési programok és rendezési tervek
Napvilág Kiadó, Budapest, 2011.

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!
Szegő Iván Miklós Tech

Átadták hazánk hatodik leghosszabb folyóját

1956 nyarán adták át a Keleti-főcsatornát, amely Tiszalöktől kezdve a Tiszát és a Berettyót kötötte össze csaknem 98 kilométeren át. A kommunista pártlap, a Szabad Nép úgy ünnepelte az eseményt, mint hogy "átadták rendeltetésének" az ország hatodik leghosszabb folyóját.

Király Dávid Itthon

„Előtte a folyam, az új hid” – a Margit híd története

Fel sem épülhetett volna, mégis felépült. Kevésnek bizonyult, kibővítették. Kétszer is elpusztították, mégis újra áll. Aztán békeidőben elhasználtuk. A Margit híd Budapest egyik legfontosabb és legkülönlegesebb hídja, amely végre visszakapta régi, Budapesthez méltó pompáját. A felújítás végéhez közeledve felidézzük a Margit híd kalandos történetét.

Király Dávid Itthon

Gyermekvasút: pajtások a hegyekben zakatolnak - galéria

Egykor a "szocialista gyermek vasútja" volt, mára turistalátványosság a budai hegyekben kanyargó Gyermekvasút, amely több mint hat évtizede lényegében ugyanúgy működik. Noha a rendszerváltást követő években az egykori Úttörővasút népszerűsége nagyot csökkent, ma ismét egyre többen szállnak fel a kiskamaszok által vezényelt vonatokra. Egy valami nem változott: ma is sok gyerek akar vasutas egyenruhát ölteni.