szerző:
Király Dávid

Három évtized budapesti városfejlesztési programjait és rendezési terveit foglalja össze egy a napokban megjelent könyv, amelyből az is kiderül, hogy a múlt század nagy urbanistái lebontották volna a belső kerületek házainak jelentős részét és a budapesti lakosság nagy részét családi házakban helyezték volna el. Aztán persze minden egészen másképp történt.

A budapesti várostervezés története a XIX. századig nyúlik vissza, ám a szakma csak a múlt század 30-as éveiben indul látványos fejlődésnek. Egyre jobb várostervek születtek, a várostervezés – amelynek eredményeképpen 1960-ban megszületett az Általános Rendezési Terv (ÁRT) – még az 1950-es években is tartotta a színvonalát – mondta Feitl István, a Politikatörténeti Intézet főigazgató-helyettese A jövő Budapestje 1930-1960 című kötete keddi bemutatóján.

Sipos András: "A jövő Budapestje 1930-1960" című könyve

Sipos András könyve a címben szereplő 30 év városfejlesztési programjait és rendezési terveit mutatja be. A Napvilág kiadó gondozásában megjelent könyv elsősorban azt mutatja be, hogyan próbáltak a várostervezők alkalmazkodni a történelmi változásokhoz, mennyiben vették át a nemzetközi irányzatokat, milyen elképzeléseik voltak a városszerkezet átalakítására, a háborús károk enyhítésére, a lakáskérdés megoldására és a motorizáció következményeinek kezelésére.

Az 1930-as évek elején a várostervező szakmában megjelent egyfajta ellenállás, elutasítás a hagyományos városokkal szemben. Az iparosodással a sűrűn beépített városokban társadalmi feszültségek kerültek felszínre – a várostervezők ebből a helyzetből kerestek kiutat. Lényegében így született meg várostervezési modernizmus, a modern várostervezés – mondta Sipos András, a Fővárosi Levéltár munkatársa, a könyv szerzője.

Tiszta geometria

A tervezők célja egy jól működő, funkcionális város létrehozása volt, ahogy akkoriban az építészek is jól működő funkcionális lakásokban gondolkodtak. A várostervezésnek ekkor életforma-alakító, társadalomformáló célja is volt. A szakemberek „sávos városban”, „szalagvárosban”, azaz tiszta geometrikus formákban, keresztirányú közlekedésben gondolkodtak, ehhez a Budapestet kettészelő Duna ideális főtengelyt nyújtott.

A sávos Budapest 1945-től hivatalos tervezési állásponttá vált, ugyanakkor kiderült, hogy a teljes funkcionalitás teljes mértékben nem megvalósítható a fővárosban. Az ipari területeket északi és déli irányban tervezték bővíteni, kelet-nyugati irányban pedig a városszerkezet lazításával számoltak; a lakóterületeket nem tervezték bővíteni. Az akkori várostervezők a lakosság legnagyobb részét zöldövezetbe ágyazott sorházas városrészekben akarták elhelyezni.

Budapesti utcakép az 50-es évekből
©

Egy 1948-ból származó városterv hatemeletes magasságban szabott határt a felfelé törekvésnek, és a budapestiek mindössze 18 százalékát helyezte volna el egy emeletnél magasabb épületben. A tervezők Budapestet átláthatatlan házrengeteg helyett 127 kisebb, saját központtal rendelkező úgynevezett szomszédsági egység együtteseként képzelték el. Az is szempont volt, hogy ne legyen olyan kerület, ahol nincs jelen kellő hangsúllyal a munkásosztály.

Ez a koncepció is a belső városrészek lazításával számolt: Belső-Erzsébetvárosban a Király utca és a Wesselényi utca közötti területen például mindössze két épület, a Rumbach Sebestyén utcai és a Kazinczy utcai zsinagóga maradhatott volna meg, minden mást bontásra szántak; a régi házak helyén „szellősebben” épített modern házak épültek volna. Sipos András megjegyezte: az ÓVÁS! Egyesületnek ma aligha lenne mit megvédenie, ha a terv megvalósul.

Szanálás

Az 1950-es években már a szovjet típusú városrendezési doktrína uralkodott Budapesten: a zárt város koncepciója 1955-ben – a korábbi tervekkel ellentétben – már nem foglalkozott az agglomerációval, ám még mindig alapvető szempont volt, hogy a lakosság túlnyomó többségét alacsony házas zöldövezetben helyezzék el. Budapest központja eszerint a mai Erzsébet tér lett volna, monumentális épületekkel körbeépítve.

A három évtizedes tervezői munka eredményeképpen 1960-ra készült el az Általános Rendezési Terv, amely a Belső-Erzsébetváros, Közép-Józsefváros, Belső- és Közép-Ferencváros, a Víziváros és az Árpád híd budai hídfőjének szanálásával számolt. A tervekből alig valami valósult meg, s mint azt Sipos András megjegyezte: az sem a tervek miatt, sokkal inkább politikai és gazdasági döntések eredményeképpen.

Jellemző, hogy az ÁRT mindössze 70 számozott példányban jelent meg; hiába a több évtizedes tervezés, a 60-as években a tömeges lakásépítés vált prioritássá, ekkor jelentek meg a panelházas lakótelepek, például Békásmegyeren és Káposztásmegyeren. A lakásdömpinggel párhuzamosan valósult meg a közlekedési hálózat és a közműhálózat fejlesztése is, ám jobbára ezek is a korábbi várostervektől függetlenül.

©

Nincs új a nap alatt

Az épített örökség szerepe mindvégig ellentmondásos volt: miközben a modern kor kihívásainak megfelelni nem tudó városszerkezetet az akkori várostervezők sűrűnek tekintették, mégis kiálltak a történeti örökség mellett. Még a II. világháború után is úgy döntöttek (igaz, elsősorban gazdasági okokból), hogy a lakásépítési programot az üres vagy kismértékű szanálást igénylő városrészekben kell megvalósítani.

A múlt század legjelentősebb várostervezői – Harrer Ferenc, Granasztói Pál, Heim Ernő és Preisich Gábor – városterveik megalkotásakor a modern metropoliszt képét tartották szem előtt, elképzeléseikből végül kevés valósult meg. Ugyanakkor e folyamatok ellentmondására világít rá, hogy épp e tervek meg nem valósulásának köszönhető, hogy máig megmaradt Budapest egyedülálló eklektikus városszövete.

De nincs új a nap alatt – hívta fel a figyelmet Beleznay Éva várostervező, építész, Budapest volt főépítésze. Mint mondta: ahogy régen, ma is nagyjából ugyanazok a szempontok vezérlik a várostervezőket: ilyen egyebek mellett Budapest fürdővárosi szerepe, a közlekedési hálózat fejlesztése – beleértve a metróhálózat bővítését –, a magasházak kérdése vagy a vasúti pályaudvarok felszín alatti összekötése.

Sipos András: A jövő Budapestje 1930-1960 – Városfejlesztési programok és rendezési tervek
Napvilág Kiadó, Budapest, 2011.

Szegő Iván Miklós Tech

Átadták hazánk hatodik leghosszabb folyóját

1956 nyarán adták át a Keleti-főcsatornát, amely Tiszalöktől kezdve a Tiszát és a Berettyót kötötte össze csaknem 98 kilométeren át. A kommunista pártlap, a Szabad Nép úgy ünnepelte az eseményt, mint hogy "átadták rendeltetésének" az ország hatodik leghosszabb folyóját.

Király Dávid Itthon

„Előtte a folyam, az új hid” – a Margit híd története

Fel sem épülhetett volna, mégis felépült. Kevésnek bizonyult, kibővítették. Kétszer is elpusztították, mégis újra áll. Aztán békeidőben elhasználtuk. A Margit híd Budapest egyik legfontosabb és legkülönlegesebb hídja, amely végre visszakapta régi, Budapesthez méltó pompáját. A felújítás végéhez közeledve felidézzük a Margit híd kalandos történetét.

Király Dávid Itthon

Gyermekvasút: pajtások a hegyekben zakatolnak - galéria

Egykor a "szocialista gyermek vasútja" volt, mára turistalátványosság a budai hegyekben kanyargó Gyermekvasút, amely több mint hat évtizede lényegében ugyanúgy működik. Noha a rendszerváltást követő években az egykori Úttörővasút népszerűsége nagyot csökkent, ma ismét egyre többen szállnak fel a kiskamaszok által vezényelt vonatokra. Egy valami nem változott: ma is sok gyerek akar vasutas egyenruhát ölteni.