Gyér hallgatóság előtt hirdetett ítéletet a Magyar Királyi Kúria 75 éve, 1936. május 6-án, egy borongós pénteken. Az akkori legfelsőbb bíróság bűnösnek találta hűtlen kezelés vádjában Dréhr Imre volt államtitkárt, egykori országgyűlési képviselőt, de büntetést nem szabhatott ki, mivel a vádlott akkor már három hónapja halott volt. Amikor ugyanis első fokon – még februárban – három és fél évi fegyházbüntetésre ítélték, Dréhr elbúcsúzott családjától, visszavonult a hálószobájába, és nagy adag altatót vett be. Felesége hiába hívott segítséget, sem a helyszínre rohanó Körmöczi Emil doktor, a mentőszolgálat igazgatója, sem a háziorvos (egyben a János Kórház főorvosa) nem tudta megmenteni a két világháború közti időszak egyik legbotrányosabb perének „főhősét”. Ezzel – mint a Pesti Hírlap másnapi címlapsztorijában felidézte – „megdöbbentő valósággá vált az a jövendölése, amit már a törvényszéki tárgyaláson hangoztatott, hogy nem éli túl, ha a bíróság megállapítja bűnösségét”.

 Nem véletlenül került a Dréhr-ügy az újságok vezető hírei közé. A gazdasági válság idején az olvasók kapva kaptak a témán, az állami programmá tett, olykor már garasoskodó takarékoskodás közepette közpénzeket elsíboló politikus perén. Az ebben felsorakoztatott vádakhoz – hűtlen kezelés, sikkasztás, telekpanama – hasonlók nemigen fordultak elő Horthy Miklós kormányzó Magyarországán. A magyar közigazgatásban dolgozók ugyanis – szemben például román kartársaikkal – anyagi szempontból általában megközelíthetetlennek számítottak. A történet mégis felmutatta a kor politikai elitjének számos betegségtünetét. Nem csoda, hogy a korszak éles szemű publicistája, Makkai János az Urambátyám országa címet adta egyik leggúnyosabb, ugyanakkor legalaposabb szociográfiájának, ami – bár konkrét nevek említése nélkül – Dréhrről (is) szólt.

 Egyszerre volt szabályos és rendhagyó Dréhr Imre sorsa és pere. Karrierjét banktisztviselőként kezdte: 1920-ban, 31 évesen már cégvezető volt a magyar pénzügy egyik zászlóshajójának számító Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Banknál, egy évvel később pedig részt vett a Lloyd Bank megalapításában, ahol ügyvezető igazgató lett. Csakhamar bekerült az Országos Kaszinóba, majd 1922-ben – igaz, kissé zavaros körülmények közt – a Keresztény Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt ajánlásával az enyingi kerület képviselőjévé választották. A politikussá avanzsált bankár idővel megszerezte a Magyar Labdarúgók Szövetségének elnöki, valamint a Vármegyék és Városok Mentőegyesületének alelnöki pozícióját is.

Ekkoriban került közelebbi kapcsolatba Vass József népjóléti és munkaügyi miniszterrel, aki közéleti szerepe mellett katolikus pap, sőt 1924-től a kalocsai érseki káptalan vezetője, nagyprépostja is volt. A pap-politikus közismerten – sőt történészi szemmel úgy tűnik: túljátszottan – idegenkedett a pénzügyektől, így kapóra jött neki az exbankár barátsága. Ezért kerülhetett az addigra kormányzói kitüntetésekkel is büszkélkedő Dréhr 1926 novemberében a népjóléti tárca politikai államtitkári székébe.

 Ez a pozíció ugyan nem számított kiugró karrierlehetőségnek a magyar politikában, ám nem szabad elfelejteni, hogy Vass élvezte a kormányzó támogatását, aki sosem felejtette el neki, hogy IV. Károly visszatérési kísérleteikor, az úgynevezett királypuccsok idején ő közvetített közte és az uralkodó közt. A pap-miniszter ráadásul nem a Habsburgokat, hanem Horthyt támogatta, ami ritkaságnak számított a klérusban. 1929-ben még miniszterelnök-jelöltként is felmerült a neve. Serédi Jusztinián esztergomi érsek azonban hevesen ellenezte, hogy egy katolikus pap legyen Magyarország vezetője, mert attól tartott, hogy a politika elkerülhetetlen szennye nem Vass reverendájára, hanem az egész katolikus egyházra fröccsen. A vitáknak végül a népjóléti miniszter 1930. szeptember 8-ai halála vetett véget.

A vihar néhány hónappal később, 1931 elején tört ki. Peyer Károly szociáldemokrata képviselő, egyben az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) vezetőségének tagja a képviselőházban azzal vádolta meg Dréhrt, hogy hárommillió pengővel megkárosította az Öregségi Biztosítás Tartalékalapját. A szövevényes ügy szálai két évvel korábbra nyúltak vissza. A magyar társadalombiztosítás szervezetéről szóló 1928. évi törvény megengedte, hogy az említett tartalékokat az OTI ingatlanokban fialtassa. 1929. július 5-én Vass kérte a minisztertanácsot, hogy tárcája 2,2 millió pengőért megvehesse a Magyar Általános Ingatlanbank albertfalvai építési telkeit, és ott – további 4,5 millió pengőért – egy mintalakótelepet húzzanak fel. A minisztertanács a javaslatot ellenszavazat nélkül elfogadta. Mivel azonban a nyugdíjalap nem bírt ekkora vagyonnal, a Népjóléti Minisztérium kölcsönt vett fel – ugyanattól a banktól. Peyer szerint Dréhr saját korábbi bankár barátaitól és üzlettársaitól vette meg messze áron felül a telkeket.

Képviselőházi válaszában a megvádolt államtitkár beszélt a „magyar nemzet erkölcsi értékállományáról”, mely „a világ közvéleménye előtt a szebb jövő érdekében munkáló magyar gondolatnak mintegy ércfedezete”, valamint utalt az „ezeréves történelemben gyökerező (...) erkölcsi javakra, amelyekre mindig büszke lehet” a nemzet, ám a vádakat érdemben nem tudta cáfolni. Pár nappal később pedig Dréhr hiába hivatkozott két műegyetemi tanár szakvéleményére, akik szerint: a telkek és az építkezés nem került túl sokba, Peyer fölényesen azzal vágott vissza, hogy a négyzetméterárak egy központi fűtéses, cselédszobás belvárosi lakásért lettek volna elfogadhatók, az OTI viszont az isten háta mögött építkezett. A szociáldemokrata politikus szerint a befektetetésből „az öregeknek és aggoknak nagyon soványan mér majd az Intézet, amelyet szinte gúnyból neveztek el »társadalombiztosítónak«”. A vádak közt utóbb megjelent a „körbetartozás” is. A bank ugyanis versenytárgyalás nélkül adta ki a munkát 23 vállalkozónak, ők rögtön alvállalkozókat fogadtak, azok meg munka nélküli vidéki iparosokat, akik évekig futhattak a pénzük után.

A botrány elkerülhetetlen volt. Dréhrt az Országos Kaszinó hamarosan kizárta tagjai sorából. A minisztériumi vizsgálat során kiderült, hogy a puritánságát hangoztató, már elhunyt főnöke hatalmas kölcsönöket vett fel rokonai megsegítésére, állami pénzen festette meg saját és államtitkára arcképét, a társadalombiztosítás pénzéből pedig luxusautót vásárolt magának és helyettesének, Dréhrnek is. És a vádak sora csak nem akart véget érni. Fény derült arra is, hogy a kormány a különféle, főleg jugoszláviai menekülteknek szánt segélyalapokat a bulvársajtó egyes munkatársainak megvásárlására fordította. (Máig nem tudni, hogy a lekenyerezett újságok ellenzékiek vagy kormánypártiak voltak-e.)

A vizsgálat megindulása után a politika szinte azonnal „összezárt” a pap-miniszter és a magyar politikai elit hírnevének megmentéséért. A merészen interpelláló Peyert az Országgyűlés mentelmi bizottsága hosszabb időre kizárta az ülésekről, vezérszónoki helyét Kéthly Anna vette át. De mindenki tudta, hogy egy miniszterről (ráadásul katolikus papról) még holtában sem derülhet ki, hogy felelőtlen, sőt gyaníthatóan korrupt is. A minisztertanács 25 ezer pengőt szavazott meg egykori kollégájuk váltókölcsönének diszkrét visszafizetésére. A jogállamiság külcsínjének megtartása érdekében azonban kellett egy vádlott és bírósági ítélet is, amihez Dréhr Imre tűnt a legalkalmasabb bűnbaknak. Ebben valószínűleg szerepet játszott Dréhr családneve és korábbi foglalkozása is, dacára, hogy senki sem gondolhatta komolyan akkoriban egy államtitkárról, hogy nem keresztény származású. A szalon-antiszemitizmus korának sajtója nem is írta le a zsidó szót Dréhrrel kapcsolatban, ám cinkos összekacsintással éreztette: a kalocsai érsekség állami kitüntetések sokaságával dekorált prépostja megtévesztés, sőt fondorlatos összeesküvés áldozata lett.

Az időközben lemondott államtitkár védői – köztük a neves jogtudós, Vámbéry Rusztem – sikertelenül bizonygatták, hogy nem az utalványokat ellenjegyző védencük, hanem a rendeleteket aláíró miniszter az igazi felelős. A Dréhrt elmarasztaló, egyszersmind Vasst felmentő ítélet után a „bűnös” a megszégyenítő és a politika korrupt mivoltát leleplező fegyház helyett az önkéntes halált választotta. A minisztertanács nem maradt hálátlan: csinos summát, havi 500 pengős „kivételes ellátást” szavazott meg az özvegynek abban az időben, amikor a filmsláger szerint már „kétszáz pengő fix”-ből is meg lehetett élni.

HÁMORI PÉTER