Voltak, akik tizenöt éve úgy képzelték, hogy nyaranta Szárszón ér a magyar földhöz a történelem kereke. Komoly, befolyásos emberek tanácskoznak ott, barátilag összeülnek gyümölcsfák alatt, és távlatos döntések magjait vetik el. Hogy ez a pannon Bilderberg-csoport, amiről persze tizenöt éve még annyit se tudtunk, mint Szárszóról. 2013-ban végre saját szemünkkel láthattuk, ebből az sem igaz, hogy összeülnének barátian.

Mások tizenöt éve úgy gondolták, hogy néhány jelentős, ám szereptévesztésben szenvedő figura körül legyeskedik egy csomó sznob, akik komolyan elhiszik, hogy történelmet írnak. Idegesítő, önmagát elitnek kikiáltó műarisztokrácia ad egymásnak randevút, míg a gyümölcsfák alatt teljes üzemcsarnokok cserélnek gazdát, és újságírónak látszó befolyással üzérkedők bólintanak rá a megrendelésekre. 2013-ban végre saját szemünkkel láttuk, hogy ez így is van, legfeljebb már az üzemcsarnok nem igaz. Az üzemcsarnokokat most már Kötcsén csereberélik, de oda eleve csak megbízható kollégák jutnak be, akik erről nem tudósítanak. Szárszó nyitottsága lehetett volna Kötcsével szemben az egyetlen versenyelőny, ha a házigazda nem tartott volna fontosnak újságírókat kidobni a rendezvényről, de erről később.

Sámán, sámán, ne baszogassá' mán

Mármost Szárszónak sötét üzelmek nélkül is lehetne még értelme, aminek legfőbb gátja az úgynevezett program. A spontán szocializációt ugyanis kerékbe töri a házigazda, amikor a népet betereli a sátor alá, hogy ott Selmeczi Tiborral együtt előadhassa kabaréját. Ennek hallatán tudósítónk félrenyelte a sört, kiverte a jeges veríték, ugyanis attól rettegett, hogy valaki esetleg azt hiheti, nem a sört tüdőzte le, hanem majd’ megfullad a röhögéstől annak hallatán, hogy "sámán, sámán, ne baszogassá' mán". És akkor úgy szégyellte volna magát, mintha koalíciós tárgyaláson kaptak volna Schmuck Andorral egy villamosmegállóban.

MTI

Hogy Szárszónak mi a pontos értelme, az a tanácskozás után is rejtve maradt. Mert vagy nosztalgiabulit szervez az ember, amihez kétségkívül joga van, ám ez esetben miért hívják meg a sajtót, miért adja le a beszédeket az egyetlen ellenzéki tévé, miért teszi tiszteletét a baloldali ellenzék és így tovább, vagy fontos közéleti eseményre kerül sor, akkor viszont meg kéne mondani, hogy mitől is fontos, és ha mégsem az, akkor ezt miért nem vette észre egyetlen fölszólaló sem.

Esetleg lehetett volna úgy intézni, hogy a Farkasházy-etűdöket mindenki megnézi otthon előtte vagy utána, ott helyben meg találkozik olyan emberekkel, akikkel egyébként nem szokott, vitatkozik, villáminterjút ad vagy kér, vagy egyszerűen csak gyönyörködik abban, hogy Puch László szabadlábon vigyorogva újságíró-doyenekkel ölelkezik. Sőt, ha már mindenki az összefogás dalát énekli amúgy is, akkor lehetett volna szekciókat szervezni, ahol az E14, az MSZP meg aki még illetékes, nekiláthatna nyilvánosan töprengeni arról, hogy mit kellene és lehetne csinálni mondjuk az oktatásügyben vagy a honvédelemben; minket speciel érdekelne például, hogyan érintené a gyerekeink tanulmányait egy korszakváltás.

Kik ezek az emberek és miért vannak itt?

Ám az ilyesmiket egyetemi előadókban, folyóiratokban, konferenciákon szokták megejteni, a Puch Lászlóban való gyönyörködést leszámítva. Ez utóbbi programpont sajátos mellékterméke, hogy az egyik jelenlévő parlamenti képviselőnek sikerült kifejlesztenie egy Puch-elhárító nézést, amelynek bevetésekor az egykori pártpénztárnok nem érezte úgy, hogy meg kell ölelgetnie az illetőt, ami igen jelentős teljesítmény, ugyanis a kicsattanó formában lévő Puch széles jókedvében úgy érezte, hogy minden szembejövőt megropogtat. Meg is kérdeztük a képviselő urat, hogy miként csinálja, de azt mondta, hogy csak úgy jön. Bajnai Gordonnak mindenesetre nem sikerült ugyanezt az elhárító mechanizmust kiépítenie Juszt Lászlóval szemben; a 444 felvétele alapján úgy tűnik, nem is akarta – kiválóan érezte magát Radnai László Portik-ügyi tanúvallomásának mellékszereplőjével. 

MTI

Vajon mi alapján verbuválódik ez a kör, hogyan sikerül Juszt Lászlótól Ferge Zsuzsáig, Galkó Balázstól Magyar Györgyig, Herényi Károlytól "A Város Mindenkié" csoport aktivistájáig összeállítani a meghívotti listát? Illetve, ha elfogadjuk, hogy itt az egyik oldal reprezentánsai gyülekeznek, akkor mit keres itt az a társulat, amelyik a szekértáborosdi meghaladását ígérte, amelyik a csalódott fideszeseket óhajtotta megcélozni, mert tudvalevőleg a csalódott fideszesek nem Farkasházy Tivadar kertjében fordulnak elő nagy számban. Tudósítóink megfejtése: a lista meg valószínűleg úgy alakult ki, hogy fogták a tíz évvel ezelőttit, amelyiken Juszt László még népszerű riporterként szerepelt menő karórával, kihúzták az elhunytakat, és hozzáírták, aki eszükbe jutott.

Az eredetileg politikusmentesként meghirdetett hétvége fő műsorszáma a két miniszterelnök-jelölt-jelölt föllépése volt. Ami miről is szólt? Úgy van, az összefogásról. A következők hangzottak el: van jó összefogás, meg rossz összefogás, aranyérem kell, nem ezüst, mindenkire szükség van a kormányváltáshoz, a vitákat félre kell tenni, illetve ha lehet, csak négyszemközt, az ellenfél falanxban támad, és ellenük nem lehet szűz lányok módjára küzdeni.

Az a helyzet, hogy ezek a beszédek akár Kötcsén is elhangozhattak volna. Pedig ha valamiből az elmúlt tizenöt évben túl sok volt Magyarországon, az a folyamatos csatazaj. Nem lehet egy országot permanens háborúban tartani, illetve lehet, de akkor tekintsünk körbe, hogy az milyen eredménnyel jár. Ráadásul a háborús logika egy csomó mindenre felmentést ad: miközben mindenki az összefogásról, hovatovább a jó összefogásról kerepel, addig ennek tartalmáról mélyen hallgat, legföljebb annyi hangzik el, hogy a személyi ambíciókat alá kell rendelni a programoknak, de ennél a pontnál mosolyunk kényszeredettebbé vált, mint a közönségé Selmeczi Tibor alakítása után. Amint kicsit mélyebbre merülünk Szárszó bugyraiban, kiderül, hogy azon kívül, hogy orbántakarodj, a résztvevők között alapvető dolgokban sincs egyetértés. Ez egyáltalán nem lenne baj persze, csak akkor milyen alapon akarják ezek az emberek egybeterelni azokat, aki (itt, Szárszón is) önszabályozó piaci folyamatokról beszéltek, mondjuk azzal a Karácsony Gergellyel, aki (ugyanitt, tudósítónkkal beszélgetve) buzgón helyeselte a trafiktörvényt. 

Az a legfurcsább, hogy Bajnaira és Mesterházyra voltaképpen nincs miért haragudni. Politikusok, azoknak meg létező legkényelmesebb hétvégi program együtt borzongani szavazóikkal afölött, hogy micsoda rémséges figurák alkotják az úgynevezett túloldalt, és senki ne kérdezzen semmit, csak fogjon össze mögöttük. Ezt a helyzetet nem ők állították elő, hanem a meghívóik, módszeresen, két évtized alatt, és most is onnét folytatják, ahol tíz éve abbahagyták.

Konrád György 1993-ban felejtette magát, Farkasházy 1981-ben

Konrád György kipenderül, leteremti az egyik pártelnököt, hogy mit képzel magáról, álljon be szépen a sorba a másik mögé, és taposson, mert Konrád György még mindig úgy gondolja, hogy 1993 van, és a politikai szereplők remegő térddel várják a tőle érkező jótanácsokat. (Konrád György évtizedek óta tele van jobbnál jobb ötletekkel, a legutóbbi, amire emlékszünk, 2008-ban az volt, hogy a népszavazás, majd Gyurcsány túlmozgásos bársonyossága által kiütött SZDSZ reaktiválja Kuncze Gábort, és akkor minden rendbe jön.) Tarr Béla dörgedelmet ír, hogy összefogás, és végül Ágh Attila száját elhagyja az értelmiségi arrogancia kifejezés. És senkinek nem tűnik fel, hogy, itt úgynevezett értelmiségiekről csevegünk. Olyanokról, akiknek az lenne a feladata, hogy a valóságra figyelmeztessék a döntéshozókat és a jövő döntéshozóit, állításokat csikarjanak ki a politikusokból, ehelyett fújják a kürtöket, és háborús utasításokkal látják el a pártvezéreket.

Megkerülhetetlen a kérdés: tulajdonképpen ezek az emberek mit képzelnek magukról? 

Bajnai is és Mesterházy is pontosan azt a számot adta elő, amit bármelyik lakossági fórumon, és a legszomorúbb az volt, hogy a jelenlévők habosra tapsolták a tenyerüket ezektől az üres csatakiáltásoktól ahelyett, hogy megkérdezték volna, mégis mit csinálnának ők együtt 2014-ben, ha úgy alakulna. Elég visszás azon keseregni, hogy a sajtó tiszteletlenül bánik ezzel a közönséggel, miután a saját reménységeik is elégnek látták bedobni egy nyári slágert ehhez a haknihoz. Ez nem így nézett volna ki, ha idióta szóviccek meg tökfölösleges beszédek helyett leültetik ezt a két embert, felzavarják a közönségből Mészáros Antóniát vagy Kálmán Olgát, és kipréselik belőlük azt, amit egyébként négyszemközt suttognak el. És akkor lett volna hírértéke az egésznek azon túl, hogy mi minden van a vécében.

Konkrétumot Bajnaiból négyszemközt se nagyon lehet kipréselni, attól az egytől eltekintve, hogy úgy gondolja: ami most zajlik kormányzás címén, annak kell hogy legyen büntetőjogi következménye is. Akkor viszont erről – ha már másról nem – talán picivel szélesebb körben is lehetne értekezni. Ám az úgy nyilván nehezen megy, ha valakinek olyan barátai vannak, akik megsértődnek azon, ha tiszteletlen tónusban írnak róluk. Mit megsértődnek? Ebédet vesznek ki az újságírók kezéből, és kidobják őket a rendezvényről. Ez pedig azt jelenti, hogy nem csupán a baloldali Professzorok Batthyány Köre állt ismét össze, ahol megkísérlik fölemelni az orbáni egy zászlót, hanem már a KDNP sajtószemlélete is megjelent. Víg évek elé nézünk. 

Vicces módon a rendezvény egyetlen biztató momentuma az volt, hogy a vendégek jelentős része kifejezetten rosszul érezte magát attól, hogy a pikniket foglyul ejtette a rádiókabarés klán. Láttunk a műsorról remegő fejjel kimenekülő arcokat, és beszéltünk szépkorú celebritással, aki a gerontokrácia kifejezést vidáman leokézta. Egyelőre viszont a helyzet az, hogy Orbán ellenzéke képtelen megszervezni egy olyan dzsemborit, ami elviselhető. Amíg ez nem sikerül nekik, fölösleges arról társalogni, mit csinálnának az országgal.