Nem gyógyulnak a vörösiszap okozta sebek
Átfogó kutatás jelent meg a vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásairól, arról, hogy élnek több évvel a tragédia után a helyiek. Bár sok minden nagyon jól alakult, és korábban soha nem látott módon fogtak össze a magyarok, a három elöntött településen azóta sem állt helyre a rend. A tragédia csak rontott a munkanélküliségen, a helyiek hiányolják a rendszeres szűrővizsgálatokat, és a többség azt mondta: rosszabbul él a katasztrófa óta. Abcúg a hvg.hu-n.
"A pusztítás leírhatatlan volt, se tévé, se fotóriportok nem tudták visszaadni azt a látványt. Ma is beleborzongok, ha annak a férfinak az arcára gondolok, aki épp a háza maradványait nézte, mikor odaértünk. Annyira megrendítő volt, hogy nem tudtam mit mondani, mivel biztatni…én aznap hazautaztam, mert nekem volt hova, nekem csak egy nap rettenet volt, míg neki egy élet munkája veszett oda.”
A fenti idézet 2010. október 4-én hangzott el, miután Magyarországon eddig soha nem tapasztalt ipari katasztrófa sújtott három Veszprém megyei, Ajka melletti települést: Devecsert, Kolontárt és Somlóvásárhelyt. A vörösiszap-katasztrófában tízen meghaltak, sokan megsérültek, több száz embernek vált lakhatatlanná a háza, ment tönkre az ingósága.
A történtekről eddig rengeteg tudományos elemzés jelent meg, ezek szinte kizárólag ökológiai, biológiai, természetföldrajzi, környezetvédelmi és katasztrófavédelmi szempontúak voltak. Azzal azonban eddig egyetlen átfogó kutatás sem foglalkozott, hogy milyen társadalmi hatásai voltak a katasztrófának. Több éves kutatómunka után idén áprilisban megjelent Bartal Anna Mária és Ferencz Zoltán közös könyve, ami többek között a tragédia utáni beavatkozásban részt vevő szervezetek tevékenységét és a károsultak helyzetét tárja fel.
Ma, közel négy és fél évvel a vörösiszap-katasztrófa után Devecser rendezett város képét mutatja. A város külsőleg az elmúlt három évben olyan fejlődésen ment keresztül, amiben az elmúlt harminc évben alig volt része: új utak, járdák épültek, rendezetté vált a főtér, felújították a középületeket. A katasztrófa harmadik évfordulóján a megemlékezéseket már nem kísérte országos figyelem. A szerzők szerint, ahogy múlik az idő, a károsultak sem mindig örülnek, ha szóba kerül, ami történt. Van, aki úgy gondolja, hogy az emberek szeretnének felejteni, a jelennek kell élni, minden ilyen emlékezés csak feltépi a régi sebeket. Mások szerint azonban kellenek ezek az alkalmak, mert nem szabad elfelejteni azt a tíz embert, aki meghalt, és nem szabad, hogy feledésbe merüljön az, ami az emberi hanyagság miatt ezekkel a településekkel történt.
A kutatás nagy része azzal foglalkozik, hogy bemutassa a katasztrófa helyszínén dolgozó segélyszervezetek munkáját, és azt, ezek mennyire voltak hatékonyak. A szerzők szerint a történtek fordulópontot jelentettek a hazai humanitárius segítségnyújtásban is: ezek a szervezetek egészen addig egymás versenytársai voltak az adománygyűjtésben és abban, hogy ki tud jobb programokat kitalálni. A vörösiszap-katasztrófát kísérő felfokozott társadalmi és média figyelem azonban szinte kikényszerítette, hogy együtt, egy helyen és egyszerre dolgozzanak.
A segélyezés módszerei sok dilemmát is felszínre hoztak, az egyik ilyen volt, hogy ki és mit kapjon. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik munkatársa így emlékszik vissza: "Azt megbeszéltük, hogy bármit vehetnek, de ha szólunk, hogy itt a vége, akkor ezt tartsák tiszteletben. Az egyik kirívó eset az volt, amikor egy roma család selyem ágyneműgarnitúrát akart a család minden tagjának. Azt mondtuk, hogy jó rendben, de a függönyöknél már csak készterméket vásárolhat. Próbáltuk így terelgetni őket.”
Volt egy második lépcső, amikor beköltöztek a lakóparkba, vagy a vásárolt ingatlanba, akkor gyermekenként 180 ezer forintos utalványt adtunk át. Ahol több gyerek volt, ott szakaszosan adtuk ki, ahogy a számlákkal bemutatták, hogy mire költötték. Ott már figyelni kellett arra, hogy mire költik el a pénzt, de nyilván nem akartuk őket bekorlátozni, hogy mi mondjuk meg, hanem meghatároztunk kategóriákat: tanszerre, bútorra, ruházatra, játékokra, tanuláshoz szükséges eszközök, tankönyvek, tanfolyamok, az volt a lényeg, hogy a gyerekre költsék. Egyet nem fogadtunk el, rezsire nem költhették, addigra már meg kellett tanulni, hogy az új helyzetben hogyan gondoskodnak magukról.” A segélyszervezetek ráadásul a könyv szerint túl hamar levonultak a katasztrófa után, és magukra hagyták a károsult településeket azokkal a gondjaikkal, amelyeket igazán jól kidolgozott fejlesztési programokkal lehetett volna orvosolni. “A katasztrófakor volt segítség, de azóta lehúzták a rolót. Sok kisember és szervezet előtt le a kalappal, de nem az emberek segítségnyújtásával volt a baj, meg a szervezetekkel, hanem az utána jövő időszakkal” – mondta az egyik helyi.
Az érintettek mindenki helytállását megfelelőnek tartották, kivéve a bankokat és a biztosítókat. A károsult ingatlanok közel egyharmadát terhelte zálogjog, így jöhetett létre az az abszurd helyzet, hogy a károsultak 3-6 hónap fizetési haladékot kaptak, miközben házuk már rég nem is volt. A biztosítókkal pedig az volt a baj, hogy a károsultak szerint kevés kártérítést fizettek. Bár a katasztrófavédelem és a civilek segítsége is nagyon pozitív volt a helyiek szemében, mégis inkább az derült ki a válaszokból, hogy a bajban csak a családra és rokonságra számíthatott többségük. A szerzők szerint erre magyarázat lehet, hogy katasztrófa idején a közvetlen közösségi kapcsolatok még inkább fontosabbá válnak, ahol viszont ez gyengébb, vagy nincs meg, mint például Devecserben, ott felerősödik az intézményes segítők szerepe.
Soha nem látott összefogás alakult ki Magyarországon a katasztrófa után, ennek egyik legjobb példája a könyv szerint, hogy több mint kétmilliárd forint gyűlt össze a kormány által életre hívott Kármentő Alapban. Az ebből megvalósult közösségi beruházásokat azonban nem minden helyi tartotta hasznosnak. Devecseren például örültek a csatornahálózat fejlesztésének, az új orvosi rendelőnek és az iskola felújításának. Azt már kevésbé értették, hogy mi szükség volt a Rotary Ház (kulturális és oktatóközpont) felújítására, a Biztos Kezdet Ház programra vagy az emlékparkra.
A megkérdezettek többsége szerint az új lakópark felépítése, az anyagi kártalanítás sok más fontos dologtól vonta el a pénzt. Ezért nem jutott rendszeres szűrővizsgálatokra, az egészségi rehabilitációra vagy munkahelyteremtésre.
A károsultak nagy része ötven év feletti volt, őket akkor érte a vörösiszap-katasztrófa, amikor húsz, harminc év alatt felépített egzisztenciát alakítottak ki, és amikor már nehezebb volt az újrakezdés. "A gyerekeinket már felneveltük, mindenünk megvolt, amire szükségünk volt, és már néha, társasággal el tudtunk menni pihenni is. Volt egy életünk. Már a nyugdíjra készültünk. Most meg itt állunk ötvenen felül, és újra kell kezdeni mindent.”
A károsultak a vörösiszap-katasztrófa legsúlyosabb kárának azt tartották, hogy elvesztették ingatlanukat. Ezért is fontos, hogy az új lakóparki házaikkal mennyire voltak végül elégedettek. A károsultak a lakóparkban kaptak új házat, vagy a településen vásárolhattak maguknak másikat. A károsultak felének nem volt semmi problémája az új lakásával. Aki vásárolt házba költözött, és nem volt elégedett, a következőkre panaszkodott:
-nincs felújítva
-alacsony a komfortfokozat.
A lakóparkba költözők pedig arra, hogy:
-magasabb a rezsi
-nincsenek melléképületek
-nem engedélyezik a háztáji gazdálkodást.
Gondot okozott az új lakóparkban a beilleszkedés is. Erről így vallott egy devecseri lakóparkban élő: "Ott éltünk több mint húsz évig, a szomszédok látták a gyerekeinket felnőni. Ezekkel a szomszédokkal már nem lesz az, ami ott volt a Móriczon. Látásból ismerünk mindenkit a lakóparkban, persze, de itt barátságok nem szövődnek.”
"Azt a házat annak idején együtt megálmodtuk, ketten megcsináltuk. Persze, ez új ház, de nem ezt álmodtuk. Persze, szép a ház, új ház, de ennyi, idegen. Majd talán megszokjuk. A kényszer nagy úr.”
Az egyik kolontári interjúalany így írta le a helyzetet: "Elköltöztek fel a lakóparkba, de én itt maradtam lenn, naponta látom a tározót, ez a trauma. Nagyon gyakran elérzékenyülök. Megmondom őszintén, nem nagyon szeretek már itt lakni, az embereket szeretem, azt hiszem ők is, de nem szeretek itt lakni. Értéktelen a házam, kinek adjam el?"
Az interjúkban gyakran előkerülő probléma volt a települések kettészakadása. Ez leginkább az új házba költőzők körében merült fel, akik ma már úgy érzik, hogy a többség irigykedik emiatt rájuk, és el is veszítették a közösséghez tartozás érzését. Az új devecseri lakópark egyik fő veszélye a szerzők szerint is az, hogy szegregátummá válik, elkülönül a falu központi részétől, közlekedési helyzete, boltokkal ellátottsága a könyv írásakor, 2013-ban nem volt megoldott, és sokáig orvost sem tudtak szerezni a nagy összegből felépített rendelőbe.
A többség arról számolt be, hogy összességében rosszabbul él a katasztrófa óta, sok tárgyukat, értéküket nem tudták pótolni azóta sem. Sokba került a családoknak a sérülések és az azok után kialakult betegségek orvosi kezelése. A legjellemzőbb az égési sérülés volt, ami jól látható nyomot hagyott a károsultakon.
Tavaly el szerettünk volna menni fürdeni, levetkőztünk, és ahogy mentünk be a fürdőbe, láttam, hogy ferde szemmel néznek minket a hegek miatt, ki is ürült az egész kismedence. A kisebbik lányom el is sírta magát. Nagyon nehéz volt elmagyarázni neki, hogy miért néznek ránk úgy” – mondta egy 41 éves cigány férfi.
Duplázták a kártérítést
Öt károsult esetében a duplájára emelte csütörtökön a másodfokon eljáró Győri Ítélőtábla a Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi (Mal) Zrt. által fizetendő nem vagyoni kár összegét. Ők egymillió és hárommillió forint közötti kártérítést kapnak. Két olyan károsultnak, akik az iszapkatasztrófa következtében elvesztették otthonukat, ötszázezer forint kártérítést ítéltek meg.
A jogerős határozat helybenhagyta a Veszprémi Törvényszék elsőfokú ítéletét a felszámolás alatt álló Mal Zrt. és a Közép-dunántúli Környezetvédelmi és Természetvédelmi Felügyelőség jogutódja, a Fejér Megyei Kormányhivatal illetékes főosztálya ellen indított kártérítési perben. Eszerint:
-felelős az elsőrendű alperes Mal Zrt., mert nem vitatható, hogy a cég – műszaki, technológiai és karbantartási hiányosságokkal – környezetet veszélyeztető magatartást folytatott,
-nem felelős a másodrendű alperes, a kormányhivatali főosztály (illetve jogelődje), mert az akkori jogszabályoknak megfelelően ellenőrizte a Mal Zrt. tevékenységét.
A Mal Zrt. és a környezetvédelmi hatóság ellen 67 ember összesen 479 millió forint értékben indított kártérítési pert. Első fokon 18 millió 235 ezer forintnyi kártérítési összeget ítélt meg a Veszprémi Törvényszék kilenc felperesnek. Akkor 61 felperes adott be fellebbezést, amelyet időközben 35-en visszavontak.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
