Csaknem egy év, a boltzárról szóló próbálkozás után ismét feltámadott a népszavazás intézménye. Akkor is egy egetverő hülyeségről formálódott meg a kérdőjel; nem is viselték el, hogy belesüljenek. Nem mertek szembenézni a kérdéssel, begyulladtak a puszta lehetőségtől, hogy ez egyszer nem nekik lesz igazuk.

Az olimpiarendezés ugyanilyen értelmetlen a közjó szempontjából, viszont nemcsak kényelmetlen és idegesítő, hanem eszeveszettül sokba is kerül. Leginkább ezért kényelmetlen és idegesítő, tehát nekünk az a legjobb, ha valaki más rendezi. Két-háromezer milliárd alsó hangon, de felmehet hatig is, ha olyan ügyesen gazdálkodnak vele, mint a vizes vébével. De már az eredeti összeg is észbontó: ennyi pénz tíz évre felhúzná a magyar iskolákat az élvonalba, ha jól költenék el. Tíz év alatt egy generáció kijárja az iskoláit.

Az olimpiára nem is lehet jól költeni, egészen valószínűtlen, hogy tartós nyereséget hozzon. Arra számos példa van, amikor romhalmazt és keserű csalódást eredményezett, de olyan város vagy ország egy sincs, amely tömegeket vonzana azért, mert valaha ott olimpia volt. Ennek a feléből vehetnénk egy Nimitz osztályú anyahajót a Balatonra. Vagy építhetnénk piramist. Konkrét értelme annak sincs, de tovább tart, és hírértéke viszont van. Nemcsak az a baj, hogy nincs most szükség és pénz nemzeti státusszimbólumra, hanem ha már muszáj, akkor se az olimpia az egyetlen vagy a legjobb megoldás.

Nem is egyszerű érvelni mellette. Ez abból is látszik, amikor előkerülnek olyan gondolatmenetek, hogy ha elköltünk ezermilliárdokat egy sporteseményre, akkor ingyen kapunk hozzá reptéri gyorsvasutat meg még egy csomó fejlesztést, néhány százmilliárd értékben. Demens öregasszonyokra sózzák így rá a négyszázezres paplant ajándék serpenyővel. Érdekes matek ez, felveti a kérdést, hogy vajon miért is nem építjük meg ezeket a hasznos holmikat olimpia nélkül, és költjük a fennmaradó összeget valami értelmesebbre. Vagy annyira hülye egy nép vagyunk, amelyik olimpia nélkül nem is áll neki az építkezésnek? Mert akkor talán ezen kéne változtatni, elsőként pont a kormánynak.

Vattacukorba csomagolt vágyak szólnak a rendezés mellett, a pénzben ki sem fejezhető figyelem, hogy egy hónapig Budapesten a világ szeme. És tényleg nem lehet utánaszámolni annak, hány üzletembernek és nagyvállalatnak kelti fel a figyelmét egy emlékezetes gerelyhajítás vagy drámai súlyemelés. Onnan meg már csak egy lépés, hogy röviden utánaolvasson a magyarországi állapotoknak, és elnéző mosollyal máshol fektessen be. Szocsi se igazán húzta meg az orosz gazdaságot, sem a turizmust, pedig beleadtak apait-anyait. Ha rossz arc vagy, akkor nem leszel népszerűbb a rongyrázástól, ez van.

Ahogy az sem mérhető, mennyivel növelné az olimpia Magyarország terrorfenyegetettségét. A világért se szeretnék riogatni, de hát ez is egy szempont manapság, megtanultam a kvótakampányból.

De oké, állapodjunk meg abban, hogy az olimpia hasznossága erősen véleményes. Mint ilyet, illő és helyénvaló népszavazásra bocsátani, ahogy történt Hamburgtól Oslón át Krakkóig. Ezekben a városokban speciel leszavazták a nevezést. Nem lenne csoda, ha a budapestiek is elutasítanák. Ehhez azonban ki kell vívni előbb a szavazás jogát. Utána pedig nekilátni a kampánynak.

Kevés ügy van, amivel a kormány akaratával ellentétes többséget lehet képezni. A zsigeri ösztönök jelentős részét besorozta a kormánykommunikáció: gyűlölet, rasszizmus, félelem nekik dolgoznak. Az olimpia megtagadása racionálisan is védhető, de ezt is meg lehet támogatni örök emberi indulatokkal.

Mint amilyen a bosszú.

Ó igen, ezekben a népszavazási kezdeményezésekben mindig benne van a remény, hogy Orbán Viktort most orrba lehet verni végre. Ez teljesen legitim, jogos igény, ő ugyanis merő sportból ver orrba komplett iparágakat, irányzatokat és tudományokat. Valamint Budapestet, nem is egyszer.

Jól állna már neki egy pofon. Egy vereség. Egy nap, amikor Budapest nemet mond és visszaüt. Tudjuk, hogy nem tud veszíteni, de sosem késő megtanítani. A többieknek, az egyet nem értőknek pedig azt, hogy milyen győzni. Hogy egyszer ne az legyen, amit ő akar.

Nem biztos, hogy ettől megbukik a Fidesz. De szembetalálja magát a ténnyel, hogy nem az egész nemzetet képviseli, csak annak egyik szubkultúráját. Mindenképpen jó hatással lenne a kormányzásra, ha nem tehetnének meg bármit, és nem indokolhatnák azzal, hogy nekik felhatalmazásuk van.

De van még egy egészséges érzelem, amit érdemes féltőn gondozni: az irigység. Ebben az esetben a civilizációs minimumáról, az igazságérzetről van szó.

Nem tudjuk, hogyan szerepelne egy budapesti olimpián a ritmikus gimnasztika-válogatottunk, elhoznánk-e az aranyat teremröplabdában, és dobogós lenne vajon a BMX-csapatunk. De az kurvaélet, hogy „Mészáros Lőrinc”, Garancsi István meg a többi zabálógép olyan kerekre fog hízni rajta, hogy hasraesik a zsírjukon a napsugár. És jól jár a tök értelmetlenül szétdobált PR-ból Habony Árpád, Andy Vajna – a közismert sáskaválogatott.

Ugyanis nekik nem kell versenyezniük. Ők automatikusan nyernek, mint Nero a kocsiversenyen, és nem egy aranyat visznek haza, hanem aranyrudakat zsákszámra. Megrendeznek egy világversenyt, sütkéreznek a nemes versengés pátoszában, de hallani sem akarnak versenytársakról. Aligha nemzeti érdek ilyesfajta győzteseket kitenyészteni.

Pár tucat fős bűnözői kör feni a fogát a lenyúlható százmilliárdokra, és már viszik is, amit bírnak: tanácsadásra, levegőbe pofázásra csipegetik a vagyonokat. Ennek a rezsije az egész olimpiai díszlet. Nem kell betegesen irigynek lenni ahhoz, hogy ezt a perverz fosztogatást ne akarjuk végignézni.

Hülyeség is, el is lopják, meg Orbán Viktornak is be lehet mosni egyet vele. Az olimpiai népszavazás lehetősége izgalmas fejlemény. Most alkalom nyílik nemcsak vekengeni azon, hogy nem tetszik a rendszer, nemcsak tüntetni, aztán elfáradni és hazamenni, hanem visszaütni. Önvédelemnek minősül, úgyhogy rajta bátran.

Tóta W.: Lólengés az avaron

Ezúton üzenem minden érintettnek, hogy engem nem zavar a lelkesedésük, amit a Risztov Krisztián világrekordja felett éreznek, amíg a négy fal között csinálják. Különbözőek vagyunk, nincs is ezzel semmi gond, de ne tukmáljuk egymásra a mániáinkat, és pláne ne várjuk el, hogy mindenki osztozzon a gyerekes örömünkben.