Avagy mire (nem) tanítják a gyermekeinket.

Az agyukon átáramló információmennyiségből alig  lesz használható tudás. Viszont sok mindenről nem esik szó, amiről kéne. Gondoljuk át, ha már új nemzeti alaptanterv készül.

Amikor az ember eldönti, hogy tanár lesz – mondja Amigo Dávid a kocsmában Áronnak – azt hiszi, hogy továbbadja a tudást, hogy az egy fontos dolog, hogy az egy valami, érted? És bemész, és látod a szempárokat, és tudod, mit látsz? Semmit, bazmeg. A nagy ürességet, hogy így néznek, hogy miafasz ez, hát nem mindegy, hogy röghegység vagy lánchegység? És tudod, mi a baj? Hogy tényleg mindegy, hát kurvamindegy, hogy röghegység vagy lánchegység! Azt hiszed, hogy ez egy szép dolog, és rájössz, hogy senkit nem érdekel. Senkit. De annyira, hogy már engem sem.

Idézet vége.

A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan rezignált tanárfigurája, sajnos, ismerős. Négy iskolás gyerekem van, első elemistől egyetemistáig, úgyhogy tudom, miről beszélek. Épp a napokban fakadt ki szülőin az egyik pedagógus, hogy – szerinte – a gyerekeknek szivacsként kéne magukba szívniuk a tananyagot, de mintha üvegfal választaná el őket, úgy érzi, a semmibe beszél. A tanárnő azt kérte, hogy mi, szülők, otthon kérdezzük meg, miért járnak a gyerekek iskolába.

„Olvass, mert buta maradsz ”

Nem kérdeztem meg, tudom a választ. Az egyik azt mondta volna, hogy azért, mert kötelező, a másik visszakérdezett volna, hogy csakugyan, miért?, és így tovább. Mert a gyerekek még a tanároknál is frusztráltabbak.

Hajnalok hajnalán kirugdossuk őket az ágyból, hogy suliba menjenek, kora délután érnek haza, és még otthon is tanulniuk kell, olyan dolgokat, hogy melyik évben lépett trónra hanyadik Béla, hogy micsoda micsodának a vegyjele, hogy mi a kovalens kötés, hogyan kell kacskaringós számjegykódokat fejtegetve eljutni egy olyan végeredményig, ami senkit nem érdekel; hogy röghegység vagy lánchegység. A gyerek ebből max azt tanulja meg, hogy ha jót akar, be kell magolnia rengeteg unalmas hülyeséget, aztán elfelejteni, amilyen gyorsan lehet.

Nem azt mondom, hogy mindez haszontalan ismeret, és a tananyag, ahogy van, hiábavaló. Azt mondom, hogy a gyerekek agyán átáramló irtózatos információmennyiségből nem, vagy csak alig  lesz később használható tudás.

Ami szerintem elsősorban hiányzik, az a motiváció. A gyerekek nem értik, mert senki el nem magyarázza nekik, hogy miért jó az nekik, ha megtanulnak adatsorokat. Mármint azon kívül, ha kis időre elraktározzák az elméjükben,  akkor jó osztályzatokat kapnak, ha pedig nem, akár meg is bukhatnak, és az ciki. Már a kicsik is azt hallják, hogy azért kell olvasni, mert különben  „buták lesznek.” Büntetés-jutalmazás; dicséret-megszégyenítés. Ennyit tud a rendszer.

Az iskolának meg kell keresni a kapcsolódási pontokat a tanított ismeret és a gyerek, mint személy között. Azt kéne kommunikálnia, hogy ez a világ valójában fantasztikus, és az övék – minden ismeret segíti őket abban, hogy egyre inkább birtokba vehessék. Amikor tanulnak, ajándékcsomagokat bontanak ki. Lehet, hogy sánta a példa, de van egy hegységem, és azt hallom, hogy a röghegységben több a színes- és nemesfém (pl.arany), mint a lánchegységben, akkor érdekelni kezd, hogy a hegységem rög-vagy lánchegység-e. Mert van közöm hozzá.

Nem azért kell olvasni tudni, „mert különben buták leszünk”, hanem mert olvasni nagyon jó. Nem lenne szabad ének-zenét oktatni, míg a gyerek nem érti, hogy miért fantasztikus játék és hatalmas élmény az ének meg a zene. El kell neki mondani, miért fontos az, hogy megértsük, kik vagyunk, és hogy ezt a történetünkből értjük meg igazán. Meg azt, hogy a „kétszer kettő négy”  nemcsak egy  rigorózus állítás, hanem egy csoda, egy olyan kulcs, ami további csodák kulcsait segít megszerezni; hogy matekpélda végeredménye igazi sikerélmény legyen, mint a gólöröm.  Persze, az iskolának, és benne a pedagógusnak mindezt nem csak mondani, hanem hinni is kéne. Nehéz ügy.  

 

Nem tanulnak se politikát, se pornót

És akkor még nem szóltunk arról, hogy az iskolának az élethez szükséges ismeretekre kéne koncentrálnia. Hatványozódik az információmenyiség, ami a talpon maradáshoz és ahhoz kell, hogy a gyerekekből felelősen gondolkozó, széles látókörű  felnőttek váljanak. Eközben létfontosságú ismeretek maradnak ki a tananyagból, vagy marginalizálódnak benne, esetleg  korlátozódnak néhány osztályfőnöki órára.

Van olyan, persze, hogy történelem és állampolgári ismeretek. De a gyerekek nem tudják, hogy mi a politika. Néha az az érzésem, az iskola vagy óvni akarja őket ettől, vagy ő maga sem tudja. Pedig a gyerekeket meg kell tanítani politizálni. Tudniuk kell, hogy működik a választási rendszer. Hogy mi a demokrácia, mi annak az ellentéte, és milyen demokráciák vannak. Az iskolában nem tudják meg,  mik az állampolgári jogok és kötelességek, hogy mi az az állam, milyen formái és felfogásai léteznek.  Mindezt úgy kéne megtanítani, hogy érezzék: a személyes életükről szól, mert rövidesen, állampolgárként, bele kell szólniuk a politikába. A saját érdekükben.

Nem tanulják meg a testükhöz való egészséges viszonyt, például azt, hogy nincsen csúnya ember, tehát ők sem azok. Meg hogy a testükhöz senki nem nyúlhat úgy, ahogy az nekik nem jó. Nem tudják, hogy létezik biológiai és társadalmi nem, és nem értik, mert tabutéma, hogy a nemi szerepek  hogyan és milyen hatásokra változnak, és milyen viták folynak erről. Legkésőbb kiskamasz kortól tanítani kéne szexuális kultúrát. Meg kell tanítani nekik az iskolában, hogy például a pornó, amit látnak – mert bizony látnak –, miért nem olyan, mint a valódi szex, és beszélni kell arról, a saját szintjükhöz mérve, hogy a valódi milyen.

Nem tanulnak a párkapcsolatok működéséről, a közösségek működéséről, a barátságok működéséről. Nem tudják, hogy a bullying miért rossz, és hogyan lehet védekezni ellene. Nem tanulnak lélektani ismereteket. Nem tudják, hogy lehet valakit vigasztalni és hogyan nem. Nem tudnak semmit a halálról vagy a gyászmunkáról, mert ez is tabutéma, „nem gyereknek való”, ezért  képtelenek feldolgozni, amikor valamelyik szertettük meghal. És, hit-és erkölcstan ide vagy oda, nem tudják, hogy a kirekesztés miért rosszabb, mint a befogadás, hogy a béke miért jobb, mint a háború, hogy megérteni valakit és megbocsátani neki miért jobb, mint gyűlölni egy életen át.

Nem tudják, milyen ideológiák és vallások vannak, ezekben mi a jó és a vitatható, és milyen szerepük van a világ alakításában. Nem tudják, hogy a Hoffman Rózsa-féle ideológia csak az egyik a sok közül. Nem tudják, mitől olyan a világ, amilyen. Nem tudják, hogy a politikusok nagy része, a sajtójukkal együtt, alapból és reflexszerűen hazudik. Nem tanulnak kritikus gondolkozást. Pedig aki nem tanul meg kritizálni, az nem tanul meg élni sem; lenyel majd minden maszlagot, azt is, amitől meghülyül.  (Aki ebben  kételkedik, menjen az utcára és nézzen körül, vagy olvasson Facebook-kommenteket.) Én arra tanítom a gyerekeimet, hogy mindent, de mindent a kritikai gondolkodásuk szűrőjén át fogadjanak be, de fontosnak tartanám,  hogy ezt az iskola is tanítsa nekik.  

 

Élni és túlélni

A gyerekek az iskolában nem tanulnak kommunikációt, nem  tanulnak meg vitázni. Nem tanulnak érvelni. Nem tanulnak „szónokolni”, prezentációkat tartani. Nem tanulják meg az internetet: csak használnak valamit, amit alig értenek. Nyelv? Az angoltanítást óvodában kezdeném, és azon lennék, hogy felső tagozatban már folyékonyan olvassanak és beszéljenek angolul a gyerekek, és középiskolás korukra komolyan kezdhessenek foglalkozni még egy világnyelvvel.

Az iskola nem tanítja meg  a gyerekeket arra sem, hogyan bánjanak a pénzzel. Hogy mi a hitel, és mi a THM. Hogy mi a befektetés. Hogyan működik a tőzsde. Hogyan kell vállalkozni, mi az, hogy nyereség, bérköltség és haszonkulcs. Pedig többségük vállalkozni fog, vagy egy vállalkozó alkalmazottja lesz, és  ha idejekorán nem tanul ezekről, akkor majd bamba lúzerként egy NAV-os ügyintéző fogja kioktatni.

De beszéljünk még hétköznapibb dolgokról. Minden gyereknek meg kéne tanulni úszni, legkésőbb tizenkét éves koráig. Mindenkinek meg kéne tanulnia, amennyire lehetséges, túlélni. Rendszeres túlélés-órákat tartanék, hogy tudják, mi a teendő bombázás, terrortámadás, árvíz, medvével való találkozás, liftben rekedés, erdőben eltévedés, áramütés, közlekedési katasztrófa esetén. A közlekedési ismereteket nagyon korán kezdeném tanítani, úgy, hogy tizenkét éves korra a gyerek legalább viszonylagos biztonsággal  vehessen részt bringával a forgalomban, és tizennyolc évesen  az érettségivel együtt szerezhessen jogosítványt. Igen, a KRESZ-t is a közoktatás részévé tenném.

A gyerekeknek meg kellene tanítani az iskolában, hogy mi egészséges és mi nem. Táplálkozással és életmóddal szinte naponta foglalkozni kéne, nem az úgynevezett környezetismeret keretei közt, hanem külön tárgyként. A kamaszokat már főzni és háztartást vezetni is meg kellene tanítani a suliban. Fiúkat, lányokat egyaránt.

Higgyük el, mindez van olyan fontos, ha nem  fontosabb, mint a néptánc vagy a rovásírás.

Summa: ha már reformra szorul a közoktatás, márpedig nyilván, akkor a reformnak azt kéne célozni, hogy a gyerek valóban az életnek, ne az iskolának tanuljon. A felsorolás, persze, távolról sem teljes.  Kíváncsi volnék, hogy mások szerint mi hiányzik ma az iskolából, min és hogyan kéne változtatni. Nincsenek különösebb illúzióim, de örülnék, ha – a szokásos anyázások és fikázások helyett – a hozzászólások legalább egy része erről szólna. (Jut eszembe, a kommentkultúráról sem ártana néhány általános iskolai tanóra...)