Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
A 2018-as választások eredményét előre jelezni hivatott közvélemény-kutatási adatokat böngészve először mindenkinek a hatalmas narancssárga oszlop szúr szemet. A Mediánnál például a Jobbiknak, az MSZP-nek, a DK-nak és az LMP-nek együttesen sincs akkora tábora, mint amekkora Orbán zászlaja mögött gyülekezik. A nagy előny azonban Orbán számára nagy kockázatot is hordoz magában.
Általános vélekedés, hogy a választásnak nem lehet más a végkimenetele, mint a Fidesz nagyarányú győzelme. Ám ha a szimpatizánsain úrrá lesz a lefutott meccs érzése – elterjedt a hír, hogy a párt jó előre lestoppolta az összes plakáthelyet, igaz, ezt tagadja –, az törvényszerűen negatív kihatással lesz a választási részvételükre. Tisztában vannak ezzel a Fidesznél is, de az ellenszer megtalálása nem is olyan egyszerű a Habony–Rogán-művek kommunikációs gépezetének. Úgy kellene ugyanis mozgósítania a kormánypártok szavazóit, hogy közben más társadalmi csoportok – leginkább a 30 százaléknál is több pártnélküli – ne kapjanak kedvet a voksoláshoz.
Az adatok ma még azt mutatják, hogy jelentős különbség van a kormány maradásában és leváltásában reménykedő szavazóközönség aktivitása között: a Medián novemberi felmérése szerint a kormány híveinek 68 százaléka mondható „biztos” szavazónak, míg a távozásában bízóknak csak az 51 százaléka járulna az urnákhoz. A Fidesz–KDNP-nek az az érdeke, hogy ez az ellenzéki apátia ne is változzon.
Orbán ellenfelei eközben maguk is kommunikációs válaszút előtt állnak. Vagy a realitások talaján maradnak, és azt üzenik a választóiknak, hogy 2018-nak nincs más tétje, mint valamilyen úton-módon megakadályozni a Fidesz abszolút többségét, de legalább az újabb kétharmados győzelmét. Vagy egyre feljebb srófolják a tétet, például olyan panelekkel, hogy „2018 tétje az utolsó szabad választás”; „ha nyer a Fidesz, kivezeti az országot az EU-ból, közelít Putyin Oroszországa felé”. Az előbbi taktikának súlyos ára, hogy annak a beismerésével ér fel, miszerint az ellenzéknek nem futja többre, mint a későbbi obstrukcióhoz a lehető legerősebb hadállást megszerezni. A másik út viszont – amit például a Párbeszéd járt a Paks II.-vel kapcsolatos orosz befolyás folyamatos emlegetésével – szimpátiaszavazatokban eddig kevés mérhető eredményt hozott.
| Választási kisokos |
A kampány hivatalosan az április 8-ai választást megelőző 50. napon, február 17-én kezdődik. Egyéni választókerületben az a független vagy pártjelölt indulhat, akit a választókerületében – március 5-éig – legalább ötszáz választópolgár ajánlott. Egy választópolgár több jelöltet is ajánlhat. A pártlista feltétele, hogy az adott párt legalább 9 megyében és Budapesten 27 egyéni választókerületben önálló jelöltet állítson. A választás egyfordulós. A 106 egyéni választókerületben a legtöbb érvényes szavazatot szerző jelölt szerez mandátumot. A töredékszavazatokat – beleértve a győztesre leadott, a mandátumszerzéshez már nem szükséges voksokat – a 93 pártlistás mandátum kiosztásánál veszik figyelembe. Feltéve, hogy utóbbira az érvényes szavazatok 5 százalékánál (két párt esetén 10 százalékánál, három párt esetén 15 százalékánál) több voks érkezett. A külhoni választók – a választásokat megelőző 15. napig online vagy postai úton tett regisztrációt követően – levélben szavazhatnak. A küldeménynek április 7-én éjfélig meg kell érkeznie a Nemzeti Választási Irodához. A választás napján külföldön tartózkodó magyarok csak személyesen, az ország nagykövetségein és főkonzulátusain szavazhatnak; feltéve, hogy március 31-éig jelentkeztek a külképviseleti névjegyzékbe. |
Ha közös ellenzéki pártlisták – leszámítva az MSZP–Párbeszéd összefogását – nem is lesznek, a szélesebb körű együttműködés még megvalósulhat ott, ahol a Fidesznek igazán fáj. A feladat adott: a nyerhető körzetekben megtisztított mezőnnyel kellene indulni a választásokon, hogy a kormányváltó szavazók dühe egyetlen rubrikában összpontosuljon. Jelenleg hat ellenzéki listára van kilátás – az MSZP–Párbeszédé mellett a DK-é, az Együtté, az LMP-é, a Momentumé, valamint a Jobbiké –, kérdés azonban, hogy a hat formáció közül hányan és mely körzetben koordinálnak, vagyis kerülik el azt, hogy egymástól szavazatot szerezve növeljék a fideszes rivális esélyét. Az ilyen megállapodásoktól már a Momentum sem zárkózik el annyira élesen – a túléléséért cserébe kész közösködni. És az LMP is rávehető néhol, főleg úgy, hogy vannak olyan körzetek, ahol az ő indulója az esélyes. A párt közeléből úgy értesült a HVG, hogy ha ezeket a helyeket átengednék neki, akkor amennyit kap, annyit adni is kész a Szél Bernadett személyében saját miniszterelnök-jelöltet is állító párt.
Továbbra is talány a Jobbik szerepe a koordinált indulás esetén. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint formálisan a párt nem vesz részt abban, és 106 jelöltjéből senkit sem léptet vissza. Ám bizonyos körzetekben indíthat kevésbé potens jelöltet, kampányolhat néhol kisebb intenzitással, kímélve amúgy is szűkös anyagi lehetőségeit. Az Állami Számvevőszék egyfajta sorsközösséget hozott létre az ellenzéki pártok között, és ki tudja, tovább élesedik-e a következő hetekben a politikai ellenfelek ellehetetlenítése. Ha minden marad a várakozások szerint, és a kommunikáció szintjén nem nyílik átmenet a Vona-párt és a demokratikusnak nevezett oldal között, a Jobbik – és más ellenzéki pártok – szimpatizánsainak egy része persze akkor is tudni fogja, hogy a saját körzetében hova kell szavaznia a kormányváltásért. Történt már, hogy az ellenséges táborok megtalálták a másik jelöltjét, ha azzal Orbánnak ártani tudtak: 2015-ben a Jobbik szívta el az MSZP-s szavazókat a tapolcai időközi választáson, egy évre rá pedig a szocialista polgármesterjelölt profitált Salgótarjánban a győzelmi esély felé gravitáló polgárokból. Mindkét helyen nyert az ellenzék, a veszprémi Kész Zoltán (független) győzelmével pedig a Fidesz a kétharmadát is elbukta.
Ám még a koordinált indulás esetében is van egy fontos kérdés, amelyet a választói akarat, az összefogáshívők ritkán vesznek figyelembe, azonban a politikusok igen. Ez pedig a pénz. Ha egy párt 106 egyéni jelöltet állít, az országos listájával együtt 700 millió forintot kap az államtól, de ha csak egyetlen jelöltje is visszalép, az rögtön 150 millió mínuszt jelent. Ha már csak 80 jelölttel áll rajthoz, az újabb 150 milliós bukást jelent, míg a következő határhoz 56 jelöltnél érünk el. Ezért is óvatosak a pártok a koordinációval. A sávok meghatározásával viszont az a helyzet alakult ki, hogy egy saját jelölt visszaléptetése ugyanakkora kárt okoz, mint a lemondás a többi huszonöt körzetről – utóbbi már kvázi ingyen van. Az pedig – a Jobbikot leszámítva – nem nagyon látszik, hogy a pártok mögött állnának olyan milliárdos mecénások, akiknek megér pártonként 150 milliót a közösködés.
Bár széles körű koordinált indulással az ellenzék választást nem nyerhet, viszont a Fidesz veszíthet. A kormánypártnak már az katasztrófa, ha nem szerzi meg a mandátumok több mint felét, és valamilyen együttműködésre kényszerül. Ez nem pusztán Orbán taktikai zsenialitásának nimbuszát tépázná meg, de szövetségest is kellene keresnie a kormányzáshoz (amire húsz éve nem szorul rá).
A Fidesz elsöprő győzelme ugyanakkor annyira beárazott, hogy már a kétharmad alatti mandátumszámot eredményező választási eredmény is józanító pofonként hathat rá – főleg a hatalom által ennyire lenézett ellenzékkel szemben. Márpedig az Orbán-rezsimnek van egy különös ismertetőjegye: a csillapíthatatlan étvágy. A rendszer kiszolgálói a tetejétől az aljáig folyamatosan enni kérnek – legyen az választási siker, pozíció, EU-s pénz vagy akár a média egy szelete –, s ha nincs olyan, amit ajándékként lehet csomagolni, könnyen zavar támadhat a rendszerben. Bár a NER megpróbált kizárni minden politikai kockázatot, és hatalmas önbizalommal vág neki az áprilisi megméretésnek, épp a Fidesz diadalának biztos tudata teszi a voksolást kiszámíthatatlanná: már apró eltérések is megváltoztathatják, hogyan néz az ország a politikai elitjére.
Egyszer már tartottak választásokat április 8-án a modern kori Magyarországon. 1990-ben az zárta le a rendszerváltást.
