Mióta a Fidesz 2014-ben másodszor egymás után választást nyert, elkezdődött a magyarázatkeresés: vajon hogyan történhetett ez meg? Mióta a Fidesz 2018-ban harmadszor is megnyerte a választást, mindez folytatódott, s kiegészült némi apokaliptikus színezettel: lehet, hogy ez örökre így marad?

Természetesen nem feltétlen a legideálisabb állapot, ha egy országban mindig ugyanaz a párt nyeri a választást. De nem mindegy, milyen válaszok születnek erre a helyzetre. Van például két közkézen forgó magyarázat az immáron tartós Fidesz-fölényre. Azt hiszem, csak egy mélyebb elemzéssel juthatna oda az ellenzék, hogy megértse a helyzetet, ami egyet jelent azzal, hogy megértse önmagát. Cikkem jelmondata tehát az ókorra rímel: ismerd meg önmagad.

Az autokrácia magyarázata

Az első magyarázat, hogy mára azért szűnt meg a váltógazdaság, mert azt a Fidesz megszüntette. Amíg ugyanis ezt nem tette, addig minden a rendes keretek között zajlott; volt demokrácia és volt váltógazdálkodás. Mielőtt némi kritikával illetném ezt a megközelítést, ismerjük el belőle azt, ami tényszerű. Az elmúlt három választást valóban ugyanaz a párt nyerte, és az ellenzéknek valóban nemigen látszik most esélye, hogy ezt a trendet rövid távon megtörje. Nem vitás tehát, hogy a rendszerváltás idején kialakult mintázat (minden választást más nyert) már alapvetően megváltozott.

No de.

Tegye a kezét a szívére minden párt (hogy ilyen képzavarral éljek), és kérdezze meg magától: nem törekszik-e arra minden valamire való párt, hogy választást nyerjen, mi több, egymás után ne is egyet? Bizony itt válik el a vér a víztől, merthogy egyáltalán nem biztos, hogy ilyen „választást nyerő” stratégia jellemzi a Fideszen kívül a többi magyar pártot. A legtöbb magyar párt ugyanis eleve kispárt. Mondjuk az LMP vagy a Jobbik amolyan középpártok, s ki is tűzik rendre, hogy választást nyerjenek, de most csak ők tegyék a kezüket a szívükre: reálisan opciónak tűnt ez akár 2014-ben, akár most? Nem nagyon hihetjük.

Kettőt azonban tehetnek: 1. Elismerik azt, hogy nekik erre nincs sanszuk, és kalapot emelnek az előtt, akinek viszont van; 2. Elkezdik megérteni saját parányiságukat, s elkezdik feltenni maguknak a következő kérdést: „hogy a csudába lehetséges, hogy semmi sanszunk nemhogy többször, de egyszer se választást nyerni.” És esetleg tanulságokra juthatnának.

Ezzel szemben marad annak az egy pártnak a permanens kritikája, amelynek viszont van erre esélye. Ám a diktatúra, az autokrácia, a demokrácia felszámolásának érve nem termékeny. Azt is mondhatnám, hogy üres. Üres, mert nem ad választ egy nagyon egyszerű kérdésre: hogyan vált ez lehetségessé? Hogyan jöhetett létre a „diktatúra” egy demokráciában? Szerintem itt kezdődne az önismeret vagy az önértelmezés. S ezzel már a második magyarázatnál vagyunk.

Az ellenzéki pártok összefogás-képtelensége

Az ellenzéki pártok 2014-ben és 2018-ban sem voltak képesek valamiféle közös fellépésre. Elvben mindenki ezt szerette volna, de senki nem tudott a folyamat élére állni, mert senkinek nem volt meg a kellő tekintélye hozzá. Lássuk be ugyanis, hogy a politikában a tekintélynek ma is hatalmas szerepe van. Ahol (mint a jobboldalon) a tekintély egyértelmű, ott világosak az erőviszonyok. Ahol viszont nincs tekintély vagy egymást kijátszó főszereplők vannak (mint a balliberális oldalon), ott nem csak most, bármikor roppant nehéz lesz valamiféle egységet összekalapálni.

Így hát lehet felelősöket keresni. Meg lehet nevezni, hogy az LMP, a Jobbik, a Momentum, az MSZP, a DK, a Liberálisok, a Kétfarkúak és talán még Bokrosék miatt se jött létre a megegyezés. De lássuk be, még ha össze is jött volna, akkor is előállna a már említett feladvány: ha egy ellenzéki tábornak nincs egy olyan vezetője, aki mögé a többiek jó szívvel beállnak, akkor az az ellenzék kormányra kerülve vajon mennyi időt (nem években, hanem hónapokban mérve) bírna ki.

Teljesen félrevezető (mert a lényeget megkerülő) az a magyarázat, hogy de hát az ellenzéknek több szavazója volt, mint a Fidesznek. Igen ám, csakhogy egy választás nem arról szól, hogy ha minden konkrét körülménytől eltekintünk, akkor elvben ki győzne. Akár készséggel elismerem, hogy ha a konkrétumokat kipároljuk a magyar politikából, s a százfelé szakadt ellenzéki tábor szavazatai összeadódnának, akár az ellenzéki pártok szövetsége egymás után több választást is nyerne, és – még kimondani is borzalmas –: ő lenne az „új állampárt”.

Persze megbeszéltük már, hogy erre mégsem lenne sansza, merthogy alapvetően talán nem is szeretne választást nyerni, mert annak előfeltétele mégis csak az, hogy (közülük legalább egy) nagy párttá válik. Ha ellenben az ország ellenzéki pártjainak plafonja a középpárt és a kis pártoknál is léteznek kisebb, úgynevezett mikropártok, akkor ugyan mi mentheti meg ezt az oldalt a számszaki logikától, attól, hogy folyton össze akarja adni azt, ami külön van?

Egy ilyen helyzetben az ellenzék egyetlen esélye, hogy mániákusan össze akarja rakni a középből, a kicsiből és mikróból a nagyot. Viszont mi jöhet ki ebből? Tartalmi politika semmiképp. Önismeret, helyzetismeret semmiképp. Megint csak oda jutunk, mint az előző magyarázattal: a lényeget megkerülő önáltatás. Ami mögött persze ott az egyetlen aranyfedezet: majd egy nagyobb entitás, a külföld, az Európai Unió megbuktatja az Orbán-kormányt.

A magyar politika vastörvénye: a domináns párt

E helyett az „éteri” politikai attitűd és terméketlen magyarázatkeresés helyett érdemes lenne megismerkednie (igen, szándékosan emelem ki ezt a szót) a magyar ellenzéknek a hazai rögvalósággal. Ennek a rögvalóságnak vannak jellemzői. Vegyük sorra őket:

1. A valóság nem 1990-ben kezdődik. A rendszerváltás idején divatos volt a történelem végéről és a politika jelenbe való átkerüléséről beszélni. A történelem vége és a jelen azt is jelentette, hogy vége mindenféle gyanús, diktatórikus, autokratikus, monarchikus, ilyen -ikus, olyan -ikus rendszernek, illetve kezdődik egy új. Csak egyetlen rendszer marad a terítéken: a demokrácia. A demokrácia váltógazdálkodással jár. Kezdetben fogalmunk sincs, mit jelent ez a gyakorlatban, de nem is kell, elég, ha mindig győz, aki addig ellenzékben volt. Ez szépen ment is egy ideig. De feltűnt, hogy 2006-ban az MSZP sorrendben egy második ciklust is nyert? Őszöd árnyékában felfigyeltünk arra, hogy ez bizony már nem az 1990-es modell, hanem egy korábbi, ha tetszik történelmi? A magyar társadalom – mondjuk bátran ki – először az MSZP-től várta, hogy szakítsa meg a „történelem vége”-tételt, és tegyen lépéseket a többciklusú kormányzás felé. A Fidesz mindezt pazarul, de csak eltanulta.

2. A magyar politikában mindig aszimmetrikusak voltak a pártfelállások. Nem azért írom, mert vigasztaló, de egy ország vajon boldogulhat-e akkor, ha nem ismeri és érti saját politikai hagyományát? Ebben a hagyományban mit látunk? Mindig nagy kormánypártok vannak, amelyek több évtizedig kormányoznak anélkül, hogy az ellenzék labdába rúgna. Jó felállás ez? Nem állítanám. De valami oka csak van, hogy mind a dualizmusban, mind a Horthy-rendszerben ez volt. Sőt. A Kádár-rendszer is beleillik a sorba, csak itt már díszletpártok sincsenek? Értem én, hogy tettünk erre a hagyományra 1990 és 2006 között, no de ma? Ordít, hogy 2010 után itt a magyar politikatörténet tért vissza, de az ellenzék undorral félrefordítja a fejét, és azt mondja: köszönöm, ez nem az én hagyományom! Hát, akkor kié? Csak a Fideszé? Vagy csak az a felvállalható hagyomány, ami tetszik nekünk belőle, de az nem, ami viszont éppen hogy magyarázná a mai helyzetet?

3. A mai magyar politikában megint ott tartunk, hogy van benne egy kirívóan nagy párt, meg sok apró és versenyképtelen. Voltaképp 2006 és 2018 között a magyar pártpolitika fordulatot vett. A konkrét okok kielemzése is megérne egy misét. Szerintem ott van a lényeg, hogy a választók 1994 és 2010 között az MSZP-t tekintik az egyetlen nagy pártnak, amelynek esélye van tartósan, akár több cikluson át kormányozni. De mivel az MSZP minden kormányzati ciklusában lenullázza a társadalom vele kapcsolatos elvárásait, ezért a választók – hosszú mérlegelés után – pártot váltanak, és a Fideszbe kezdik vetni bizalmukat. Tehettek volna mást? Láttuk, hogy Magyarországon a pártok valahogy nem akarnak naggyá válni és karrierjüket arra teszik, hogy „sok kicsi, sokra megy”.

Nos, meglehet, hogy ez a szép szólás valamire igaz, de biztosan nem az a pártpolitikában. S itt éppen azért nem lehet kezdeni vele semmit, mert aki ebben a szlogenben hisz, az egyszerűen nem érti a politikát. A politikában ugyanis az viszi sokra, akinek komoly pártpolitikai céljai vannak és azoknak érvényt is tud szerezni. A Fidesz 1994 után masszívan ráállt, hogy lemásolja az MSZP-t, mint nagypártot. A mai ellenzék? 1998 óta ráállt, hogy minden szempontból elutasítsa a Fideszt.

Ezzel a taktikájával azonban a mai ellenzék észre sem vette, hogy maga asszisztált legjobban két dologhoz: a nagypárti Fidesz létrejöttéhez, és az ellenzéki szétaprózottsághoz. A szétaprózottság ugyanis a nagypárt elutasításának logikus kiegészítője. Azt már csak nagyon halkan teszem hozzá, hogy a nagypárt mint dominánspárt és a sok kis versenyképtelen párt – nos, a kettő együtt felveti a magyar parlamentarizmus alapkérdéseit is. Mármint azt, hogy egyáltalán parlamentáris-e igazán egy olyan rendszer, amelyben az ilyesmi (ezzel a két megrögzött pozícióval) lehetséges.

És akkor a történelem

Nincs mese: a közkézen forgó, de felszínes magyarázatok után el kell kezdeni mélyebb magyarázatok után nézni, ha meg akarjuk érteni, miért szűnt meg a váltógazdálkodás Magyarországon, és miért jött létre helyette valami nagyon más. Ezek a mélyebb magyarázatok pedig – honnan máshonnan – a történelemből jönnek. De megint cizelláljunk. A történelem nem csak a Horthy-rendszer, annak is legrosszabb kihüvelyezett részletei. Állítólag az ember soha semmit nem tanul a történelemből. De a politika mindig odafordul hozzá, hogy éppenséggel általa felmagasztalja magát, vagy leszólja az ellenfelét. Így ez valóban nem sokat ér, de ez ellen nincs mit tennünk.

De politológusként, úgy gondolom, a történelem két dologban sokat segíthet nekünk. Az egyik, hogy tanulmányozásából megtudhatjuk, hogyan ismétlődnek bizonyos politikai szerkezetek. Mint például a pártrendszer aszimmetriája. A másik a mentalitások. Hogy hogyan ismétlődik egyfajta társadalmi gondolkodás, és ez hogyan emel piedesztálra afféle „örök kormánypártokat”. Ha így nézzük a magyar politika történetét, rengeteg támpontot kapunk, hogy jobban értsük a Fideszt és jobban értsük az ellenzéket. Amit ketten együtt idetettek elénk, az színtisztán az a mintázat, amit a magyar történelem mindig is produkált.

Ha tehát az ellenzék ki akar ebből törni, nem elég szidnia a kormányt, még csak a jó szakpolitika sem elég, történelem-érzékenység kell. A mai kudarcokra a válasz ugyanis ott van, azt kell megérteni.