Az úttörő Kovásznai

Példátlan invesztíció történt a közelmúlt hazai művészetében: az 1983-ban, 49 éves korában meghalt Kovásznai György életműve ezzel megmenekült a (talán nem teljes bizonyossággal bekövetkező) pusztulástól, de az elfeledéstől mindenképp. A művészetipar összes instrumentumának koncepciózus bevetésével (referenciális erőt képviselő személyek és intézmények mozgatásával) olyan „totális installáció” jött létre, amelynek következtében Kovásznai - kétségkívül érdekfeszítő, sokoldalú és mindeddig a hazai, elmaradásokkal küzdő kutatás vakfoltjára eső - produkciója alig néhány év alatt tényezővé vált. A Műértő cikke.

A megjelenítés

A nagy volumene ellenére zömmel együtt maradt, rendelkezésre álló oeuvre rehabilitációja - a család, a művész kollégái, barátai és tisztelői segítségével, közreműködésével és a Kovásznai Alapítvány erőfeszítései után - a Kovásznai Kutatóműhely létrehozása (2007), bemutatók, műhelybeszélgetések, az első (és az addigiakhoz képest összehasonlíthatatlanul informatívabb) album kiadását követően a Magyar Nemzeti Galériában elhelyezett életmű-kiállítással (Műértő, 2010. július-augusztus) és konferenciával, valamint impozáns, négy digitális mellékletet is tartalmazó monográfiával (Iványi-Bitter Brigitta munkája) kapott koronát. A befektetésben - a tezaurálás és az elvárható kereskedelmi hozadék perspektívája mellett - ezúttal az értékmentés és a közkinccsé tétel momentumát, továbbá a művészetipar know how-jának tudomásulvételét is látni kell: bár a nyilvánosság, a köztudatba kerülés már önmagában értéknövelő erejű, ennek mégis kéz a kézben kell járnia a kánonképzésben tényezőnek számító szakértők (művészettörténészek, kritikusok, kurátorok) aktív együttműködésével.

Minden adott tehát: egy mániákusságig termékeny, több műfajú, kivételes műveltségű alkotó csaknem teljes életműve (festői és grafikai munkássága filmes fázisrajzaival együtt ezres léptékű; nevéhez korszakformáló animációk fűződnek; hagyatékában publikálatlan irodalmi művek és tanulmányok maradtak); a művész legendáját éltető lelkes kortársak és tanúk; az élettere (a retródivat hullámain hánykolódó „létező szocializmus” kultúrája) iránti aktuális érdeklődés; a fiatal, új szempontok alapján elemző szakember; valamint az elszánt és elkötelezett invesztor. Ezzel együtt ezen a látszólag kitaposott úton - éppen Kovásznai sokoldalúsága miatt - mégis banánhéjak hevernek.

Kovásznai György: Kép az Ez csak divat! című animációs filmsorozathoz, 1975-1976

A kiállítás dizájnere, Kentaur mindjárt rá is lépett egyre: az egykori Munkásmozgalmi Múzeum auláját - talán a „hely szellemétől” áthatva és a művész filmes és presszólátogató énjére utalva - vörös padlószőnyegekkel, paravánokkal és a Sárkány Center kínálatából ismerős vörös izzósorokkal (ezeket Kovásznai nagyméretű, festői teljesítménye főműveinek számító vásznai mögé helyezte, körben) amolyan Szikra Mozi előcsarnok- vagy szocmodern lokálfílinggel ruházta fel. A képek éppen kellően jelenetszerűek, ez a rájuk licitáló szcenírozottság nemcsak ízléstelen, hanem ellenkezik Kovásznai szellemével is, aki (többször kifejtette) éppen az efféle, vurstlit idéző spektákulumtól irtózott leginkább. Az emeleten a dizájner a rengeteg egyforma méretű, különböző szériákat alkotó művet (ezek többnyire filmek alapanyagául szolgáltak) hosszú, sokméteres libasorokba vagy ikonosztázszerű tablókba rendezte - nem segítve a látogatót a különbségtétel munkájában. Ezzel és az - olykor bántóan silány, helyenként fát imitáló műanyag - egyenkeretekkel azt szuggerálja, hogy nemcsak méretében, de jelentőségében is azonos minden darab. Az eredmény azonban éppen ellenkezője a szándéknak: a véget nem érő mellérendelés monotóniájában a legsikerültebb művek is elmerülnek.

Ennél veszélyesebb egy másik, „kontextuális” banánhéj, amelyről a monográfiában ezt olvassuk: „életművének recepcióját … befolyásolta a kilencvenes években az a tanácstalanság és (ön)cenzúra, amely barátaiban, kollégáiban jelen volt Kovásznai utópikus szocialista, marxista felfogása, gondolkodásmódja kapcsán”. Ám mindez nemcsak a kilencvenes évekre és nem elsősorban a „barátokra és kollégákra” érvényes: a letűnt rendszer kulturális teljesítményeinek józan megítélését, értékelését, ha lehet, ma még inkább és általában is megnehezíti a közelmúlt differenciálatlan, indulati elutasítása és az ezzel járó kollektív és személyes amnézia. Kovásznai ugyanis „problémásnak” számított a kultúrpolitika szemében, de nem tartozott az ellenművészet köreibe; egyaránt elutasította a nyugati és a keleti, a hazai avantgárdot. Világnézeti okokból nem fogadta el a másoknak ugródeszkát jelentő esseni Folkwang Múzeum ösztöndíját; s bár filmjeihez felhasználta a korabeli (fél)hivatalos magyar „beatzenét”, a rockkorszak hippiideológiájához ironikusan viszonyult. Egy „az avantgárdnál is avantgárdabb” szocialista művészetet kívánt létrehozni; „rendszerócsárlás vagy rendszermagasztalás … helyett egy konkrét és differenciált Magyarország-kép” fel- és megrajzolása foglalkoztatta.

A nagy Kovásznai-könyv

Kovásznai György: Presszó-sorozat, 1960 körül

A képes album és a szakkiadvány jellemzőit egyesítő - és ebből a szempontból némiképp korszerűtlen - súlyos monográfia egyik kulcsszava ezért a „konkrét”, a „konkrétizmus”. Kovásznai ideálja egy olyan társadalmi töltésű, a kor kifejezéseivel: „elkötelezett” és „humanista” ábrázoló művészet volt (az egykorú kritikákban ezek fel is bukkannak vele kapcsolatban), amelyet a diszkreditálódott realizmus kifejezést kerülve kívánt definiálni és gyakorolni. Ma már túltehetjük magunkat ezen a tabun; egyrészt mert a „konkrét művészet” fogalma foglalt, másrészt mert Kovásznai valóságszemlélete és „valóságfestészete” (vagy filmjeire is értve: valóságábrázolása) a konkrétumok olyan realista megragadását jelentette, amely nem naturalista, de még csak nem is „szocmodern” (a klasszikus izmusok nyelvét lebutítva alkalmazó) karakterű. A „konkrétban megnyilvánuló egyetemes” dilemmáját akarta megoldani a szinte vallásos meggyőződéssel, óriási szeretettel és elhitető erővel képviselt animáció révén.

Egyik írásában a formákat átlelkesítő, élettel telítő animáció igazát - mely a „konkrét látomása” és a „képzelet valósága” egységére épül - vallva egyenesen az „animáció gondviselésébe” ajánlja a művészetteremtést. A műfajokat egyesítő totálfilm (vagy szerencsésebben, szintén az ő kifejezésével: komplex film) elméletében és az „anima verité” fogalmában azonban mindig hangsúlyos elem marad a par excellence festészet, de annak - és ezt a könyv jól láttatja - szubverzív akcióként, performativitásként, folyamatként tételezett formája. Ahogy maga megfogalmazta: keze alatt „az információt hordozó festék lázad fel: ugyanis mozgásba jön”. Díjak, fesztiválszereplések, betiltások és mellőzések egyaránt kijutottak neki; befolyásos, a tehetségében biztos pártfogóinak köszönhetően azonban (az őt befeketítő ügynökjelentések ellenére is) folyamatosan dolgozhatott a Pannónia Filmstúdióban.