szerző:
LNT

Úgy kezdődött 1982, hogy Ozzy Osbourne leharapta egy denevér fejét, novemberben meghalt Brezsnyev, majdnem befejeződött a világ. Ha vége lett volna, Bikini sincs. Németh Alajos a szombati születésnapról, állami privát telefonról, Nagy Feróról, az életébe be- és onnan kitáncoló lányokról, mestermunkáról, sok kicsi unicumról.

hvg.hu: Ott volt a Bikini alapításánál, az egyetlen, aki a kezdetektől máig minden napot megünnepelhet a harmincadik születésnappal a Papp László Sportarénában. A körülményekhez képest elég jól néz ki, annyira jól, mint aki soha nem akarja abbahagyni.

Németh Alajos: Egyszer abba kell hagyni, nyilván. Már megvan a búcsúmondat is, még 1982-ben találtam ki, mert már akkor tudtam, ezt egyszer valakinek el kell énekelnie. Így hangzik: „Ez a dal már nem az a dal, bolyongok immár céltalan, és szájharmonikámon egy kiégett világ diszharmóniája szól”.

hvg.hu: Ez elég lemondóan hangzik, ugyanakkor szép is, mint valami, amit egyből lájkolni kell. Lájkolás után pedig lehet készülni a kiszállásra.

N. A.: Az egy furcsa érzés, hogy úgy ment tönkre minden, hogy közben folyamatosan megszépült, vagy legalábbis felülstilizált lett. 1982-ben még szó sem volt arról, hogy itt, a Vörösmarty tér egyik sarkán Hard Rock Café lesz, ahol Hickory smoked BBQ combót lehet enni, és valódinak feltüntetett kulturális üzenetet hirdet egy vitrinben látható, saját kezűleg írt Madonna-levél. Ha valaki kijön onnan, balra fordulva bemehet egy H&M-be, mellette egy Pull and Bear van vagy mi, a Luxus Áruház helyén pedig egy kulturált luxusturkáló. Az is elég durva, hogy a másik sarkon, a Dorottya utcában volt a Malév főjegyirodája, ahonnan már csak tényleg egy ugrás volt a szabadság. Szar ügy: ma van szabadság, de nincs hozzá magyar repülőgép. Most éppen itt ülünk a Gerbeaud-ban, isszuk a hatszáz forintos kávét dobos tortával, mert akár meg is engedhetjük magunknak. Maradjunk annyiban, ez nem az én szigetem.

"Ez nem az én szigetem."
©

hvg.hu: Pedig mindig is a Vörösmarty tér volt a törzshelye. Szakmai pletykák szerint a nyolcvanas évek elején reggel nyolctól addig, amíg szükséges volt, Bors Jenő meg Erdős Péter szobája előtt, a Vörösmarty téri titkárságon ült. Ez sunyin azt akarja üzenni, közel volt a tűzhöz. Mit keresett ott?

N. A.: Egy fillért sem. Nem Bors Jenő meg Erdős titkárságán üldögéltem, hanem egy-két helyes hölgy szobájában, volt egy ingyentelefonom, onnan intéztem a zenekar ügyeit. Szinte akárki csinálhatta volna ugyanígy. A Vörösmarty tér 1-3-ban végig lehetett páternoszterezni a teljes magyar zenei életen, a menet az aljától a tetejéig tartott, aztán vissza. A hatodik emeleten volt az Interkoncert, az ötödiken az Országos Rendező Iroda, a harmadikon az Artisjus, a másodikon a hanglemezkiadó, az elsőn az Állami Hangverseny Zenekar, velük szemben pedig egy próbahely. A másodikon a büfé, ahol délelőtt az egész szakma megbeszélte az előtte lévő éjszakát, itta a kávét, de lehet, hogy csak azért jártunk oda, mert mindenki szerelmes volt a vörös hajú kávéfőző Juditkába. Esélytelenül, mert ő Latinovits Zoltánt szerette. Ha volt hozzá jogosítványod, abban a házban mindenhová bejuthattál.

hvg.hu: Milyen jogosítványa volt?

N. A.: Olyan jogosítványom (nevet), amit néhány kisebb baleset után sem vettek el. 1986-ban túl voltunk az iszonyú zajos, mozgalmas és mindenhol telt házas Edda/Bikini turnén. Debrecenben, a Nagyerdei Sportcsarnok előtt ugyanannyian álltak, mint amennyien bent voltak. Csanádi Lajos, aki civilben franciatanár volt, hobbiból viszont az ORI-nak hangulatjelentéseket írt, azt javasolta: itt az alkalom, hogy lecsapjunk ezekre a beatjancsikra. Bulányi László, az ORI igazgatója másnap azt üzente, fáradjak be hozzá. Azt hittem, előbb kitilt a házból, aztán meg a popzenéből, de nem ez történt, hanem szerződtetett a nyári, az őszi és a téli központi műsorokhoz. A központi műsor a kiváltságosoknak, az Omegának, a Neotonnak, az LGT-nek járt. A kiváltságos azt jelenti, hogy sok lemezt adtak el, és iszonyú sok néző volt rájuk kíváncsi.

Nagy, piros filctoll
©

hvg.hu: A Bikinire is, élén Nagy Feróval, a nemzet csótányával?

N. A.: Kétféle Bikiniről beszélünk. Az elsőt 1982-ben csináltam Nagy Feróval, az utána következőt magamtól, másokkal. Ekkor már lezajlott a magyar könnyűzene helyzetéről rendezett tatai konferencia, ahol Tóth elvtárs és Agócs elvtárs azt találta mondani, mi mindannyian a Szabad Európa Rádió ügynökei vagyunk, a hazának nem ilyen fiatalokra van szüksége. Feró és Miklóska Lajos az ünnepi alkalomra viselt mackónadrágban kisétált a teremből, nem sokkal később pedig Feró a Beatrice maradék tagjaival besétált a Bikinibe. Mivel kezdetben mindenki mást csinált, mint előtte - Feró szaxofonozott, Vedres dobolt -, mondtam Ferónak: ne hülyéskedjünk már, inkább hozzunk össze egy rendes zenekart.

hvg.hu: A mutatvány jól sikerült. A Bikini bemutatkozó albuma, a Hova lett? a magyar kortárs zene egyik állandó hivatkozási pontjává vált. Azt írták róla, az első – és valószínűleg az utolsó – magyar poplemez, amelyen punkdalok kabarétréfákká bomló, majd a semmiből önmagát újjáépítő effektek hallhatók, a jazz rock a free jazz elemeivel keveredik, a hülyeség pedig a komolyság szinonimájává válik. Mikor érezte, hogy a közönség elfogadja az art rockot, a dadaista vagy szürreális szövegeket meg a hozzá zaklatott zenét?

N. A.: Egy szűk réteg fogadta el. Mi 35 ezer lemezt adtunk el, a legmenőbbek félmilliót. Az érdeklődés kezdetben a Beatricének, Ferónak, a himnuszként énekelt daloknak, a Nagyvárosi farkasnak, a Katicabogárnak szólt, aztán persze kíváncsiak lettek a Születésnapi fűrészre, az Ótyi-tyótyi-Ping-pongra, szóval: az új zenekar üzenetére. Feró írta a szövegeket, én a zenét. Mindent, ami belém szorult, a zenei frusztrációkat, az agyonhallgatott modern New York-i alternatív zenék reflexióit, az avantgarde jazzes dolgokat a Hova lett?-en éltem ki.

©

hvg.hu: Van egy olyan vélemény is, hogy a Hova lett? ott van a valaha készített tíz legjobb kortárs album között, mi több, Yonderboi Shallow and Profound című munkája után a második legjobb. Ennyire jó időszak volt a nyolcvanas évek eleje?

N. A.: A nyolcvanas évek a magyar popzene legjobb korszaka, ez lejön a lemezről.

hvg.hu: Maga a kor is elég inspiráló lehetett. Ebben az évben mutatták be a mozikban a Megáll az időt, az E.T.-t, 402. hete volt az amerikai slágerlistán a Pink Floyd Dark Side of the Moonja, Olaszország futballvilágbajnok lett, három nappal a Vörös téri díszszemle után meghalt Brezsnyev. Róla írta Petri György: „Nem veszi elő többé húgyfoltos sliccéből a Nagy Októberit”.

N. A.: Mi meg ezt írtuk: „Jó szelet kívánok minden lobogónak, a csonkká égett fáklyáknak, R-nek és B-nek.” Az R Reagan volt, B pedig Brezsnyev. Szerepelt volna ez a sor is a lemezen: „Ahogy öregszem, úgy leszek egyre szenilisebb, irigy és rosszindulatú / A nagy dolgok tényleg úgy történnek, ahogy a történelemkönyvek megírják, csakhogy én teljesen máshogy érzem / Nem vagyok beavatva semmibe”. Köszönjük, ezt nem kérjük, mondták, és áthúzták egy nagy piros X-szel. Nem is értem, miért (nevet).

hvg.hu: A nagy piros filctollat ön is elég jól kezelte. Hol feloszlatta a Bikinit, hol újraalakította, aztán megint feloszlatta. Egy feloszlatás nem ugyanúgy közös döntés, mint egy megalakulás?

N. A.: Nem szeretem a közös döntéseket. Ha énekes lennék, nyilván én lennék a magyar Sting (nevet). De mivel nem kezdtem el énekelni, állandó rabszolgamunkát kell végeznem. A basszusgitárt 14 éves koromban a bátyám (Németh Gábor, dobos – a szerk.) akasztotta a nyakamba, azzal a dumával, hogy már van a zenekarnak szólógitárosa, te fogsz basszusozni. Különben basszusgitárral is lehet csajozni, mondta. Még mindig jobb, mintha a zongora lábához kötözött volna.

 

A Nagy Feró utáni Bikini, valamikor a kilencvenes évek elején
©

hvg.hu: Azt szokták mondani, a basszusgitáros a zenekar egyik lúzere.

N. A.: Én meg pont azt láttam, hogy Som Lajos nem volt lúzer, Orszáczky Jackie sem volt lúzer, Sting sem volt az. Ha valaki meghallja Jaco Pastorius játékát, azt mondja, így is lehet. Most, hogy néhány Charlie Parker-számot végigjátszottam, úgy gondolom, elég jól kezelem ezt a hangszert.

hvg.hu: Kell tudni zenélni egy rockzenekarban? Fontos ez még?

N. A.: Miért, az fontos, hogy tudjon nyelveket beszélni az, aki külföldre megy?

hvg.hu: A tények azt mutatják, ma nem a hangszeres vagy az énektudás a jellemző.

N. A.: Akkor maradjunk annyiban, korábban mások voltak a zenét működtető energiák. Én mindig is ki tudtam magam fejezni a hangszerekkel. A Miniben az indulataimat vezettem le, előtte, az Interbrassban – ahová 18 évesen a jazzkonzi énektanára, Berki Tamás hívott – olyan zenészekkel játszhattam együtt, mint Pogonatosz Nikosz, Másik János, Dés László és Grünwald Tomi. Elég jó iskola volt.

A rákendroll egy egymillió kilométer hosszú bárpult
©

hvg.hu: Ki az a magyar zenész, akire felnéz?

N. A.: A Syriusból Pataky László. Együtt szaunázunk, és 25 éve mindig ugyanazokat a syriusos sztorikat meséljük egymásnak. A Syrius megváltoztatta a zenéhez való viszonyomat.

hvg.hu: Megvan, hogy mi a legjobb élménye a harminc év alatt?

N. A.: Az egész jó volt. Az előtte lévő 25 is.

hvg.hu: Jó gyerek volt?

N. A.: Nem rossz. Na jó: nem, rossz. Néha jó is. De azért inkább a rosszaság vonzott.

hvg.hu: A rakendroll mellett a drog, a szex, meg az ital?

N. A.: Egyik sem a rosszaság része, esetleg egy nem jó elkötelezettség. A drog soha nem érdekelt, a szex állandóan. Nappal soha nem ittam, este rendszeresen. Még most is azt a kis unicumot iszom, amit évekkel ezelőtt valakivel elkezdtem, és nem értünk a végére. A zene egy egymillió kilométer hosszú bárpult, ám csak azok üljenek le mellé, akik be tudják osztani a távolságot. Aki nem tudja, előttünk hal meg, mint Daczi Zsolt, Radics Béla vagy Flipper Öcsi. Nekem soha nem voltak problémáim az alkohollal.

hvg.hu: Mivel voltak?

N. A.: A nőkkel. Nem jó lapokat húzogatok, nekem ezt jelölte ki a sors, és én ezt elfogadom. Az elején a táncoslányokat szerettem, akik ahogy betáncoltak az életembe, gyorsan ki is táncoltak belőle. Nem hangzik túl jól, hogy egy rocksztárnak (nevet ) problémái voltak a nőkkel, de ha nem lettek volna, nem születtek volna meg azok a dalok – a Közeli helyeken, az Ezt nem tudom másképp mondani, Ha volna még időm, Mielőtt elmegyek –, amelyeket ma is játszunk: egy fél nemzet énekli, és mindenki ugyanoda teszi a hangsúlyt. Kint ülnek a konyhában, nincs ott, akit szeretnek, akinek ott kéne lennie.

©

 

hvg.hu: Tényleg látott ilyen embereket ebben a konyhában, vagy ez a kép csak a popdalokat éltető misztérium része?

N. A.: Gyerekkorom óta csupa olyan embert láttam, akik így írták és hallgatták a dalokat. Mostanában máshogy is lehet dalt írni, van olyan módszer is, hogy a szerző uszodába jár, nem iszik, fitten tartja magát. Én keverem, kijárok a Margitszigetre futni, este, amikor csendes minden, megemelem a palackot, egy kicsit.

hvg.hu: Most kik az önhöz legközelebb álló emberek?

N. A.: Az életem nagy részét a munka tölti ki, tehát nem mondhatom azt, hogy nem a Bikini tagjai. Van egy barátnőm meg egy lányom, aki Nizzában él, most már a maga erejéből, boldogan. Hétéves kora óta egyedül neveltem. Néha kicsit elnézte a házszámot, de a gyerekek ilyenek: hátat fordítanak a szüleik szokásainak és ízlésének. Ő nem volt oda a Bikinitől, nem volt elájulva az apjától. Ma már tudja, miről szólnak a Bikini dalai, mégsem ezt a zenét hallgatja. Ezt persze nem nagyon értem. Ha József Attiláról egyformán tudunk beszélni, akkor Demjénről, Grandpierre Attiláról, Hobóról és Szörényiről is tudnánk.

A Bikini 30. születésnapi koncertje február 18-án, szombaton a Papp László Sportarénában lesz.