szerző:
Czibolya Tamás
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Évszázados művészcsaládban nehéz kiemelkedni, Grandpierre Károlynak mégis sikerült saját univerzumot alkotnia. Mikor nő fel egy festmény? Miért létezik a VHK? Mi fáj Kanadában? Interjú egy korszak utolsó varázslójával.

hvg.hu: A családjában nagy hagyománya van a múlt kutatásának, tiszteletének, szeretetének. Minden esetben képes volt ezzel azonosulni?

Grandpierre Károly: Apámat valósággal ez éltette. Vissza, vissza, minél régebbre, minél mélyebbre egészen az első képletig. Hitte, amit én is hiszek, hogy a történelem egy hozzáértő kezek által állandóan formázott, javítgatott lény, melynek a külső kérge nem mindig képes azonosulni a belső identitással. Apám és az öcsém, kutatásaik során évszázadokra visszavezették a családfánkat és ezzel, ha csak egy apró szelet erejéig is, de megtalálhattuk a saját igazságunk. El tudtuk helyezni magunkat a családi, nemzeti, európai, emberi hátterek előtt.

Én hivatalosan nemesi vérből származom: a családom Párizsból került Svájcba, onnan pedig Magyarországra. Ráadásul még takaródznom is van mivel: az anyai és apai ágon is szinte mindenki írt, zenélt, festett, egyszóval alkotott. Ez rögtön pozicionál. Szerintem, ha az ember tisztában van a múltjával, nehezebb elvesznie a jelenben. Visszatérve, én az apám és az öcsém munkáját is rettentően tisztelem, büszke vagyok rájuk, ám az egy pontban koncentrálódó életmód képe már korán eltántorított attól, hogy őket kövessem.

hvg.hu: Mennyiben determinálta ez a nem mindennapi szellemi háttér?

G. K.: Meghatározó volt. Művészgenerációk álltak a hátam mögött, ráadásul az elismertebb fajtából. Már a suliban sem lehetett megúszni a “jajj, hát a Grandpierre rokona?” sokadszori, hangos rádöbbenéseket. Ilyen hátszéllel még választási lehetőségem sem volt. Azt hiszem a megelőlegezett elismerés-rengeteg miatt váltam kissé szégyenlőssé. Úgy éreztem nem érdemlem meg ezt a születési előjogon járó, kitüntetett figyelmet, kivételezettséget. Gyakorlatilag akaratlanul is a rokonaim tollaival díszelegtem, ez pedig nekem ciki volt. Próbáltam meghúzódni, minél kisebb lenni.

©

hvg.hu: Volt önben bármiféle megfelelni vágyás a családja felé?

G. K.: Persze, hogy volt. Én nem tekintem magam lázadónak, viszont fontos, hogy egy – a társadalom által oly rég – rebellisnek titulált közegben teszem ezt. A helyzetem már a kezdetektől furcsa volt, elvégre nem sokan mondhatják el magukról, hogy szárnypróbálgató, első soraikat egy olyan kaliberű író mustrálja, kritizálja, mint az apám. Elmondta, melyik szó sántít, hogyan fogalmazzam át azt a mondatot, vagy mi lenne jobb cím. Tudom, hogy ő indított el az úton, az ő közbenjárásának köszönhetem a fejlődésem, mégis sokszor úgy éreztem, hogy habár az adott írás stilisztikailag szebb, összeszedettebb lett, valahogy már mégsem az, amit szerettem volna, nem az enyém.

Aztán mikor kiköltöztem Kanadába, muszáj volt konstatálnom, hogy ezek a kanadaiak bizony nem beszélnek magyarul. Hogy érhetném mégis el őket? Ekkor határoztam el, hogy valami olyasmihez nyúlok, amit mindenki, de mindenki megért ezen a világon. Egy gombolyagból bármi lehet: kibukhat belőle egy arc, csillagokká változhat, vagy pillangónak adhat életet. Beiratkoztam az ottawai School Of Art-ra, és éjjel-nappal készítettem a vázlatokat, grafikákat, festményeket. Teljesen elmerültem a vonalak, a színek erejében. És ez kielégített.

Voltak visszajelzések, de mivel azt hiszem, a művészetem alapvetően elég spirituális, csak kevesen néztek úgy a képeimre, mint ahogy szerettem volna. Voltak olyan vásárlók, akik csak találomra ráböktek a képekre, hogy ez meg ez meg ez kell. Ilyen esetekben rossz érzés megválni a műveimtől, mert tudom, hogy nem a megfelelő helyre kerülnek.

De, hogy legyen ellenpélda is: volt, hogy egy óriási, többméteres képemet már nem tudtam hova rakni, így kölcsönadtam egy barátomnak. A srác kirakta a kanapéja fölé és az ott lógott három évig. Amikor elhoztam, csak áradozott nekem, hogy mindennap mást fedezett fel benne: olyan dolgokat, melyekre én soha nem gondoltam volna.

Névjegy

Grandpierre Károly 1949-ben született festő, költő. Tanulmányait az ottawai School Of Arts-on végezte. Apja, Grandpierre K. Endre író, költő, történész, tényfeltáró tanulmányai miatt nemzetközi hírű, Magyarországon sokáig tiltólistás alkotónak számított. Testvére, Grandpierre Atilla csillagász, író, költő, zenész, a kultikus VHK együttes alapító-frontembere.

hvg.hu: A művei saját maga leképzései vagy inkább a világnak állítanak tükröt?

G. K.: A legfontosabb az a metódus, amit követve alkotsz. Az egész olyan, mint a zenei improvizáció: már az első hang kiválasztása sem teljesen tudatos, onnantól kezdve viszont végleg eltűnik a gyeplő, az embernek nincs beleszólása a folyamatba. Leraksz egy pontot a papírra, az hozza magával a többi százat, jön egy kunkor, az egész bizsereg. A legnehezebb, hogy ezt hagyd megtörténni, elengedd magad, merj szabad lenni. A képeimnél fontos, hogy ne befolyásoljon a saját maradiságom. Ne legyen az, hogy na, itt ebből a foltból egy fejnek kell kijönnie vagy ez a két vonal mostantól csak madárcsőrként létezik. Amint ez érvényesül, ha nem tudok elrugaszkodni, vége mindennek. Láncra vertem az érzést.

Menjenek a vonalak, menjenek, ahogy akarnak! Ez az ő dolguk, én itt vagyok, de csak mint egy eszköz, átjáró. Ha elkészül egy kép, azért persze büszke vagyok rá. Meg örülök neki. Nagy hatás, nagy hú. Aztán lehet tanakodni, ki csinálta ezt az egészet. Egy-két napig tart az eufória, aztán leülsz. Ilyenkor újra neki kell látni valaminek, újra kell az ív, mert a hétköznapok egyszerűen túl szárazak az élethez.

hvg.hu: Mennyire tartja spontánnak a művészetét?

G. K.: Van, hogy próbálok tervezni: milyen jó ötlet, majd hétvégén megfestem. Na, ezekből nem lesz semmi, erre rájöttem. Ha egyáltalán létezik olyan, hogy értékes ihlet, az rád tör, a hatalmába kerít és addig feszíti a koponyád, míg ki nem engeded onnan. Ezeknek rögtön, abban a pillanatban meg kell születniük, egyébként elvesznek.

Meg kell csinálni, aztán lehet két-három nap múlva javítasz rajta egy kicsit, de csak akkor, ha a kép szól és pont annyit, amennyit a kép kér.

©

hvg.hu: Mikor nő fel egy festmény?

G. K.: Én mindig a képtől várom a választ erre a kérdésre. Az alapszövet adott, minden működik, de ahogy mi, ők sem készen csöppennek bele az időbe. Volt olyan, hogy úgy gondoltam, nehogy már a kép mondja meg, mit csináljak. Rosszkor, rossz helyen nyúltam bele, ráerőszakoltam a saját akaratomat. A kezeim alatt halt meg. Azóta figyelek a belső rezgésekre, mikor mondja azt a kép, hogy “állj”. És akkor meg kell állni. Egy festmény néha évekig érik, mert ha a történet maga nem is, a befogadó közeg mindig változik. A legtöbb művemet lezártnak tekintem, de az mindig benne van a pakliban, hogy holnap majd muszáj lesz még három pöttyöt elhelyezni valahol a jobb felső sarok környékén. Tulajdonképpen csak ezért szeretnék ezer évig élni, hogy láthassam, hova futnak ki a képeim.

Mert először elültetsz egy magot, kis fa lesz belőle, utána pedig már roskadozik a gyümölcstől. Azon sokat gondolkoztam, hogy mi vitte a fát arra, hogy gyümölcsöt hozzon. Legtöbb esetben ez nem feltétlen szükséges a magvak továbbviteléhez, ő mégis hoz, tulajdonképpen kizárólag azért, hogy megegyük. Ajándékosztó. Az egyik versemben le is írom, hogy igen, ez az univerzum legnagyobb törvénye: adni. A fák tudják, én pedig igyekszem tartani magam ehhez.

hvg.hu: Fest, ír, de még a testvére nevével fémjelzett VHK születésében is kulcsszerepet játszott. Hogyhogy mégis kimaradt a zenei vonal?

G. K.: Emlékszem, mindenki, az összes zenész a mi lakásunkban futott össze, így lettem én is beavatott. Egymást nyüstöltük, mutogattam, hogy mi a jó zene, merre kéne, merre lehetne mozdulni. Azt hiszem, hogy a VHK-val sikerült elérni azt a hihetetlen ösztönösséget, őszinteséget, ami akkor komoly hiánycikk volt a színpadokon. Sőt, szerintem még ma is nehéz olyan zenekart találni, akik ennyire el tudják engedni magukat.

Az öcsém, Atilla sokszor noszogatott, hogy szálljak be, legyek az együttes tagja. Én sohasem voltam zenész, így mindig elbátortalanodtam, ha arra került a sor, hogy játsszak valamit, valamin.

Inkább a csendesebb, nyugodtabb kibontakozást érzem sajátomnak. Arról nem is beszélve, hogy mikor egy zeneszám elhangzik, az csodálatos, egyben végletes is: túljátsszák vagy kipukkad, de előbb-utóbb feledésbe merül. Az én műveim viszont nemcsak engem élnek túl, de kis szerencsével tíz-húsz-száz-ötszáz évig is fennmaradhatnak. Ettől boldog vagyok.

hvg.hu: Nem érzi úgy, hogy a testvére árnyékában él?

G. K.: Én ilyen vagyok. Szerényebb, szívesebben húzódok meg a háttérben. Nem nagyon érdekelnek a hívságok, ez már valahogy gyerekkoromban eldőlt. Nem is hiányoznak. A színpad, a nagy nyilvánosság egyszerűen nem nekem való. Pedig az én családom tagjait igenis lázba hozza a taps, idegenek vállveregetései, és úgy általában a külsőségek. Ám ahogy idősödöm, szép lassan rájövök, hogy ezekre nincs is semmi szüksége az embernek. Tessék, itt a bizonyíték: én.

hvg.hu: Több mint húsz évig Kanadában élt. Miért ment ki, és mi volt az oka a visszatérésének?

G. K.: Ez afféle fiatalos, dafke történet volt: az akkori párom szülei nem repestek attól, hogy pont egy magamfajta alakkal állt össze a lányuk. A házasságunkat is ellenezték és mivel úgy éreztük, semmi szükségünk nincs az ellenséges légkörre, kiköltöztünk. Vagányságból, mint ahogy ma is sokan elmennek. A visszatérésnek sokkal egyszerűbb oka volt: a honvágy. Az utolsó tíz év gyakorlatilag azzal telt, hogy itthoni levegő után ácsingóztam. Nem érdekelt, hogy mi van itthon, hogy szegények-e az emberek vagy, hogy mi az aktuális politikai helyzet. Olyan szinten vágytam vissza, hogy az már fájt.

Minden évben itt töltöttem az egy hónapos szabadságom, de mikor ezek után visszamentem Kanadába, még jobban hiányzott minden. Aztán elhatároztam, hogy most már, ha törik, ha szakad, én hazajövök. Hátrahagytam mindent és mindenkit, kétezer dollárral a zsebemben felszálltam egy gépre. Visszatértem. Akárhogy is spóroltam, ez az összeg pár hónap alatt elfogyott, én pedig ott álltam, mindenemet egy másik kontinensen hagyva. Nem volt semmim. Tényleg semmim.

Még kint, Kanadában egy kis maradék festékkel indult a kavicsfestési projektem. Aztán jöttek a féldrágakövek, elkezdtem ékszereket gyártani, ezeket adtam el itthon. Ma már szerintem világszerte beléjük lehet futni, annyi készült. Tehát valahogy csak megmaradtam, és még mindig itt vagyok.

©

hvg.hu: Megbecsült művésznek érzi magát?

G. K.: Nem, egyáltalán nem. Mondjuk, ha mindenki rajongana, az gyanús lenne. Meg hát az is előfordul, hogy az ember nem is veszi észre, mikor megdicsérik. Szóval lehet, igazából megbecsült művész vagyok, csak még nem tudatosult bennem. Egy eset volt, amikor nagyon élveztem a hírnevet, habár az még csak nem is az enyém volt. Egy VHK-koncert után kissé spiccesen kisétáltam a nézőtérre, ahol megrohamoztak a csajok, mert sikerült összetéveszteniük Atillával. A nyakamba ugráltak, én meg akkor, ott rettentően jól éreztem magam. Na, végre igazi rajongás!

hvg.hu: Az emberekkel van a baj?

G. K.: Van, hogy nem tudsz felkelni, teletömnek gyógyszerekkel, fáradt vagy, lecsupaszított. Nem működöm már mindig száz százalékon. Normális állapotban viszont mindenkiben benne van az a bizonyos életerő, amit kizárólag ő dönti el, mire fordít. Az emberek nem fejezik ki magukat, belemennek egy olyan sablonos álmegoldásba, amiről azt hiszik, hogy megmenti őket a saját célkereséstől. Negyven éven át napi nyolc-tizenkét órát ülnek egy gép előtt, utána pedig holtfáradtan mennek haza. Kapnak egy bizonyos összeget és ezzel megelégednek: azt hiszik, ez az élet. Csak a végén jönnek rá, hogy hoppá, nem így kellett volna.

Az emberek nem bátrak, nem mernek ellenszegülni semmilyen közösségi akaratnak, inkább vállalják, hogy szomorúan halnak meg, csak ne kelljen konfrontálódni senkivel. Pedig ha mindenki egyszerre mutatna be az ilyen kreált normáknak, nagyon más lenne a világ.

hvg.hu: Rákkal küzd. A betegsége hatására változott bármit is a világnézete?

G. K.: Elmélyült. Mindenben újabb, finomabb részleteket, értelmeket fedezek fel. Egyre kisebb dolgokba látok egyre nagyobb világokat. A saját alkotásaimra is más szemmel nézek: van, ami részben, van ami teljesen átalakult. Megtanultam több dolgot és jobban értékelni, mint eddig bármikor. A kórházban például verseket írtam. A nővérek meg folyton kíváncsiskodtak, szinte körberajongtak ezért. Kértem pár fehér lapot, rövid verseket szösszentettem rájuk és aláírtam őket. Ezeket adtam nekik.

Mondtam is magamban, hogy ez nem semmi. Hogy örömet lehet okozni egy mezei, fehér papírlappal. Ugyanolyan, mint mikor felveszek a Duna-parton egy követ, ráfestek egy csillagot, továbbadom és annak valaki nagyon örül. Ez meg nekem boldogság.

©

hvg.hu: Van, aki továbbviszi a művészetét?

G. K.: Az egyik lányom festészetet tanult kint, az egyetemen. Ismeri a technikákat, megvan a tehetsége, de én még nem látom, hogy saját magából merítene, egyelőre nincsenek kitekintő, merész megoldásai. Látja, hogy én mit csinálok, de az már az ő saját döntése, hogy ezt szeretné-e folytatni. A másik, Kanadában élő lányom meg verseket ír, persze angolul.

Nem tudom, megmozgat-e bennük a művészetem bármit is, de azért az tagadhatatlanul jó érzés, hogy tudom, valószínűleg nem középvezető lesz belőlük.