A Titkaink című előadás sztorija jól bele van betonozva a nyolcvanas évekbe, de ez ne tévesszen meg senkit. A néptáncmozgalom élt, él és élni fog, hajdani ügynökeink pedig egyenesen virulnak.

A díszlet egyetlen óriási tekercses magnó, lehet például Tesla, Terta vagy Vörös Szikra – olykor forog a hátsó falon, olykor megáll, néha a játszó személyek nyomkodják a gombjait, és sejtjük, hogy leginkább „felvétel” üzemmódban dolgozik. Van persze élő zene – nincs is táncház nélküle; márpedig ez itt egy táncház, ahol a kor hosszúhajú fiataljai (micsoda parókák, istenem! és Benedek Mari ki tudja honnan előásott jelmezei, trapper-farmer!) rendes szocialista szabadidős tevékenységgel múlatják az időt, ez volt a szelep akkoriban, székely-lassú meg csárdás.

Aztán gyorsan kiélesednek az arcok a fekete-fehérből: Pintér Béla majdnem olyan összetett történetet tálal elénk rövidebb-hosszabb jelenetekben, mint a Kaisers TV Ungarnban. Retró – mondanánk első blikkre; és joggal, hiszen rengeteg jel utal arra, hogy szigorúan a nyolcvanasokban mozgunk.

©

Nemcsak az, hogy az egyik szereplő, a Tatár Imre nevű – akit Pintér Béla megint az ő megérzékítésre hangolt színészi eszköztárával egyszerűen-nagyszerűen odatesz elénk – egy Vasfüggöny nevű szamizdat lapot szerkeszt, miközben szeretője, Bea maga a szocialista embertípus. Őt Szamosi Zsófia alakítja hitelesen.

Mert mi ugyan nevetünk a valaha – vagy sosem – hallott frázisokon meg a Róna-meggyen, de ők halálos komolyak, akár egy szappanopera vagy egy valóságshow szereplői; és ezzel máris oda a retró, mert egyenrangúan társul mellé a jelen.

Pintér szövegének ez a bravúrja: ahogy a pedofíliájával viaskodó férfi gyötrelme, öngyötrése és végül önbüntetése lehet itt és most, úgy az ennek révén keletkező zsarolhatóság is döbbenetesen kortársi jelenség, legföljebb az ügynöki beszervezésben nem merül ki a mai eszköztár. Fejlődtünk, ugyanis.

És van itt két tönkre menő párkapcsolat – a fentebb említett mellett a pedofil férfié, akit Friedenthal Zoltán lehengerlő reflektálatlansággal, szimpatikus érzelmi tágassággal empátiából fogalmazva állít elénk –, és mindkettőben egy gyerek, egy kislány és egy kisfiú, ők korunk felnőttjei. Terheltek erősen, akár sikerre, akár kudarcra ítélte őket a gyerekkoruk.

Aztán lehet retrónak tekinteni a nyolcvanasok urait; Pánczél György elvtársat, aki a kor sablonrutinja szerint szervezi be és tünteti ki a kiszolgáltatott embert, de Csákányi Eszter frappáns férfi-portréjából az is kiderül, hogy ma legföljebb az öltönyök jobbak, a lényeg – a zsarolás, a vélt vagy valós kiszolgáltatottsággal való visszaélés – ugyanaz.

©

Csákányi egyébként egy másik kabinetalakításban laza, önálló gondolkodású pszichológust hoz – ez is provokáció egy olyan korban, amely éppen ezt, az önálló, netán kritikai gondolkodást nem tűri. Lehallgatják őt is – de meghal, még mielőtt a hatalmi erőszakszervezet utolérné.

Nem kevésbé súlyosak azok a momentumok és figurák, amelyek ugyan korba és rendszerbe ágyazottan bukkannak föl, de könnyedén ívelnek át korokon és rendszereken. Ilyen például a Thuróczy Szabolcs által megformált Szujó, aki táncosnak tehetségtelen ugyan, de tartótisztnek kiváló; s hogy összefüggés van a kettő közt (vagyis önnön tehetségtelensége miatti frusztrációját használja energiaforrásnak a másik tevékenységében), azt nehezen köthetnénk kizárólag az átkos szocializmushoz. Szujó a bosszúálló típus: beépül és leigáz.

A mozaikos szerkesztésű történet szálai fokozatosan fonódnak össze, és egyre mélyül a tabló, amelyből – mondom újra – távolról sem csak a közelmúltunk néz vissza ránk. Noha ez sem volna kevés: hiszen éppen a múlttal való tárgyilagos vagy szenvedélyes szembenézés hiánya a gyökere megannyi mai nyavalyánknak, és itt többre kell gondolnunk, mint az ügynökakták megnyitásának minden kormányzat általi elsumákolására.

Arra is például, hogy hogyan nyomul bele a hatalom a legprivátabb szférákba, házasságokba, párkapcsolatokba, gyereknevelésbe, meg arra is, hogy hogyan itatja át nemcsak a primer áldozatnak tekinthető nemzedéket, hanem még a következőt is. És megnyomorítja a cselekvőket, meg azokat is, akik csak a következményeket viselik; itt van például ez a Kata, Roszik Hella finom áldozat-játékában, aki vakságot és süketséget fogadva szeretné megtartani azt a férfit, aki a kislányát molesztálja.  

Csáki Judit színikritikái a hvg.hu-n
Tamási Áron: Vitéz lélek (Nemzeti Színház, r: Vidnyánszky Attila)

Pintér Béla színházában a szöveg és az előadás kapcsolata többnyire oly szoros, hogy szinte kizárólagosan feltételezik egymást – vagyis ennek a szövegnek pontosan ez az előadás felel meg. Úgy, ahogy van: a szereplők játékon kívül is többnyire ott ülnek a játéktér két oldalán, a zenészek – Pelva Gábor és Póta György – be-belépnek egy-egy jelenetbe, és a lelkes törzsközönség humorban, iróniában is megkapja, ami hagyományosan jár neki itt. A színészek – régiek és újabban csatlakozók – mind flottul beszélik Pintér színházi nyelvét, melynek alapja a tökéletes és teljes bele- és átélés. A reflektálás a közönségre van bízva – mi meg ebben vagyunk jók. Elhisszük, mert így van: Stefanovits Angéla kiskamasz Ferikéje zenei zseni, Enyedi Éva ugyancsak kiskamasz Timikéje pedig egyszemélyes embermentő szolgálat.

Mindketten ki is teljesednek, éppen úgy, ahogy erre gyerekkoruk predesztinálja őket. A jelenbe ágyazott befejező jelenetben Pintér voltaképp csak felskiccel egy kiszámítható folytatást: az egykori Szujó tartótiszt miniszterelnökként, a hajdani komcsi Bea államtitkárasszonyként tünteti ki a fiatal zongoraművészt, és vonja meg a pénzt a pedofil férfiről elnevezett gyerekmentő alapítványtól, amelyet az egykor molesztált Timike vezet. Bizarr ötlet, mert csupa naturalizmus.

A Pintér Béla rendezte előadás azért felkavaró, mert pusztán tükör, és rémes a kép, amely visszanéz ránk.