Épp flódnit sütött a néni; felnyúlt a polcra, hogy előkeresse a süti receptjét, amikor megsárgult papírdarabok estek ki a szakácskönyvéből. Az akkor 92 éves nő így előkerült receptgyűjteménye azonban más volt, mint más háziasszonyok innen-onnan összeszedett konyhai segédlete. Hédy néni 149 különleges receptjét ugyanis 1944-ben és 1945-ben jegyezték le a lichtenwörthi koncentrációs táborban. Azokat 62 éven át megőrizte, s most mindenki olvashatja a Czingel Szilvia által szerkesztett, a Centropa közreműködésével kiadott Szakácskönyv a túlélésért című kötetben.

A lapokon szereplő ételek receptjét az ausztriai láger egyik barakkjának árnyékában írta le öt deportált nő. Összeültek – éhen maradva a reggeli sós kávétól (így hívták egymás között a foglyok, mert nem volt benne se cukor, se tej) – és egy-két órát azzal töltöttek el nap mint nap, hogy lediktálták egymásnak, hogy kell elkészíteniük kedvenc ételeiket.

hvg.hu

Endrei Istvánné volt az „írnok”, mert nála volt ceruza és levélpapír, amit szerencsére nem koboztak el tőle. Eredetileg az volt a szándéka, hogy leveleket ír a szüleinek, de amikor az öt nő egymásra talált, elkezdték felidézni az otthoni ételeket, és Hédy apró betűkkel elkezdte jegyzetelni – a tartalmatlan leves és a marharépa valóságától elrugaszkodva – a finomságok hozzávalóit.

"Én csak írtam, nagyon apró betűkkel, hogy elég legyen a papír. Nem volt szempont, hogy milyen típusú ételeket írunk. Ami éppen eszünkbe jutott. Fűszerrecepteket, édes és sós süteményeket, húsokat, mártásokat..." (Endrei Istvánné Weisz Hedvig, részlet a Szakácskönyv a túlélésért című könyvből)

A holokauszt-túlélők nagyon hasonló élményekről számolnak be a lágerek étrendjével kapcsolatban. Az üres kávéra, a marharépára és a krumplihéjra mindenki emlékszik, volt ahol olykor margarint és cukrot is osztottak. Az egyre kisebb szelet feketekenyeret pedig, amit hol kaptak, hol nem, az erősebb akaratúak tartogatták, amíg csak bírta a gyomruk. Az éhezésre a receptmondás volt az asszonyok válasza, és ez a lichtenwörthi az egyetlen teljes receptgyűjtemény, ami fennmaradt a holokauszt idejéből, más koncentrációs táborokból csak egy-egy receptleírásra találtak - mondta el a hvg.hu-nak Czingel Szilvia.

A magyar lelet egyedülálló, de irodalmi művekben megjelenik a lakomákról való ábrándozás mint terápiás eszköz. Kurt Vonnegut Ördögcsapda című novellagyűjteményében a német hadifogságba került Donnini, Coleman és Kniptash közlegény veti papírra a sherrys csirke elkészítési módját.

"Kniptasht hidegen hagyták a fűszerezés és az ízesítés titkai. Őt egyedül a tápérték foglalkoztatta. Hogy az ennivaló laktató legyen. Kalóriadús. Kniptash is feljegyezte a recepteket a saját füzetébe, de sehogyan sem tudott szabadulni a kínzó gondolattól, hogy az adagok szűkre szabottak. Legszívesebben mindegyik összetevő kétszeresét írta volna." (Kurt Vonnegut: Ördögcsapda. Előbb a fegyver, utána a koszt).

Hédy néni szakácskönyvében sem találunk könnyű falatokat, de leveseket se: ez a túlélési stratégia része volt.  A mindennapos híg fejadag mellett szinte csak tömény, cukros, zsíros, energiát adó, és hizlaló ételek jutottak a – leveses gasztrokultúrájáról híres Kelet-Európából összeverődött – asszonyok eszébe, és az sem volt fontos, hogy az elképzelt étel kóser legyen. A fasírthús krumplistésztában-hoz, a kolbászos krumplipogácsához, a tüdős hurkatöltelékhez a disznóhúson kívül disznózsír is szükségeltetik, ami a szigorú zsidó konyhában szóba sem jöhetne.

Azonban „minden receptre nagyon jellemző a magyar, illetve a közép-kelet-európai hatás (például a tejföl használata)” – szerepel a bevezetőben, a receptek között pedig megtalálhatóak olyan ma is kedvelt sütemények, mint a püspökkenyér, a képviselőfánk vagy a női szeszély.

Nem kóser, de életmentő

hvg.hu

„Kimeríthetetlen a holokauszt témája, még ha sokszor is éri a vád a kutatókat és emlékezőket, hogy a biznisz érdekében csak újabb és újabb bőrt akarnak lehúzni róla” – mondta el Czingel Szilvia, aki szerint a projekt keretében megkérdezett túlélőknek az interjú segíthet a megrázkódtatás feldolgozásában. "Van, aki elzárkózik, és nem akar beszélni róla, vagy ellenkezőleg, előszeretettel beszél a vele megtörtént eseményekről, látszólag érzelmek nélkül." Mindkettő azt jelenti a szerző tapasztalatai szerint, hogy hiába teltek el évtizedek, a traumákat mélyen elásták, és a következő generációkra is átöröklődnek.

„Egyszer, amikor mentünk dolgozni, elmentünk egy konyhaépület előtt, ahol ki volt hányva magas rakásokba krumplihéj, és mindenkinek az volt a vágya, hogy belemarkoljon, és vegyen belőle... Többször sikerült nekem is ebbe belemarkolni, de egyszer belelőttek a karomba az őrtoronyból, mert kiléptem a sorból. Az a seb is hónapokig nem gyógyult be a karomon, elfertőződött természetesen, és ezt is fenyőtűből főzött teával borogattam. Nem volt súlyos seb, csak súrolta a kezem, de ma is meglátszik a nyoma”. (Révész Gáborné, holokauszt túlélő, forrás: Centropa.hu)

"Láttam, amikor egy lány krumplit lopott valahonnan – a konyháról vagy mit tudom én, honnan –, és az SS ráuszított egy kutyát" (Lukács Ágnes, holokauszt túlélő, forrás: Centropa.hu)

"Volt, hogy valamelyik gazdaságban főztek nekünk héjában krumplit, akkor azt ettük. Egyszer pedig valami paprikás krumplihoz hasonlót csináltak, és az akkor valami csodálatos volt, mert az egyik német, aki osztotta a kaját, megkérdezte: 'Wie alt bist du?' [Hány éves vagy?], és én mondtam: 'Siebzehn.' [Tizenhét.] Erre még egy kanállal belemerített. Lehet, hogy neki is egy ilyen korú lánya volt. Pedig akkor már achtzehn [tizennyolc] voltam!" (Herczog Imréné, holokauszt túlélő, forrás: Centropa.hu)

Hédy nénit és a többi foglyot 1945. április 2-án szabadították fel, első útjuk az élelmiszerraktár felé indult. Akinek nem volt csajkája, az kézzel kaparta a margarint, marokszámra ette a cukrot.

"Szétszakították a zsákokat, folyt a cukor és a liszt mindenhová. Bakancsokban, meg mindenben fogták föl az élelmet. Ott volt a jupók [a zsidó származású tábori rendészek – a szerk.] között a kerítéseket és ágybetéteket gyártó Heidecker gyár tulajdonosának a fia is, akit összetapostak, mert elcsúszott a cukron. Meg is halt." (Endrei Istvánné Weisz Hedvig, Szakácskönyv a túlélésért, részlet)

Sok rab vesztette az életét a szabadulás után azért, mert túlette magát, és a szervezete nem bírta feldolgozni a hirtelen nagy mennyiségű, tápláló élelmiszert. Endrei Istvánné és a másik négy asszony elindult hazafelé gyalog, hárman a flekktífusz miatt csak három héttel később értek vissza Budapestre. Hédy néni viszonylag épségben, zsebében a másfélszáz léleknek édes recepttel jutott haza a Károly körút 14-be, de a gyomra legyengült és rühes is volt, így az orvos hetekre eltiltotta a régóta vágyott ételek fogyasztásától. A szülői házban szögre akasztott sonkákból és kolbászokból mégis eszegetett titokban, amikor senki sem látta.

Az ötvenes évektől cukrászdákban, majd neves éttermekben helyezkedett el, együtt dolgozott például Gundel Ferenccel (Gundel Károly fiával) a Móricz Zsigmond körtéri Borostyán (később Bukarest) étteremben. 2012-ben, 98 évesen hunyt el.

Endrei Istvánné fent 1934-ban, és lent sárga csillagos zsidó asszonyokkal 1944-ben a Károly körúti gangon

hvg.hu