Azt, hogy melyikük a fajsúlyosabb szereplő a könnyűzene történetében, értelemszerűen felesleges méricskélni. Fogalmazzunk úgy, hogy nélkülük (és melléjük rendelve még néhány popkulturális alapfigurát), nem volna semmi abban a halmazban, amit úgy hívunk, hogy popzene. Nagyjából mindenkire hatottak, akire nem, arra is.

Az elegáns és rafinált Bowie öt évtizeden át többek közt popdalokkal, ruhákkal, videókkal, lemezborítókkal és turnédizájnokkal értelmezte és definiálta a kultúra és a pop, a magasművészet és pop viszonyát. A nyolcvanas évekig szinte csak elképesztő és zseniális dolgokat művelt – pszichedelikus folk, glam rock, soul és funk, art-pop, elektronikus zene, London, Berlin, Los Angeles; pályája izgalmas és néhol váratlan kanyarokat vett –, aztán néhány gyengébb lemez után a kilencvenes években újra magára talált, hogy később megbízható, klasszicizáló albumokkal folytassa a kétezresekben. 2004-ben szívproblémák miatt visszavonult a koncertezéstől és új számokat sem írt. Pontosan egy évvel ezelőtt – tíz év szünet után – aztán új dalt, majd márciusban nagyszerű új lemezt hozott ki, a koncertszínpadra azonban eddig nem tért vissza.

Elvis – aki, ezt talán kevesen tudják, egy ikerszülés túlélője – pedig egész egyszerűen az első igazi globális popsztár, bizonyos értelemben a mintadarab, akihez/amihez képest azóta mindent mérhetünk. A határsértő fehér fiú, aki sikeressé tette a feketék zenéjét. A slágerkislemezek, a fazon, a frizura, a csípő (Elvis the pelvis). Az első igazi popmenedzser, Parker ezredes, aki természetesen se Parker, se ezredes nem volt, s aki mindent bedobott, hogy még feljebb srófolja védence ázsióját – ő hozta az iparba a popsztár-mütyürkéket, a bögréktől a jelvényekig, úgyis, mint merchandise, sőt, még arra is gondolt, hogy nem is rossz, ha sztárt elviszik katonának, mert utána jó fiúként térhet haza, a haza és a kiéheztetett rajongók nagyobb dicsőségére. Elvist látjuk viszont a Clash London Calling című lemezének borítóján (melyet Elvis első nagylemezének artworkje ihletett), Nick Cave Tupelo című dalában (amely Elvis születését festi fel horrorisztikus vízióként), és persze ezer más dologban, melyeket holnap estig sorolhatnánk.

Közös születésnapjukat ünnepeljük azzal a funkos 1975-ös dallal, melyet David Bowie a legenda szerint Elvis Presleynek írt, s mint Bowie el is árulta, fel is ajánlotta azt az idősödő legendának, aki azonban visszautasította azt. Azt a felvételt mutatjuk meg, amikor Bowie az akkor még szinte kizárólag az amerikai fekete közönséggel azonosított Soul Train című műsorban lép fel.