hvg.hu: Képzett dizájner, nemzetközi elismerésekkel, komoly projektekkel a háta mögött. Hogy viseli, hogy a legtöbben mégis a csótányaival azonosítják?

Kiss Miklós: Eredetileg az volt a célom, hogy ahova legálisan képtelenség bekerülnöm, ott illegálisan fogok kiállítani, becsempészem az alkotásaim. Persze motoszkált bennem az is, hogy ez milyen jól mutat az életrajzomban, de azt hiszem, a történet túlnőtt az efféle kamaszos törtetésen. Főleg, hogy most hirtelen legálisba csaphat át az egész: miközben a Műcsarnokban hivatalosan, papírforma szerinti kiállítok, párhuzamosan kiutazom New Yorkba és a MOMA-ban megcsinálom az eredeti, becsempészős akciót, majd pedig a Műcsarnok hivatalosan megkeresi a MOMA-t, és leleplez. Ezzel lesz kerek egész a történet. A csavar az, hogy amíg New Yorkba szokás szerint csótányokat viszek, Budapesten a látogatók csempészhetnek ki egy-egy bogarat.

Kiss Miklós

Fülöp Máté

hvg.hu: Dizájnerként valahol az alkalmazott- és képzőművészet határán egyensúlyoz.

K. M.: Szerintem lassan teljesen összemosódik a két fogalom. Ha jobban belegondolunk, a művészet, ha nem is jelentett egyet, de mindig is együtt járt a márkaépítéssel. Az utca embere a popartról rögtön Andy Warholra, a szürrealizmusról Dalíra, a dadaizmusról Marcel Duchampra asszociál, de ugyanez ráhúzható arra is, hogy a kubizmusban sem Pragot ismerik a tömegek, hanem Picassót. Ez pedig nem véletlen, kizárólag azért van így, mert ezekből az emberekből még életükben márka lett.

Azt mondani, hogy a megrendelésre készült művészet nem művészet, amikor a legtöbb kortárs művész is felkérésekre dolgozik, meglehetősen fura, sőt meggondolatlan dolog. Az pedig, hogy egy munka most épp egy műgyűjtő vagy egy multi részére készül, gyakorlatilag édesmindegy.

hvg.hu: Ha már brandépítés: melyik volt előbb, az üzenet vagy a termék?

K. M.: Nyilvánvalóan először egy koncepcióval kell előrukkolni. Ha csak a Goldenroach (az arany csótány projekt angol címe – a szerk.) esetére vetítjük le dolgot, bennem is volt egy gondolat, amit meg akartam ezzel fogalmazni. Nyilván, mikor a megvalósítási folyamat közben kutatsz, rádöbbensz dolgokra, okosabb leszel, ezeket az eredményeket pedig utólag, lépcsőzetesen tudod beépíteni a projektedbe. Nekem ilyen szempontból szerencsém volt, hogy nem pillanatok alatt, egyszerre szakadt rám az egész: volt időm mindent jól megrágni, így most nem fogom a fejem, hogy mit kellett volna másképp csinálnom.

Erre az ívre azonban gyakorlatilag bármilyen termék esetében szükség van: itt van egy pohár, elkezded megtervezni, de még vágja a szádat, kijavítod, kicsit faragsz a formán és megszületik valami, ami kikerül a piacra és azt mondhatod, hogy tökéletes.

hvg.hu: Bárok arculatát, újrahasznosított bútorokat tervez, de különféle installációkat, grafikai munkákat is készít. Mennyire lehet valaki szakmájában eklektikus?

K. M.: Én is csak az egyetem végén szembesültem azzal, hogy a világ korántsem olyan habos, mint ahogy addig képzeltem, és valamiből pénzt is kellene termelnem. Tök jó, hogy pályázgatsz, és abból van némi pénzed, de ez nem lehet egy életcél.

Én azzal számoltam, hogy sokkal gyorsabban lehet az alkalmazott területen érvényesülni és betörni az élvonalba. Egy konkrét elképzelések alapján felépített rendszer egyszerűen kiszámíthatóbbnak tűnt. Nekem pedig csak egyetlen kikötésem volt: soha ne kerüljön ki a kezem közül olyan munka, amit ne tudnék felvállalni. Azt szerettem volna, hogy a portfólióm feddhetetlen legyen: ne mondhassa senki azt, hogy azért te is eladtad magad. Nem, én nem adtam, nem adom el magam. Ezért van az, hogyha nem értek egyet egy koncepcióval, inkább kilépek a munkából, mintsem nem kívánt kompromisszumokat kössek. Szerencse, hogy eddig ezt sikerült megoldanom.

Fülöp Máté

hvg.hu: Milyen piacra dolgozik egy magyar dizájner?

K. M.: Szerintem kétféle finanszírozási rendszer működik jól a világon. Az egyik a tökéletesen demokratikus, úgymond németországi példa, melyben a művészek, vizuális kultúrában működő emberek alapvetően jól élnek. Nincsenek kiemelkedő sztárjaik – vagy ha mégis, azok nem Németországban érvényesülnek –, de az átlag is kifejezetten jól boldogul.

A másik attitűd inkább az USA-ra és Angliára jellemző. Ezeken a területeken konkrétan sztárképzés folyik: nekik fontos az, hogy világhírű építészeik, divattervezőik legyenek, akiket nagyon komoly állami díjakkal támogatnak, de a vállalati szférából is komoly hátszelet kapnak olyan hatalmas konszernektől, mint például az aukciós házakat is magába foglaló Gucci Group. Ebben a rendszerben – mivel a piac pörög – van pénz a sztárok felemelésére és eltartására, de nem lehet mindenki elsővonalas, értelemszerűen vannak, akik elhullanak. Százból csak egy nyer, viszont az mindennél többet.

A magyar rendszer ezekhez képest teljesen sajátságos, mivel az országban nincs olyan állami vagy vállalati finanszírozási rendszer, amely invesztálna ebbe a közegbe. Az pedig tény, hogy ilyen típusú háttér nélkül csak ideig-óráig működik az, hogy a saját hajadnál fogva próbálod feljebb rángatni magad a ranglétrán. Ahhoz, hogy érdemben továbblépj, mindenképp kell, hogy valaki lecsapjon rád és befektessen a művészetedbe. Ma a képzőművészek nem különböznek a startupoktól. Magyarországon nincsenek sztárok, de legalább mindenki éhezik.

hvg.hu: Egy 2010-es interjúban meglehetősen lesújtóan fogalmazott nemcsak a hazai viszonyokról, de a szakmára jellemző kicsinyességről, pénzéhségről is.

K. M.: Az a helyzet, hogy az utóbbi évek tapasztalataival a hátam mögött módosítanom kell ezt a  véleményemet. Kulturális szempontból az utóbbi években nagyon konstruktív változások zajlottak le Magyarországon, Budapest a vigalmi negyedei, gasztronómiai fejlődése révén végre a jó vérkeringésbe kapcsolódott be. Az Erasmus-program kibővülése miatt egyre több helyre mehetsz tanulni, ezek az emberek pedig lassan visszatérnek: egy olyan generáció szivárog vissza az országba, akik kint tanultak, így a hazainál jobb szaktudással rendelkeznek. Nekem legalábbis több ilyen ismerősöm is van.

Fülöp Máté

hvg.hu: Minek köszönhető ez a magyar pálfordulás?

K. M.: Szakmán belül oda-vissza hatottunk egymásra. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a legtöbb belvárosi gasztro- és szórakozóhely arculatát például egy szűkebb kör, nagyjából húsz dizájner tervezte. Ezek az emberek eleinte ferdén néztek egymásra, féltek, hogy a másik elhalássza a munkáikat, aztán abban a pillanatban, mikor kiderült, szó sincs ilyesmiről, hirtelen hajlandóak voltak a párbeszédre. Lassan elkezdtük egymás munkáit megismerni, megszeretni, elkezdtünk segíteni egymásnak. Ez pedig igaz számos más területre is: már nem zárkóznak be annyira az emberek, a gondolatok gazdát cserélnek, ennek pedig az az eredménye, hogy a vezető külföldi oldalakon egyre gyakrabban bukkannak fel magyar alkotók, magyar termékek.

Magyarországnak azonban hatalmas szüksége lenne sztáralkotókra, igazából az élet minden területén. Ezek az emberek jelentenék a nullpontot, ezek alapján változhatna az ország megítélése a világban: a briteknél van egy Norman Foster az építészetben, akire felkapod a fejed és egyből közelebb érzed magadhoz az angol miliőt. Ennyire egyszerű. Itt nem arról van szó, hogy nemzeti értékeket próbálunk letuszkolni más népek torkán, hanem hogy a saját exportunk által hozzászólhatunk ahhoz a nemzetközi diskurzushoz, amit úgy hívunk, kortárs kultúra. Ma Magyarországon nincsenek példaképek, nincsenek olyan emberek, akikre ránézel és azt mondod, hogy ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint ő. Pedig, ha ez adott lenne, egy poháralátétet is úgy tervezel meg, hogy megszólal.

Fülöp Máté

hvg.hu: Sok országban tárt karokkal várják. Marad Budapesten?

K. M.: Nem szoktam állást foglalni ezekben a kérdésekben, hiszen nagyon előre tervezni nem tudok. Rengeteget utazom, részben a munkáim, részben a saját kíváncsiságom miatt, de egy darabig még biztosan Budapest marad a bázisom. Biztos van valami perverzióm, de valahogy élvezem ezt a várost. Közben pedig titkon reménykedem abban, hogy ha a kulturális gócpont a kétezres évek elején New Yorkból Londonba, most pedig szép lassan Londonból Berlinbe vándorol, talán legközelebb kissé keletebbre is osztanak majd lapot.

Azt hiszem, most már rengeteg országban dolgozhatnék, mégis itt vagyok Budapesten: ez egy fejlődő piac, olyan lehetőségekkel, kiskapukkal, melyekről máshol azt sem tudják, hogy egyáltalán léteznek. Mikor kerülnél be ilyen fiatalon egy ottani Műcsarnokba? A másik fő érv, hogy kint nem szokás komplexitásokban gondolkozni, nem kacsintgathatsz öt irányba, az egyetlen lehetőséged a szakosodás: valamibe beleásod magad és azt csinálod éjjel-nappal. Nyilván van egy szint, amely felett már bármit megtehetsz, de oda eljutni sokszor egy életművet jelent.

Kiss Miklós Goldenroach című kiállítása március 7-től a hónap végéig tekinthető meg a budapesti Műcsarnokban.