Minden szülő azt gondolja, hogy az ő gyereke különlegesebb, mint a többi. Ez így is van, de nem mindenki tehetség, és nem is mindenki akar az lenni. Ha mégis az, könnyen rossz irányba nyomhatja a szülő, a pedagógus vagy a média. A tanárok és a tanítási rendszer lehetőségeiről és hibáiról, a felgyorsult világba születettekről, a digitális bennszülöttekről és az őket sokszor alig értő generációról, a digitális bevándorlókról is kérdeztük Gyarmathy Éva pszichológust.

hvg.hu: Az egyik kereskedelmi televízión most kezdődik egy általános iskolásokkal foglalkozó tehetségkutató, Az ének iskolája második szériája, a média pedig óhatatlanul felkapja az abban szereplőket ideig-óráig. Lehet ennek jó vége? Mennyire káros, ha valakinek a tehetségét nem úgy gondozzák, ahogy kellene. Egyáltalán hogy kellene?

Gyarmathy Éva:
Előfordulhat, hogy valakinek jót tesz a médiafelhajtás, de általában nem így van. Az ilyen jellegű műsorok elveszik a tárgyról a fókuszt, és áthelyezik a személyre. Pedig nem a személy a fontos, hanem hogy ő azt csinálhassa, ami iránt elkezdett érdeklődni. Ezért nem tartom üdvösnek, ha túl hamar felfedezik a tehetséget. Gyerekkorban ugyanis még csak tehetségfejlődésről beszélhetünk, és ez nagyon könnyen rossz irányba terelhető.

hvg.hu: Pedig mindenki szeretné, ha gyereke különlegesebb lenne a többinél. Sokan eleve meg vannak győződve róla, hogy ez így is van. Csak Magyarországon figyelhető meg ez a tendencia, vagy az egész világ sokkal különlegesebb lett mostanság?

Gy. É.: Valóban előtérbe került a tehetséggondozás, ami egy korszakváltást jelez. Axiális válságnak is nevezik, amikor a korábbi értékek megkérdőjeleződnek, és újakat keres az emberiség. Ilyenkor különösen értékesekké válnak azok, akik nem képesek a bevált úton haladni, és elég jó képességűek ahhoz, hogy más utakat találjanak. Csodagyerekként kezdik kezelni őket, de én ilyenkor mindig megkérdezem, hogy mi fontosabb: a gyerek vagy a csoda? Bőven elég lenne, ha egy ilyen személynél konstatálnák az érdeklődését, mert ő úgyis azon a területen kezd el dolgozni. Már réges-rég tudjuk, hogy a siker 99 százalék munkából, 1 százalék tehetségből tevődik össze. Ha az a bizonyos plusz benne van, fejlődni fog. A tehetség gyakran sokféle érdeklődést mutat. Körbejárja a világot, mindenfélébe belekóstol. A szülőknek és a nevelőknek a gyerek érdeklődését kell csupán kiszolgálnia.

Gyarmathy Éva
©

hvg.hu: Tehát káros a szocializmusban erőszeretettel alkalmazott szülői nyomás? Mintha újra előtérbe került volna Hoffmann Rózsa regnálása óta a teljesítménykényszer, míg a rendszerváltás után nagy keletje volt a Waldorf-rendszerű oktatásnak, melyben a gyerek nagy – egyesek szerint túl nagy – szabadságot kap a szárnypróbálgatáshoz.

Gy. É.: Kileng az inga, de semelyiket sem tartom megfelelőnek: kereteket kell adni. Az elvárások mellett minél nagyobb szabadságra van szükség a fejlődéshez. A digitális kultúra lehetővé és szükségessé teszi ezt a szabadságot: az információ rendelkezésre áll. Tizenéves kortól a gyerekek különösen élnek ezzel a szabadsággal, hisz a tudás elérhető, nincs is szükség tanárra. Mármint, ha nem jó a tanár. A jó tanárra nagy szükség van: tőle tanulhatja meg a diák, hogyan érdemes válogatni. Azonban, ha túlzottan korlátozzák, el fognak fordulni a gyerekek a nevelőiktől. Elsőként talán éppen a tehetségesek.

hvg.hu: Tanulmányt írt a digitális bennszülöttek és a digitális bevándorlók közti szakadékról. Ebből többek között kiderül, az előbbiek – akik már beleszülettek az internetes világba – egészen más jellemzők és értékek alapján dolgozzák fel a körülöttük történő eseményeket, máshogy észlelnek, tanulnak, dolgoznak. Kevésbé tudnak elmélyülni, viszont sokkal gyorsabban reagálnak a változásokra. A szülők és a tanárok viszont digitális bevándorlók, nem is értik ezt a változást. Hogyan lehetne kiküszöbölni ezt az ellentétet?

Gy. É.: Ez a távolság nagyon megnehezíti a párbeszédet. Pedig fel kellene ismerniük a „bevándorlóknak”, hogy hidat képezhetnek, ahelyett, hogy lehidalnának ettől a feladattól, ami gyönyörű kihívás! Ugyanis ezen a hídon elérnék a gyerekeket, akiknek majd később hasonló lesz a szerepük. Egyelőre azonban a digitális bevándorlók gyakran erővel próbálnak hatást gyakorolni az új generációra.

hvg.hu: Miről lehet megismerni azt a tanárt, aki hajlandó szembenézni ezzel a feladattal?

Gy. É.: A nyitottságáról. Ő el tudja képzelni, hogy máshogy is lehet, mint ahogy ő tanulta, és ahogy ő tudja. Mindig voltak emberek, akik ki tudtak és mertek nézni abból a rendszerből, amiben léteztek. Fel kell ismerni, hogy a változás is változott, gyorsabb, az ingerkörnyezet sokkal gazdagabb. Egyre sokfélébbek a gyerekek, az iskolának erre fel kellene készülnie, és választást adni, különböző lehetőségeket kínálni. (A Micimackóban nagyon találó az a rész, amikor ki akarják találni, mit szeretnek a tigrisek. Mindenfélét javasolnak neki, mire a Tigris maga deríti ki, hogy a csukamájolajat szereti, amit nem is mutattak neki.)

A legtöbb iskola erre nem képes: olyan tantárgyakat tanítanak, melyek már rég elavultak, vagy összekapcsolódnak, mint például a fizika a biológiával, a kémiával. A jövőben egészen új hivatások és tudományok keletkeznek. A tehetséges emberek kitalálják maguknak a foglalkozásukat. Az erőltetett kategorizálással az iskola sok tekintetben gátolja a gondolkodást.

©

hvg.hu: A magyar iskolarendszer nyitott erre a változásra?

Gy. É.: Halottról jót vagy semmit. Itthon visszafelé megyünk, és ez hosszú távon okoz károkat. Nem fog persze összedőlni a rendszer, mert mindig fenntartják, toldozgatják-foltozgatják a kiváló pedagógusok, de hatalmas lemaradásba kerülünk. A fiatalok pedig ezért hagyják el az országot, nem a pénz miatt. Hiányzik a partnerség, a kreativitás, és az, hogy szabadon fejlődhessenek, és dolgozhassanak az emberek. A pénz már csak a következmény. A jólét abból fakad, hogy a tehetségeket – akik többet akarnak kihozni a világból – hagyjuk fejlődni. Minden velük együtt fejlődne.

Nem jó módszer, ha korán kiemeljük a tehetséget a tömegből. A finn tanítási rendszer számomra sok tekintetben jó példa. Ott ugyan nem létezik tehetséggondozás, mégis nagyon jó helyen végeznek a képesség-felmérésekben a finn diákok, és a felső egy százalék, azaz a kiválóságaik is benne vannak a világ legjobbjai között.

hvg.hu: Mit csinálnak ott jobban?

Gy. É.: Nagy presztízse van a pedagógusi pályának: tehetséges tanárok nevelnek tehetséges gyerekeket. Ha Magyarországon ugyanazokat a körülményeket biztosítanák, ugyanazt a fizetést, és sokkal kevesebb nyomást, akkor egy-két év alatt hoznánk ugyanazt az eredményt. De itthon még a nagyon jó tanár sem tud igazán jól tanítani: a pedagógusi munka alkotói tevékenység lenne, de itt sajnos nem ez a jellemző.

hvg.hu: Ez ellen jelenleg nincs mit tenni. Itt élünk, ebből a helyzetből hogyan lehet a legjobbat kihozni szülőként?

Gy. É.: A legbiztosabb, ha minél többet vagyunk a gyerekkel. Őt ugyanis az szocializálja, akivel a legtöbb időt eltölti. Minél kisebb a gyerek, annál fontosabb az együttlét, később viszont bele kell helyezni a szélesebb valóságba. Nem kell például kiválogatott osztályba tenni, mert attól nem fogja megtanulni, hogyan működik a világ. Továbbá én nem hagynám bent egész nap az iskolában. Délután legyenek együtt, foglalkozzon vele, adjon mintát a szülő vagy nagyszülő. Irányítsa, hogy minél gazdagabban töltse ki az idejét: mozgással, művészettel, stratégiai játékokkal.

De ne azért járjon edzésre, hogy élsportoló legyen: a tevékenység a lényeg. Vegyenek a lakásba egy pingpongasztalt, mint a Szeleburdi családban. A művészet sem úri huncutság: segít összerakni a gyerek fejében a világot. A gyerek behozhatatlan szellemi előnyre tesz szert a stratégiai játékokkal, ami lehet akár rabló römi is, amit együtt játszik a család.

hvg.hu: A tévé és a számítógép ördögtől való?

Gy. É.: Korántsem! Az internet aranybánya, fontos, hogy a gyerek érdeklődésének megfelelően találjanak helyeket a világhálón. A szülő vezesse rá a gyereket, hogy vizsgálja a weboldalak hitelességét. A kritikai gondolkodás most kifejezetten fontos. A tévézés se bambulás legyen: keressék meg az érdeklődési körükhöz a műsorokat. Meg kell tanulnunk választani a kínálatból és választási lehetőségeket adni. Jó lenne ezt az iskolában is alkalmazni!

Mi kipróbáltuk: a diákok a dolgozat nyolc feladatából kiválaszthatták, hogy melyik négyet szeretnék megoldani. Persze a legkönnyebbeket választották, de így a tanár megtudta, hogy mit tudnak a gyerekek, a 4-es 5-ös eredményeknek pedig mindenki örült. A nehezebb példákkal közben pedig lehetett haladni. A gyerekek a végén már könyörögtek, hogy matekdolgozatot írhassanak.

Kiderült, hogy ez egészen jó tehetségazonosítási módszer: felajánljuk, hogy választhatnak a feladatok közül, és aki kap a lehetőségen, abban van kockázatvállalás és öntudat. Ezek hozzátartoznak a tehetség ismérveihez.

hvg.hu: Ez hány évesen kezdhető meg?

Gy. É.: Már egészen pici korban. Egy hároméves is eldöntheti, hogy piros vagy sárga lufit szeretne festeni. Ez az egyik saját óvodáskori traumám: csak pirosat szabadott festeni, én meg nem értettem, hogy miért nem mindegy, hogy milyen színűt, és miért éppen lufit? A pedagógiai cél a festésben, hogy a csukló és a motorikus rendszer fejlődjön, és nem a csúnya piros lufi.

A másik véglet, ha minden alkalommal döntési helyzetbe hozzuk a gyereket, anélkül, hogy lenne elég tudása az adott helyzetről. Melyik utat válassza, ha nem tudja, hogy mi van az út végén?

hvg.hu: És visszatértünk a fiatal tehetségeket futtató műsorokhoz. A felkapott és a médiában körbefuttatott gyerekek hogy tudják vajon feldolgozni a hirtelen jött siker- és az esetleges kudarcélményeket, ami éri őket az úton?

©

Gy. É.: Hamis, ha csak sikerélménnyel találkozik, ahogy a pozitív gondolkodással sem értek egyet: nem minden pozitív a világban. Sőt, a kudarcokból tudunk igazán tanulni. Persze emögött kell a pozitív tapasztalat, ami megerősít. Tehát a kisgyereknek minél több sikerélményre van szüksége. A teljesítménykényszer ezért is káros. Olyan helyzeteket kell teremteni, amiben megválaszthatja az utakat. Úgyis azt fogja választani, amiben ügyes: így sikeresnek érzi magát. Kudarcokkal így is, úgy is szembesülni fog. Nem mindegy, hogyan interpretáljuk ezt felé. Például a járni tanulás: ha elesik, nem kell kétségbeesni, de ha tesz néhány lépést, akkor sem kell az egekbe magasztalni. A gyerek figyelme maradjon a tevékenységen!

Vannak olyan gyerekek is, akik maguktól elkezdenek a gyengébb oldalukkal foglalkozni. Például egy hiperaktív, figyelemzavaros gyerek zenét akart tanulni, de lebeszélték róla a figyelemzavar miatt. A zenetanulás azonban fejlesztené a figyelmét, az önirányítását, ha nem is lesz belőle zenész. Persze később tehetséggé alakulhat, amivel sokat foglalkozik valaki. A zeneszerzők feléről megállapították, hogy figyelemzavarosak, és tudattalanul is az öngyógyításként fejlesztették koncentrációképességüket a zenével.

hvg.hu: Mit tegyünk a gyerekkel, ha átlagon felüli képességeket mutat?

Gy. É.: Kezeljük partnerként, már az óvodában is. A 20. században még meg voltunk róla győződve, hogy mi "csináljuk" a gyerek agyát. Most már tudjuk, hogy sokkal hatékonyabb partnerként kezelni a gyerekeket. Főleg, ha nem akarjuk, hogy eltávolodjanak tőlünk.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!

Érdekesnek találta cikkünket? Értékelje!
Köszönjük!