szerző:
Takács Róbert

Az első világégés állóháborúja legmegrendítőbb történetét, a szembenálló, addig egymást gyilkoló katonák közösen ünnepelt frontkarácsonyát dolgozta fel az Anno Filmklub a Fegyverszünet karácsonyra című film alapján. Miért végzett ki a haditörvényszék egy cicát? Milyen volt a senkiföldjén megrendezett focimeccs?

1914 decemberében járunk, az egykori belga-francia határ vidékén, Ypres belga várostól délre, Armentieres francia városka körzetében. A front már két és fél hónappal korábban megmerevedett, a német támadást a francia hadsereg a Marne-nál megállította, a tenger felé folyó versenyfutás nyomán a parttól a svájci határig beásták magukat a szembenálló hadseregek. Egymástól 50-100, néhol 15-20 méterre fa mellvéddel, drótakadályokkal megerősített lövészárkokban kuporognak a brit – főleg skót –, francia és német alakulatok.

Amikor négy hónappal korábban a késő nyárból – sokan valóban lelkesen – elindultak a háborúba nem így képzelték a modern háborút: nem a menedéküket órákon át döngető tüzérségi „alapozásra”, végeláthatatlanul ismétlődő tehetetlen várakozásra készültek, mielőtt belevezényelnék őket az ellenséges puskák és golyószórók csövébe, vagy arra, hogy az előző támadásokban megsebesült, a keskeny „senkiföldjén” rekedt társaik jajveszékelését hallják. Az ellenség, akinek gyűlöletére augusztus óta gőzerővel trenírozta őket a sajtó, a politika, sőt nemegyszer az egyház is, tőlük pár méterre ugyanezt élte át. Ugyanúgy kikerült a józan, humánus, emberi logika keretei alól, hogy parancsokat hajtson végre, hogy a háborús játékszabályoknak vétessen alá. Olyanoknak, amelyek alapján teljesen logikus, hogy egy macskát kivégezzenek árulásért.

Anno Filmklub

A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „1914 – 1918” című évada ezúttal az elmúlt száz év I. világháborút feldolgozó filmjeit mutatja be 14 részben. A második vetítésen Takács Róbert volt a filmklub vendége, aki Christian Carion Fegyverszünet karácsonyra című francia-német-angol-román koprodukcióban készült filmjét követően beszélt az alkotásról.

Nestor, avagy Felix, a macska Christian Carion Fegyverszünet karácsonyra című filmdrámájában is feltűnik. Az állatok valamelyest hozzászoktak a háborúhoz – Remarque is írt a frontvonal közelében költő madarakról. Nestor/Felix bejáratos volt mindkét oldal árkaiba, a katonák rövid, jelentéktelen, mégis emberi üzeneteket raktak a nyakörve alá. A francia haditörvények alapján ez árulásnak minősült, Felixet hadbíróság elé állították és kivégezték. Természetesen mindez a katonáknak szólt – az 1914 karácsonyi spontán fegyvernyugvás után, elrettentésül.

Hogy miket jegyeztek fel a francia-belga vidéken egymással szemben álló katonák 1914 karácsonyáról, azt a film nagyjából pontosan rögzíti, igaz, mindazt, ami egy közel 100 kilométeres szakaszon előfordult, igyekszik két – illetve három – egymással szembenálló zászlóalj mikrovilágába belesűríteni. Ezzel egyúttal egyenrangú szintre emelve a brittel és némettel a francia részvételt, ami a források szerint inkább passzív volt, mint aktív.

Így azt, hogy a német oldalon a katonák karácsonyfákat állítottak, hogy 24-én este dalokat énekeltek, amit a másik oldal is viszonzott, majd át-átkiabáltak a kő – illetve kézigránát – hajításnyira lévőkhöz. Másnap aztán egyesek elő is másztak az árkokból és a bombatölcsérek és elesettek között beszédbe elegyedtek, képeket mutogattak egymásnak szeretteikről, gombokat cseréltek, együtt ittak sört, pezsgőt, whiskyt, snapszot, megkínálták a másikat angol húsos pudinggal, német sonkával, csokoládéval, kipróbálták egymást dohányát, a brit virginiát és a török dohányt (a fronton a legelszántabb antinikotinista is csak dohányozva bírta ki).

Ugyanakkor a becslések szerint mintegy 100 ezer embert érintő karácsonyi frontbarátkozás az abban részt vevő 54 brit és 14 német egység számára is nagyon különböző volt. Volt, ahol a parancsnokok fél óra alatt sikeresen visszaterelték embereiket saját lövészárkaikba, volt, ahol csak egyszerűen nem mozdultak a felek karácsony napján, volt, ahol csak abban egyeztek meg, hogy az előző napi értelmetlen rohamok áldozatait mindkét fél eltemetheti. És volt, ahol az elhunytakat közös sírba temették, vagy ahol a temetéshez a másik oldal biztosított egyházi személyt. Ugyanakkor a brit alakulatok még december 24-én is 98 katonát vesztettek, sőt ezen a napon rendelték el Anglia első légiriadóját, miután egy német repülőgép bombáival Doverig jutott.

A karácsonyi „istenbéke” egyik legmegragadóbb legendája a senkiföldjén rendezett labdarúgó mérkőzés. A levelek és visszaemlékezések tanúsága szerint legalább 3-4 helyen valóban megtörtént, hogy az „ellenségek” együtt rúgták a rongylabdát, sőt egy helyen, jobb híján, a marhahúsos konzervet. Más frontszakaszokon a saját lövészárkok mögött az egy zászlóaljhoz tartozók használták ki a nyugalmas pillanatot egy kis labdázásra.

Az egyik közös futballozás egy skót és egy szász alakulat között zajlott, és annak – állítólagos – 3:2-es végeredményét jegyezte fel Robert Graves brit író is 1962-ben. Más – skót források – úgy emlékeznek, az Argyll and Sutherland Highlanders alakulata 4:1 arányban nyert. Egy német katona arról számolt be az otthoniaknak, hogy jókat nevettek, amikor fel-fellebbent a skót katonák szoknyája, és kiviláglott, hogy nem hordanak alsóneműt.

A futball olyan szimbolikus módon sűríti magába a frontbarátkozás gondolatát, azt, hogy az egymásra meredő puskák mögött sorstársak, egyszerű, az életüket féltő, szeretteikre gondoló, otthonukba vágyó emberek álltak, hogy 90-100 évvel az események után az emlékezés egyik kitüntetett területévé vált. Már a 85. évfordulón állítottak egy keresztet az egykori frontvonalon, amely alá nem koszorúkat, hanem labdákat helyeztek el, 2008-ban pedig az Armentieres-rel átellenes – akkor németek által megszállt Frelinghien határában emeltek emlékművet, és rendeztek labdarúgó mérkőzést egy brit és egy német alakulat között, amit – bár lényegtelen, bizton állíthatjuk, hogy – a német zászlóalj nyert 2:1-re.

A 100. évfordulóra pedig ifjúsági tornát szerveztek Ypres városába skót, francia, belga, német és osztrák csapatok részvételével, míg Nagy-Britanniában Theo Walcott az Arsenal csatára és a Football Association elnöke, Vilmos herceg bírálta el a Football Remembers átfogó iskolai projekt keretében kiírt emlékmű-pályázatot; a győztes pályamű, melyet egy 10 éves fiú adott be, egy régi focilabdába illesztett kézfogást. Az angol bajnokságban – amely a hadban álló felek közül egyedüliként az 1914/15-ös idényt is maradéktalanul lebonyolította (azaz nem valamiféle átmeneti kupát, hadibajnokságot rendeztek, mint Magyarországon) – a december 6–8-i fordulót az emlékezésnek szentelik.

Vajon a kortársak értesültek-e róla, hogy karácsonykor a háborúban is kitört az emberség? 1914 augusztusában minden háborús félnél átvette a sajtó feletti ellenőrzést a hadicenzúra, amelynek elsődleges törekvése az volt, hogy éberen tartsa a háborús morált a hátországban és a fronton is. A hadijelentéseket hivatalos hely bocsátotta ki, a győzelmek nagyobbak, a kudarcok kisebbek lettek; a nehézségeket, háborús elégedetlenséget szordínósra fogták.

Az amerikai New York Times szilveszteri száma volt az első, amely beszámolt a karácsonyi fegyvernyugvásról, de január első napjaiban már az angol és skót lapok is közöltek levélrészleteket, amelyben a fronton állomásozó katonák számoltak be hátborzongatóan különös és megható karácsonyi élményeikről. Sőt, január 8-án a Mirror és a Sketch címlapján képeket is közölt a senkiföldjén lezajlott találkozásról. A brit sajtó jóval szabadabb maradt a háború éveiben is – Franciaországban a lapok csak egy hivatalos közleményt jelentethettek meg, amelyben a hadvezetés elismerte, hogy néhány helyen a katonák elhagyták búvóhelyüket, dalokat énekeltek, de hozzátette, hogy ennek azonnal véget vetettek, a barátkozás lövöldözésbe torkollt. A német sajtó elismerte a barátkozás tényét – de míg a brit újságok inkább különös, abszurditásában szép eseményként értékelték azt – megrótta a katonához méltatlan viselkedést.

Egy 1933-as német darab, amelyet a Hitlerhez hasonlóan I. világháborús veterán, náci párttag Heinz Steguweit írt (Péter békét csinál, avagy példabeszéd a német önfeláldozásról), már – a két világháború közti, a saját igazat, a másik fél felelősségét bizonyítani igyekvő történetírói törekvésekkel teljesen párhuzamosan – egyoldalú képet festett a karácsonyi fegyverbékéről. Steguweitnál a német katona helyezi ki a senkiföldjére a feldíszített karácsonyfát, de a britek nemcsak őt ölik meg, hanem a fa lampionjait is egyenként lelövik. Mindez nagyon is hasonló volt az ellenfelet démonizáló, kultúrlény mivoltától megfosztó háborús propagandához. A spontán fegyverszünetet elsőként Richard Attenborough angol rendező vitte filmre 1969-ben egy jelenet erejéig.

Két kérdésre még mindenképpen válaszolnunk kell. Egyrészt vajon ez megint csak a „Nyugat” története? A keleti fronton nem került sor hasonló „csodára”? Másrészt: egyszeri és megismételhetetlen volt-e az 1914-es frontkarácsony? Utóbbira a válasz: nem, például 1915 húsvétján és karácsonyán is volt némi kapcsolatfelvétel, de sokkal kisebb mértékben, mivel a hadvezetés mindegyik oldalon mindent megtett – elrettentés, átcsoportosítás, 24-i támadási parancsok – annak megakadályozására. 1915-16-ban a háború is egyre végeláthatatlanabbá vált, sőt egyre kegyetlenebbé is, a tüdőket szétmaró klórgázzal, a mindkét oldalon százezreket felőrlő verduni és somme-i hadműveletekkel, a polgári lakosság ellen indított légitámadásokkal.

Keleten leginkább a galíciai hadszíntéren jegyeztek fel hasonló jelenséget – elsősorban passzív fegyvernyugvást, azaz az osztrák-magyar vezetés nem kezdeményezett, amit az orosz egységek tudomásul vettek, majd a Monarchia csapatai viszonozták azt a január eleji pravoszláv karácsony idején. Egyes feljegyzések említik katonák szóváltását, illetve a később többször gazdát cserélő Przemyslnél három karácsonyfát is felállítottak a senkiföldjén. Ám míg a nyugati emlékezet az 1980-as 1990-es években gőzerővel igyekezett felkutatni, lejegyezni az ilyen jellegű emlékeket, Kelet-Európa emlékezetében – ahol ez a megközelítés még korai volt, és ahol az egymással viaskodó nemzeti narratívák ma is számos ponton egymásnak feszülnek – talán a 100. évforduló teszi ezt a helyére.

Gallipoli
A következő vetítés alkalmával – 2014. október 29-én –a Gallipoli című 1981-ben bemutatott ausztrál filmdrámát tekinthetik meg az érdeklődők az I. világháborús projekt keretében.

 

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!