szerző:
Takács Róbert

Az első világégés állóháborúja legmegrendítőbb történetét, a szembenálló, addig egymást gyilkoló katonák közösen ünnepelt frontkarácsonyát dolgozta fel az Anno Filmklub a Fegyverszünet karácsonyra című film alapján. Miért végzett ki a haditörvényszék egy cicát? Milyen volt a senkiföldjén megrendezett focimeccs?

1914 decemberében járunk, az egykori belga-francia határ vidékén, Ypres belga várostól délre, Armentieres francia városka körzetében. A front már két és fél hónappal korábban megmerevedett, a német támadást a francia hadsereg a Marne-nál megállította, a tenger felé folyó versenyfutás nyomán a parttól a svájci határig beásták magukat a szembenálló hadseregek. Egymástól 50-100, néhol 15-20 méterre fa mellvéddel, drótakadályokkal megerősített lövészárkokban kuporognak a brit – főleg skót –, francia és német alakulatok.

Amikor négy hónappal korábban a késő nyárból – sokan valóban lelkesen – elindultak a háborúba nem így képzelték a modern háborút: nem a menedéküket órákon át döngető tüzérségi „alapozásra”, végeláthatatlanul ismétlődő tehetetlen várakozásra készültek, mielőtt belevezényelnék őket az ellenséges puskák és golyószórók csövébe, vagy arra, hogy az előző támadásokban megsebesült, a keskeny „senkiföldjén” rekedt társaik jajveszékelését hallják. Az ellenség, akinek gyűlöletére augusztus óta gőzerővel trenírozta őket a sajtó, a politika, sőt nemegyszer az egyház is, tőlük pár méterre ugyanezt élte át. Ugyanúgy kikerült a józan, humánus, emberi logika keretei alól, hogy parancsokat hajtson végre, hogy a háborús játékszabályoknak vétessen alá. Olyanoknak, amelyek alapján teljesen logikus, hogy egy macskát kivégezzenek árulásért.

Anno Filmklub

A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „1914 – 1918” című évada ezúttal az elmúlt száz év I. világháborút feldolgozó filmjeit mutatja be 14 részben. A második vetítésen Takács Róbert volt a filmklub vendége, aki Christian Carion Fegyverszünet karácsonyra című francia-német-angol-román koprodukcióban készült filmjét követően beszélt az alkotásról.

Nestor, avagy Felix, a macska Christian Carion Fegyverszünet karácsonyra című filmdrámájában is feltűnik. Az állatok valamelyest hozzászoktak a háborúhoz – Remarque is írt a frontvonal közelében költő madarakról. Nestor/Felix bejáratos volt mindkét oldal árkaiba, a katonák rövid, jelentéktelen, mégis emberi üzeneteket raktak a nyakörve alá. A francia haditörvények alapján ez árulásnak minősült, Felixet hadbíróság elé állították és kivégezték. Természetesen mindez a katonáknak szólt – az 1914 karácsonyi spontán fegyvernyugvás után, elrettentésül.

Hogy miket jegyeztek fel a francia-belga vidéken egymással szemben álló katonák 1914 karácsonyáról, azt a film nagyjából pontosan rögzíti, igaz, mindazt, ami egy közel 100 kilométeres szakaszon előfordult, igyekszik két – illetve három – egymással szembenálló zászlóalj mikrovilágába belesűríteni. Ezzel egyúttal egyenrangú szintre emelve a brittel és némettel a francia részvételt, ami a források szerint inkább passzív volt, mint aktív.

Így azt, hogy a német oldalon a katonák karácsonyfákat állítottak, hogy 24-én este dalokat énekeltek, amit a másik oldal is viszonzott, majd át-átkiabáltak a kő – illetve kézigránát – hajításnyira lévőkhöz. Másnap aztán egyesek elő is másztak az árkokból és a bombatölcsérek és elesettek között beszédbe elegyedtek, képeket mutogattak egymásnak szeretteikről, gombokat cseréltek, együtt ittak sört, pezsgőt, whiskyt, snapszot, megkínálták a másikat angol húsos pudinggal, német sonkával, csokoládéval, kipróbálták egymást dohányát, a brit virginiát és a török dohányt (a fronton a legelszántabb antinikotinista is csak dohányozva bírta ki).

Ugyanakkor a becslések szerint mintegy 100 ezer embert érintő karácsonyi frontbarátkozás az abban részt vevő 54 brit és 14 német egység számára is nagyon különböző volt. Volt, ahol a parancsnokok fél óra alatt sikeresen visszaterelték embereiket saját lövészárkaikba, volt, ahol csak egyszerűen nem mozdultak a felek karácsony napján, volt, ahol csak abban egyeztek meg, hogy az előző napi értelmetlen rohamok áldozatait mindkét fél eltemetheti. És volt, ahol az elhunytakat közös sírba temették, vagy ahol a temetéshez a másik oldal biztosított egyházi személyt. Ugyanakkor a brit alakulatok még december 24-én is 98 katonát vesztettek, sőt ezen a napon rendelték el Anglia első légiriadóját, miután egy német repülőgép bombáival Doverig jutott.

A karácsonyi „istenbéke” egyik legmegragadóbb legendája a senkiföldjén rendezett labdarúgó mérkőzés. A levelek és visszaemlékezések tanúsága szerint legalább 3-4 helyen valóban megtörtént, hogy az „ellenségek” együtt rúgták a rongylabdát, sőt egy helyen, jobb híján, a marhahúsos konzervet. Más frontszakaszokon a saját lövészárkok mögött az egy zászlóaljhoz tartozók használták ki a nyugalmas pillanatot egy kis labdázásra.

Az egyik közös futballozás egy skót és egy szász alakulat között zajlott, és annak – állítólagos – 3:2-es végeredményét jegyezte fel Robert Graves brit író is 1962-ben. Más – skót források – úgy emlékeznek, az Argyll and Sutherland Highlanders alakulata 4:1 arányban nyert. Egy német katona arról számolt be az otthoniaknak, hogy jókat nevettek, amikor fel-fellebbent a skót katonák szoknyája, és kiviláglott, hogy nem hordanak alsóneműt.

A futball olyan szimbolikus módon sűríti magába a frontbarátkozás gondolatát, azt, hogy az egymásra meredő puskák mögött sorstársak, egyszerű, az életüket féltő, szeretteikre gondoló, otthonukba vágyó emberek álltak, hogy 90-100 évvel az események után az emlékezés egyik kitüntetett területévé vált. Már a 85. évfordulón állítottak egy keresztet az egykori frontvonalon, amely alá nem koszorúkat, hanem labdákat helyeztek el, 2008-ban pedig az Armentieres-rel átellenes – akkor németek által megszállt Frelinghien határában emeltek emlékművet, és rendeztek labdarúgó mérkőzést egy brit és egy német alakulat között, amit – bár lényegtelen, bizton állíthatjuk, hogy – a német zászlóalj nyert 2:1-re.

A 100. évfordulóra pedig ifjúsági tornát szerveztek Ypres városába skót, francia, belga, német és osztrák csapatok részvételével, míg Nagy-Britanniában Theo Walcott az Arsenal csatára és a Football Association elnöke, Vilmos herceg bírálta el a Football Remembers átfogó iskolai projekt keretében kiírt emlékmű-pályázatot; a győztes pályamű, melyet egy 10 éves fiú adott be, egy régi focilabdába illesztett kézfogást. Az angol bajnokságban – amely a hadban álló felek közül egyedüliként az 1914/15-ös idényt is maradéktalanul lebonyolította (azaz nem valamiféle átmeneti kupát, hadibajnokságot rendeztek, mint Magyarországon) – a december 6–8-i fordulót az emlékezésnek szentelik.

Vajon a kortársak értesültek-e róla, hogy karácsonykor a háborúban is kitört az emberség? 1914 augusztusában minden háborús félnél átvette a sajtó feletti ellenőrzést a hadicenzúra, amelynek elsődleges törekvése az volt, hogy éberen tartsa a háborús morált a hátországban és a fronton is. A hadijelentéseket hivatalos hely bocsátotta ki, a győzelmek nagyobbak, a kudarcok kisebbek lettek; a nehézségeket, háborús elégedetlenséget szordínósra fogták.

Az amerikai New York Times szilveszteri száma volt az első, amely beszámolt a karácsonyi fegyvernyugvásról, de január első napjaiban már az angol és skót lapok is közöltek levélrészleteket, amelyben a fronton állomásozó katonák számoltak be hátborzongatóan különös és megható karácsonyi élményeikről. Sőt, január 8-án a Mirror és a Sketch címlapján képeket is közölt a senkiföldjén lezajlott találkozásról. A brit sajtó jóval szabadabb maradt a háború éveiben is – Franciaországban a lapok csak egy hivatalos közleményt jelentethettek meg, amelyben a hadvezetés elismerte, hogy néhány helyen a katonák elhagyták búvóhelyüket, dalokat énekeltek, de hozzátette, hogy ennek azonnal véget vetettek, a barátkozás lövöldözésbe torkollt. A német sajtó elismerte a barátkozás tényét – de míg a brit újságok inkább különös, abszurditásában szép eseményként értékelték azt – megrótta a katonához méltatlan viselkedést.

Egy 1933-as német darab, amelyet a Hitlerhez hasonlóan I. világháborús veterán, náci párttag Heinz Steguweit írt (Péter békét csinál, avagy példabeszéd a német önfeláldozásról), már – a két világháború közti, a saját igazat, a másik fél felelősségét bizonyítani igyekvő történetírói törekvésekkel teljesen párhuzamosan – egyoldalú képet festett a karácsonyi fegyverbékéről. Steguweitnál a német katona helyezi ki a senkiföldjére a feldíszített karácsonyfát, de a britek nemcsak őt ölik meg, hanem a fa lampionjait is egyenként lelövik. Mindez nagyon is hasonló volt az ellenfelet démonizáló, kultúrlény mivoltától megfosztó háborús propagandához. A spontán fegyverszünetet elsőként Richard Attenborough angol rendező vitte filmre 1969-ben egy jelenet erejéig.

Két kérdésre még mindenképpen válaszolnunk kell. Egyrészt vajon ez megint csak a „Nyugat” története? A keleti fronton nem került sor hasonló „csodára”? Másrészt: egyszeri és megismételhetetlen volt-e az 1914-es frontkarácsony? Utóbbira a válasz: nem, például 1915 húsvétján és karácsonyán is volt némi kapcsolatfelvétel, de sokkal kisebb mértékben, mivel a hadvezetés mindegyik oldalon mindent megtett – elrettentés, átcsoportosítás, 24-i támadási parancsok – annak megakadályozására. 1915-16-ban a háború is egyre végeláthatatlanabbá vált, sőt egyre kegyetlenebbé is, a tüdőket szétmaró klórgázzal, a mindkét oldalon százezreket felőrlő verduni és somme-i hadműveletekkel, a polgári lakosság ellen indított légitámadásokkal.

Keleten leginkább a galíciai hadszíntéren jegyeztek fel hasonló jelenséget – elsősorban passzív fegyvernyugvást, azaz az osztrák-magyar vezetés nem kezdeményezett, amit az orosz egységek tudomásul vettek, majd a Monarchia csapatai viszonozták azt a január eleji pravoszláv karácsony idején. Egyes feljegyzések említik katonák szóváltását, illetve a később többször gazdát cserélő Przemyslnél három karácsonyfát is felállítottak a senkiföldjén. Ám míg a nyugati emlékezet az 1980-as 1990-es években gőzerővel igyekezett felkutatni, lejegyezni az ilyen jellegű emlékeket, Kelet-Európa emlékezetében – ahol ez a megközelítés még korai volt, és ahol az egymással viaskodó nemzeti narratívák ma is számos ponton egymásnak feszülnek – talán a 100. évforduló teszi ezt a helyére.

Gallipoli
A következő vetítés alkalmával – 2014. október 29-én –a Gallipoli című 1981-ben bemutatott ausztrál filmdrámát tekinthetik meg az érdeklődők az I. világháborús projekt keretében.