Ariel Pink: pom pom

Az 1978-as születésű, Los Angeles-i Ariel Pink per pillanat az interkontinentális kúl-lista egyik kulcsfigurája, minden valószínűség szerint az egyik legmenőbb könnyűzenész a kortárs zenei színtéren. Az Ariel Marcus Rosenberg néven anyakönyvezett dalszerző-multiinstrumentalista művészeti suliba járt, dalokat tíz éves kora óta ír, zenéit a kilencvenes évek óta jelenteti meg - kezdetben kazettákat adott ki (= menő!), lemezeket a kétezres évek eleje óta jelentet meg. Ebből is, abból is rengeteget készített az elmúlt bő húsz évben.

Ha azt mondjuk, hogy Ariel Pink az indie Frank Zappája, akkor persze egyfelől nem fogalmazunk pontosan, másfelől viszont nagyon is világosan fogalmazunk: a radikális eklektikában utazó zenész, aki a Cure-, Bauhaus-, Sisters Of Mercy-féle gótikus rock felől jön, mindent összerak mindennel, ráadásul mindent idézőjelbe helyez, groteszkbe forgat. Így fér meg egymás mellett a csilingelős pszichedelikus rock, a nyúvéves, szintis zakatolással, az art-pop, vagy a gitárpop.

A notórius különc, aki mostanra nevében is egyértelműen szólóelőadóként definiálja magát (korábban Ariel Pink’s Haunted Graffiti néven futott) 2010-es Before Today című lemezével, majd a két évvel ezelőtti Mature Themes című albumával pattant ki az underground mocsárból, azóta állítólag (legalább is a művész elmondása szerint) még Madonna is hívta, hogy dolgozzon be készülő új lemezére. Akárhogy is történt, s akárhogy is áll aktuálisan a nemzetközi kúlnessz-tőzsde, a pom pom - mely címét egészen biztosan nem a Dargay-Sajdik-Csukás-féle klasszikus magyar rajzfilmtől kölcsönözte - az idei év egyik (ha nem a) legjobb és legszórakoztatóbb lemeze.

AC/DC: Rock or Bust

A változatosság gyönyörködtet - na, ez az a mondás, amely teljességgel hidegen hagyja a rocktörténelem egyik legfontosabb zenekarának a tagjait. Az AC/DC rántott hús krumplival, de nincs kétség, a legjobb rántott hús a legjobb krumplival, s ha úgy vesszük, még káposztasalátát is kapunk hozzá. Az ausztrál zenekar életműve maga a megtestesült monolit, tömör gyönyör, arcoskodás nélküli karcos felület, az egyszerű nagyszerűség apoteózisa, rock és roll. Azt kapjuk, amit ígérnek, mi pedig azt kérjük, amit kínálnak - tiszta ügy.

Az idén 41 éves zenekar első énekese, Bon Scott 1980-as halála óta talán soha nem élt meg olyan nehéz időket, mint idén - arról, hogy az AC/DC alapító gitárosa, Malcolm Young súlyos betegség miatt visszavonulni kényszerült, s, hogy a zenekar dobosa, Phil Rudd az elmúlt években leépült és elég komoly bírósági ügybe keveredett, több ízben is hírt adtunk, nem is futnánk újabb kört a sztorik körül.

Éppen ezért, vagy pont ennek ellenére jó hír az, hogy a Rock or Bust, melyen még Rudd dobol, de már Malcolm és Alex Young unokaöccse (Stephen bátyjuk fia), Stevie Young gitározik, teljesen rendben van, simán odarakhatjuk az elmúlt huszonöt évben készült bármelyik AC/DC-nagylemez mellé. Két kvázi-sláger (Play Ball és a címadó szám) a lemezen elején, aztán kilenc további becsületesen rokkoló, nehézsúlyú zsánerdarab, amivel igen jól elvagyunk a hátralévő fél órában.

Calvin Harris: Motion

A jónál nem kell jobb: itt van például a Recorder magazin 2012-ben született meghatározása, mely szerint Calvin Harris táncbombagyáros, és, hát így is van, Harris - csak, hogy egy másik hasonlatot húzzunk elő - akár csak Pharrell Williams, kortárs könnyűzenei Midász király, akinek a kezei között minden arannyá változik.

Az 1984-es skót DJ/producer 2007-ben, az I Created Disco című perfekt elektronikus tánczenei lemezzel tűnt fel, ugyanabban az évben pedig már a poptündér, Kylie Minogue X című nagylemezén dolgozott. Azóta két-három éves szünetekkel jelentetett meg két nagylemezt (Ready For The Weekend, 2009; 18 Months, 2012), melyek közül az utóbbi egészen elképesztő bravúrt hajtott végre (és nem mellesleg csúcsot döntött), hiszen a tizenöt számot tartalmazó albumról piacra dobott mind a kilenc kislemez a brit lista élére került, és akkor még nem beszéltünk a Harris-klipek elképesztő youtube-nézettségi adatairól. Nem is véletlen, hogy e pillanatban - ahogy arról idén a Forbes hírt adott - Calvin Harris a világ legdrágább és legjobban kereső DJ-je, aki 2013-ban 46 millió dollárt hozott össze a lemezjátszók mögött.

Harris zenéje szórakoztató elektronikus tánczene, house, elektro, nu-disco, szintipop, meg effélék többnyire végtelenül populista, de sosem hárompálcás vagy vásári egyvelege - ezt a kevercset halljuk a Motion című új nagylemezen is, mely az előző Harris-albumokhoz hasonlóan kisebbfajta vendég-sztárparádé, ez alkalommal többek közt a Hurtsszel, Ellie Gouldinggal, John Newmannel, Gwen Stefanival, és a Haim-lányokkal.

A kelleténél kissé hosszabb, közel egy órás Motion tulajdonképpen átmenet egy működőképes DJ-set és egy szerzői lemez között, melynek semmiképp sem a kísérletezés, az árnyaltság és a kaleidoszkopikus sokszínűség az erénye. A szerző szándéka persze nem is ez - ám néha határozottan azt érezhetjük, mintha túl sok süteményt pakoltak volna a tányérunkra.

Bryan Ferry: Avonmore

Bryan Ferry a poptörténelem legnagyobb dandyje lehetne - ha nincs David Bowie. Persze az idén 69 éves zenész életműve így is rendkívül sűrű és erős: zenekara, a Roxy Music, mely, ahogy a legnagyobbak esetében az lenni szokott, számos, egymástól eltérő stílusú együttesnek mutatott példát a Duran Durantól a Smithsen és a Pulpon át a mi Balatonunkig ("Nem a te tangódat járják már Ferry" - énekli a magyar könnyűzenetörténet egyik legnagyobb dalszerzője, Víg Mihály a Tangó című dalban).

Összességében a Roxy Music a Ferry-életmű fontosabbik fele - a nyolcból hat lemez (az 1972-es Roxy Music, a '73-as For Your Pleasure, az ugyanabban az évben kiadott Stranded, az 1974-es Country Life, a '75-ös Siren és az 1982-es Avalon) egész egyszerűen hibátlan -, szólólemezei, egy-egy kivételtől eltekintve leginkább a vállalható középszer körül forogtak.

Ferry az elmúlt tizenöt évben felváltva készített feldolgozáslemezeket és szerzői albumokat - legutóbbi, a saját számokat átdolgozó The Jazz Age, 2012-es, míg utolsó új dalokat tartalmazó albuma, a 2010-es Olympia melynek turnéján Budapesten is fellépett. Hogy Ferry helye nem a panoptikumban van, azt többek közt az is bizonyította, hogy az elmúlt években kortárs popzenészek több alkalommal is invitálták lemezeikre: szerepelt a Groove Armada Black Light című 2010-es, Grammy-jelölt lemezén és énekelt a DJ/producer Tood Terje idei, It's Album Time című korongján. Utóbbin hallható az a Johnny and Mary című Robert Palmer-átdolgozás, mely az énekes idén megjelent sorlemezére is felkerült.

Az Avonmore látványosan emberes nekibuzdulás és nettó sztárparádé. Olyan zenészek játszanak a dalokban, mint az immár kétszeres szólólemezes egykori Smiths-gitáros, Johnny Marr, aki Ferry 1987-es Bête Noire című lemezén is pengetett, két basszusgitáros fenomén, Marcus Miller és Flea, a funk-ősatya, a Chic vezére, a tavalyi, elképesztően sikeres Daft Punk-lemezen is szereplő Nile Rodgers, a szaxofonos-félisten, Maceo Parker, Ronnie Spector énekesnő, a Ronettes egykori tagja. Ez persze mind kevés és irreleváns lenne, ha Avonmore nem a Ferry-szólóéletmű egyik legerősebb albuma volna, mely nem csak címe miatt, hanem hangzását tekintve is a már-már szólóalbum-státusz felé tendáló utolsó Roxy Music-album, az Avalon nem is oly távoli rokona.

David Bowie: Nothing Has Changed, Wilco: What's Your 20 - Essential Tracks 1994-2014

Bár e bekezdésben nem friss sorlemezről van szó, mégsem hagynánk szó nélkül, hogy a teljes rocktörténelem egyik legfontosabb előadója, David Bowie és az elmúlt húsz év egyik legfontosabb rockzenekara, az amerikai Wilco pályafutása eddigi legfontosabb dalaiból adott ki dupla és tripla, illetve dupla válogatásalbumot.

David Bowie életműve a könnyűzene-történelem alapértelmezett teljesítménye, egyből a Beatles és a Stones katalógusa mellett, pályája ugyanolyan kísérletező és úttörő (bizonyos értelemben még kísérletezőbb és úttörőbb) kaland, mint a két angol zenekaré, elképesztő váltásokkal, átlényegülésekkel, pengeélen táncolásokal, újrakezdésekkel, az akusztikus gitártól az experimentális elektronikus zenéig, a rózsaszín boától a fekete zakó-fehér ing-fekete nyakkendő-összeállításig.

"Az elegáns és rafinált Bowie öt évtizeden át többek közt popdalokkal, ruhákkal, videókkal, lemezborítókkal és turnédizájnokkal értelmezte és definiálta a kultúra és a pop, a magasművészet és pop viszonyát. A nyolcvanas évekig szinte csak elképesztő és zseniális dolgokat művelt – pszichedelikus folk, glam rock, soul és funk, art-pop, elektronikus zene, London, Berlin, Los Angeles; (...) –, aztán néhány gyengébb lemez után a kilencvenes években újra magára talált, hogy később megbízható, klasszicizáló albumokkal folytassa a kétezresekben" - írtuk róla idén, január 8-án, születésnapja alkalmából.

A most megjelent válogatáslemez - rajta egy új dal, az elképesztő, dzsesszes, kortárs beütésű Sue (Or In The Season Of Crime) - a korábban szívproblémák miatt nyugállományba vonult "örökifjú" "kaméleon" Bowie visszatérésének újabb stációja - reméljük, hogy nem egy újabb lezárás, hiszen a korábbi hírek szerint egy újabb lemeznyi friss dal hever a fiókjában, jobb esetben egy demómappában. Az óvatos duhajoknak a dupla cédés változatot, az igazi rajongóknak természetesen a még mindig nem felülfogalmazott, csupasláger, háromlemezes kompilációt ajánljuk.

Jeff Tweedy gitáros-énekes-dalszerző (akinek Sukierae című albumát nem is olyan régen mutattuk be) és az elmúlt két évtizedben több tagcserén is átesett, 2004 óta azonban változatlan felállásban működő zenekara, a Wilco egyesek szerint az "amerikai Radiohead". A hasonlat egyáltalán nem teljesen pontos, ám van benne némi igazság, vagy legalábbis értjük a szándékot: a Wilco, a Radioheadhez hasonlóan intellektuális fétiszenekar, amely egyszerre tud népszerű lenni, és nem kötni művészi kompromisszumokat (ráadásul Beatles-, Neil Young- és Television-lemezeket minden bizonnyal Thom Yorke és Jeff Tweedy polcán is egyaránt találhatunk).

A chicagói zenekar stúdióalbum-sorozata egészen impozáns: a még felemás 2005-ös A.M. után szinte csupa kiemelkedő lemez következett, a még az alt-country felé gravitáló 1996-os dupla Being There, az ezerszínű 1999-es Summerteeth, a kísérletező 2002-es Yankee Hotel Foxtrot, a még kalandosabb Grammy-díjas 2004-es A Ghost Is Born, a szívmelengető 2007-es Sky Blue Sky, a 2009-ben kiadott, konzervatívabb hangzású Wilco (The Album), és a legutóbbi sorlemez, a 2011-es The Whole Love. Igen sűrű életmű ez - hiszen nem is említettük a zenekar 2005-ös Kicking Television: Live In Chicago című príma koncertlemezét vagy az angol bárddal, Billy Braggel közös Woody Guthrie-feldolgozáslemezeket, a Mermaid Avenue 1 és 2 című albumokat -, nem meglepő hát, hogy kétszer tizenkilenc dal került a dupla albumra, mely perfekt példázata annak, hogy milyen egy olyan zenekar, melynek jól áll egy folk-rock-ballada, egy kraftwerkesen zakatoló szám, egy beatlesesen pszichedelikus dallam, vagy a gitárzúzás. Hát ilyen.