szerző:
Balkányi Nóra

Menőség faktora elég magas, főleg mióta a túlpörgetett giccsel és provokáló iróniával működő Boldogság-projekten dolgozik. Szombat Éva fotós elárulta, miért mosolyog közös képen Fekete Györggyel, mi köze a mémeknek Jeff Koonshoz, és hogy a boldogság olyan, mint a matek: meg kell tanulni. Interjú.

hvg.hu: A tavaly augusztusban megnyílt Boldogság kiállításod megnyitó szövegében finoman odaszúrtatok a Magyar Művészeti Akadémiának és Fekete Györgynek. Miért emeltétek be Vida Verával (a Boldogság-könyv társszerzője – a szerk.) ezt a vonalat?

Szombat Éva: Befogadhatatlanok, szürreálisak Fekete György kijelentései arról, mi a művészet, és mire való. Felháborít, ahogyan ő az őskorba visz vissza. Tavaly tavasszal a Műcsarnokban a derkó pécsin (a Derkovits Gyula képzőművészeti és Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasok kiállításán – a szerk.) volt kisebb tárlatvezetés diákoknak, amin véletlenül megjelent ő is. Verával extázisba jöttünk, hogy muszáj lenne megszólítani. Mikor bejött a terembe, majdnem minden diák megrémült, és átment egy másikba. Olyan volt, mint a birkákat terelő juhászkutya. Végül illedelmesen elbeszélgettünk vele. Mikor azt kérdezte, Éva, önnek ki a mestere – Isten után, természetesen –, na, arra nem tudtam normálisan reagálni. Összességében kedves volt, de úgy éreztem, nem ugyanabban a világban élünk.

hvg.hu: Volt valami, amit mindenképp el szerettél volna mondani, vagy meg szerettél volna kérdezni?

Sz. É.: Sajnos nem nagyon volt idő vagy lehetőség arra, hogy komolyan beszéljünk.

hvg.hu: És ha most lenne lehetőséged? Mondjuk, itt ülne mellettünk.

Sz. É.: Jó kérdés. Verával beszélgettünk erről utólag és azt kérdeztük volna: „És Istennek ki a mestere – mármint nyilván Fekete György után?”

©

hvg.hu: Azt mondtad, szürreális, befogadhatatlanok a kijelentései. Mire gondolsz pontosan?

Sz. É.: A katolikus, merev világnézetre. Nyilván nincsen baj a vallásossággal, de nem lehet mindenkire ráerőltetni. El kell fogadni, ha valaki nem hívő. A kizárólagosság a borzasztó. Miután beszélgettünk és elment, néhány diák azt mondta, pokolra jutok, amiért megszólítottam. Később egy galerista is falnak szorított, hogy mégis hogyan gondoltam azt a fotót.

hvg.hu: Melyiket?

Sz. É.: Amin vele vigyorgok az Instagramon. Nyilván provokációnak szántam, de volt, aki félreértette ezt a gesztust.

hvg.hu: A kötet gyakorlatokat mutat be arról, hogyan érjük el a kívánt boldogságot. Erősen szarkasztikus, a lapokról lemászik a giccs, de hol a határ? Itt van félreérthetőség?

Sz. É.: A giccsben nincs határ (nevet). Az irónián túl nekem tényleg van naiv, jobbító szándékom. Emellett komolyan tetszik a giccs is. Értem, ha valakit kiborít, ez extrém világ. Az iróniát provokációnak szánom: vegyék észre az emberek, hogy nem kell mindent feketén és szürkén látni.

hvg.hu: Azt írod magadról az oldaladon, hogy digitalizált világba született generáció tagja vagy, de már viccet tudsz ebből csinálni, és az alkotás folyamatát tiszteletben tartod. Mit értesz pontosan ezalatt?

Sz. É.: Imádom a mémeket, Tumblren található hülyeségeket. Iszonyú inspiráló dolgok vannak, viszont a gyorsaság közben szörnyű. Szeretem, mikor rá lehet készülni valamire. A folyamat nagyon fontos, ahogyan az is, hogy tudjuk az alapokat. Nekem sokat ad, hogy öt évig nyomtam a Kisképzőben (Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola – B. N.), megtanultam rajzolni. Onnan profi valaki, mikor tudatosan csinál valamit – nem véletlenül, vagy mert csak úgy tudja.

©

hvg.hu: Mikor azt mondod, szereted a neten található hülyeségeket, olyanokra gondolsz, mint az értelmetlen oldalakra vivő theuselessweb.com, vagy a mindent unikornissá és pónivá változtató Cornify?

Sz. É.: Igen, pont. Van az a fickó, Rafaël Rozendaal. Ő például csinált olyan oldalt, amit lapozni lehet, és így mindig más szín jön ki. Ennyi. Csinált olyan programot is, amit ha lefuttatsz, minden szöveg eltűnik a képernyődről. Bárhol vagy, csak képek maradnak. Ezek felesleges dolgok, de nekem boldogságot okoznak. Van még egy Tumblr-blog, ami orosz társkeresők képeit posztolja, meg is futott Buzzfeeden. Érdekes látni, hogyan látják szépnek magukat emberek. A való élet szürrealitása fantasztikus.

hvg.hu: Védjegyeddé vált ez a csillogó, pónis-bambis-szivárványos világ, amiről beszélünk. Számodra miben más, mikor Jeff Koons csinálja a giccset dollármilliókért, vagy mikor a japán macska integet a kínai piacon?

Sz. É.: Van jó és rossz, öncélú giccs. Fontos a tudatosság. Nemrég jártam a Fiacon (párizsi művészeti vásár – a szerk.), ahol sok popkulturális elemmel dolgozó munka volt, nagyon drágán. Giccset használtak, de számomra ízléstelenül. Andy Warhol ötszázötvenedik lerágott csontján csináltak pénzt. Az volt az érzésem, hogy olyan szekérrel futnak, amit más indított el. Jeff Koons nagyon profi szerintem, rajongója vagyok a Cicciolina-vonalnak is. Kezdetben izgalmasan dolgozott, ironikusan belevitte önmagát a projektjeibe. Manapság inkább üzletember.

hvg.hu: Mondasz példát még jó és rossz giccsre?

Sz. É.: Ez leginkább az értékeken múlik. Fotóban például David LaChapell régi dolgait szeretem nagyon. Formabontó, nagyhatású volt, de amit most csinál, nem tetszik. Bécsben láttam nemrég, és egyszerűen nem újult meg. Pierre et Gilles (Pierre Commoy és Gilles Blanchard művészpár – a szerk.) képeit is nagyon szeretem, de nem tudom, mostanában miben pörögnek. Lehet, hogy ők is leragadtak. Ettől amúgy tökre félek.

hvg.hu: Hogy magadat ismétled majd?

Sz. É.: Mi van, ha tíz év múlva még mindig ugyanezen a boldogság-vonalon rágódom? Ezért is szeretek trasht fotózni. Az Ív and Candie-időszak ezt jobban kihozta, de most más dolgokat kezdtünk csinálni mind a ketten (Szombat Éva Gáldi-Vinkó Andreával öt évig dolgozott közösen, körülbelül egy éve mozognak külön – a szerk.). A trashben benne van ugyanaz a szemlélet, ami a giccs fotókban, de nem kinyalt világ. Balanszírozom a kettő között. Néha élvezem, hogy felépítek egy világot, és egy-egy fotóval öt óráig is elvagyok – ezek a giccs képek. A kreációk nem digitális utómunka eredményei, szűrőket, fényeket, prizmákat használok. Máskor viszont csak bumm, le szeretnék valamit fotózni – és ez lesz a trash. De nem tudom, mi lesz húsz év múlva. Most a személyes történetek érdekelnek: hogy egy-egy ember hogyan talál utat a boldogsághoz.

Hanna & Etele, New York 2014 - Kattintson a Nagyítás-fotógalériáért!
©

hvg.hu: Ha már a személyes történetek: tavaly szeptemberben a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójával jártál New Yorkban, ebből lett a nemrég bezárt Külhon – Magyarok New Yorkban. Itt fotóztad Szelei Robit is, akiről azt írod az oldaladon, „háromszoros világ-, Gay Games- és Európa-bajnok az azonos nemű párok versenytáncában” és Major Lacit, aki a Trockadero társulat állandó táncosa. Itt a társulat férfi tagjai női ruhában lépnek fel. Milyen volt velük lógni?

Sz. É.: Fú, nagyon jó. Először Lacit ismertem meg. Amikor találkoztunk, épp próbáról jött, és rögtön nekiállt spárgázni az éjszakában. Neki 16 éves kori álma valósult meg kint. Pont szeptemberben választották meg a Trockaderóba, klappol az élete. Mikor mentünk az utcán, bárhol lenyomott egy piruettet, felugrott a villamoson a rúdra, iszonyú vicces karakter. Nem tudom, mindezt Budapesten megtehetné-e. Robit Laci fotózása kapcsán ismertem meg, ő is nagyon izgalmas egyéniség. Küzd a melegjogokért. Mikor nyolc éve kiment Amerikába, azt mondta, addig nem jön haza, amíg nem foghatja meg a párja kezét az utcán. Egy éve hazalátogatott és azt mondta, jól érezte magát, vannak változások. Gondolkodik azon, hogy hazajöjjön, de nem tudom, például vidéken járt-e, vagy csak a belvárosban mozgott.

hvg.hu: Jártatok pálinkafesztiválon is.

Sz. É.: Igen, mindenki vadászta, mit lehet fotózni. Én találtam egy idős házaspárt, iszonyú cukik voltak, kolbászt árultak. Náluk az amerikai büszkeség – hogy valamilyen módon hordani, viselni is tudod a hazádat – keveredett a magyarsággal. Full magyar népviseletben voltak, de ahogyan kinéztek, olyat sosem látsz itthon. Volt ugyanitt még egy másik sztori is. Kinéztem magamnak egy a közegből erősen kilógó fickót: hidrogénszőke, bőrdzsekis, punknak tűnő fura figurát. Kiderült, hogy ő „strici Józsi, aki lányokat futtat, de jófej”. Üldöztem egy darabig, mindig elküldött, nőket hajkurászott. Addig nyüstöltem, amíg be nem lelkesedett teljesen, gondolom, már részeg volt. Elkezdett vetkőzni és kiabált, hogy „vegyem elő a f*szomat, vagy mit csináljak?” Mondtam, hogy ha gondolod, de itt gyerekek vannak. Akkor jött oda a rendőr.

hvg.hu: A személyes boldogságtörténetek alatt még olyasmire gondolsz, mint amilyen képeket Gergőről fotóztál?

Sz. É.: Igen, mint róla. A kerekes székes fiú, aki  fotózik, táncol, kosarazik, fut, imád vezetni. Most a kreált világok helyett valós történeteket keresek. Ezek a képeim nincsenek túlspilázva. Elmondják, amit szeretnék. Ez az üzenet nyálas és közhelyes, de basszus, legyetek boldogok. Komoly kihívás úgy közhellyel foglalkozni, hogy valami újat hozz vele – és a boldogságnál nagyobb közhely kevés van. Mikor a nővéremnek meséltem, hogy Boldogság-könyvet csinálok, azt mondta, ó, hát fotózz sok naplementét és cicát, kész is vagy. De ez persze nem ilyen egyszerű.