Molnár Barbara
Molnár Barbara

Magyarországon rengetegen küzdenek a bedőlt hiteleikkel, a rugalmatlan iskolarendszerrel, azzal, hogy folyamatosan centiznek a munka, a megélhetés, a család, a pihenés között. Ki ne szeretné mindezt otthagyni? A négyfős Székely család – Tomi (45), Orsi (40), Marci (8) és Rozi (4,5) – fogta magát, összepakolt, és néhány hónapra hátrahagyta itthoni életét: tengerre szállt.

Mit lehet akkor tenni, ha vállalkozásaink bedőltek, ha próbáljuk magunkat a hajunknál fogva kirángatni a csődből, de közben attól félünk, hogy ez felőröl mindent, ami igazán fontos. Ha a gyerekünket nem akarjuk beleerőltetni az általános oktatási rendszerbe, ha eleve azt gondoljuk, hogy nem az egyén van az intézményekért, hanem fordítva. Sokan más országban próbálnak boldogulni, de vannak, akik más megoldást választanak. Székely Tamás és családja hajóra szállt, hogy néhány hónap alatt megpróbálják újra rendezni soraikat és megtudni, merre is van az előre.

Kilógni a sorból

Tamás és Orsolya végzettségük szerint tanárok, több közös vállalkozásba is belekezdtek – trade marketing és speciális energiaitalok forgalmazása –, de az elmúlt három-négy évben a családi vállalkozások csődbe mentek, hiteleik bedőltek. Orsolya a családi vállalkozások után támadt űrben egy Waldorf-ovi és -iskola szervezésén, mellette pedig egy ökoközérten dolgozott. Mint mondta, „megélni persze egyikből sem lehetett, de mindkét projekt jó ügyet szolgált”. Ráadásul a legújabb állami iskolarendszerrel sem tudtak azonosulni,

©

„Nem akarom vitatni az intézmények fontosságát, de szeretném, ha az életünk nem az intézményekhez alkalmazkodásról szólna, hiszen elméletileg az intézmények vannak értünk és nem mi azokért. Mi az óvodában, iskolában mindig fura bogarak voltunk, csak azért, mert nem fogadtuk el kritikátlanul az ő elveiket” – mondja Orsolya.

„Sok bepótolni valónk van”

Egyre jobban körvonalazódott, hogy valamilyen változásra van szükségük, ugyanis mindketten érezték, a korábbiakhoz hasonló lendülettel és lelkesedéssel nem tudnák, ezért nem is szeretnénk újraépíteni a csőd előtti életüket. Adott volt a nagy kérdés: mihez kezdjenek magukkal? Mi lenne az, amit szívesen csinálnak, őszinte lelkesedéssel tudnak bele időt és energiát fektetni, és ami talán a legfontosabb: összeegyeztethető a családdal.

©

Tamás már régóta vitorlázott és nagyon szeretett hajóval túrázni, vízen lenni. „Olvastam valahol, hogy megkérdeztek egy hajóst, aki már bejárta az egész világot: mondja meg, hova vágyik, hol szeretne a legjobban lenni. A válasz az volt, hogy ’a túlparton’. Szóval, valahol a felszín alatt bennem is mindig ott volt, hogy egyszer azért majd nyakunkba kéne venni a tengert, és körülnézni a nagyvilágban.” Amikor bedőltek a cégek, elkezdett felerősödni ez az érzés, és egyre inkább előtérbe került az „egy életünk van, mikor, ha nem most” gondolata. Persze, bedőlt hitelekkel, munka nélkül, döglődő cégekkel ez eleinte elég kilátástalan vágyakozásnak tűnt, de sehogy sem tudta másfelé terelni a gondolatait. Aztán két-három éve komolyabban is elkezdtek azon agyalni, hogy lehetne megvalósítani mindezt. Tamás Gál József iskolájában tapasztaltatott szerzett nyílt tengeri hajózásból és mivel a hosszú távú túravitorlázás sok-sok szereléssel és improvizálással jár, egy balatoni hajóépítő-műhelyben is inasoskodott egy ideig.

„Az Africa-Europe Challenge vitorlásverseny szervezésében is segítettem Józsinak. Az első verseny 2014 őszén indult, Gibraltár–Marokkó–Kanári-szigetek útvonalon, és adódott a lehetőség, hogy Józsi hajóját mint rendezőhajót és a tengerbiológiai projekt bázisát mi vigyük végig a versenyen a családdal. A téli időszak teljesen holtszezon az adriai vitorlás-oktatásban, abban maradtunk Józsival, ráérünk a hajót visszavinni Szlovéniába tavasszal.”

©

Úgy gondolták, ez a nagyjából fél év tökéletes lehetőség arra, hogy fájdalommentesen kipróbálják, tudják-e csinálni, tényleg tetszik-e, amit kigondoltak maguknak. Kiadták a házukat és október közepén nekivágtak.

Összezárva a tengeren

Mivel évek óta téma volt a családban a hajózás, a gyerekeket nem nagyon kellett rábeszélni az útra, alapvetően lelkesek voltak, bár Marci – aki most hivatalosan magántanuló – sajnálta otthagyni az iskolát, Rozi pedig néha hiányolja a barátnőit. Ami a tágabb családot illeti, a szülők természetesen aggódnak, de támogatják – még anyagilag is – őket.

A gyerekek nagyon jól viselik az utat, bár azt gondolhatjuk, hogy mivel ők alapvetően nagy mozgásigényűek, nem lehet velük könnyű egy hajón: feltehetően nagyon át kell gondolni, hogy hány napot tölthetnek nyílt vízen kikötés nélkül. Orsolya erre rácáfol, ugyanis játszani, szórakozni a hajón is lehet, menet közben is. Ha épp „összevissza hullámzás” van, az persze kellemetlen, de ez „rajta volt az árcédulán”, azokat a napokat túl kell élni és kész.

©

Ugyanakkor a két gyerek kapcsolata nagyon sokat profitál ebből az időszakból. Veszekednek, játszanak, és közben megtanulnak együtt élni. De a helyzet az, hogy nemcsak az a változás, hogy a Pákozdi dombtetőről beköltöztek egy hajóra, ami a Kanári-szigeteken telel ki, hanem sok minden más is változott.

„A non-stop együttlét magával hozta azt is, hogy mindannyiunk szempontja egyformán fontos. A felnőtt szempont nincs előre sorolva csak azért, mert a felnőtté. Ez sokkal nyugodtabb életet eredményez mindannyiunknak. Feladtuk az álomtevékenységek erőltetését: mindenki azzal foglalkozik, amihez kedve van. Nem kell vízfestékezni azért, hogy én jól érezzem magam és megfeleljek az anyukaelvárásaimnak. Lehet számítógépes játékozni, lehet Tom és Jerryt nézni. Sok bepótolni valójuk van abból az időből, amikor jobban tudtuk náluk, hogy mi a jó nekik.”

©

Természetesen az út a két felnőtt kapcsolatára is hatással van. Sokan gondolhatják, hogy néhány hónap összezártság komoly konfliktusforrásokat jelenthet, régen eltemetettnek hitt csontvázak potyoghatnak ki a szekrényből, de alakulhat ellenkezőleg is: megszilárdíthatja, megerősítheti a kapcsolatokat. Orsolya rávilágít, hogy ez sem ilyen egyértelmű, de egyelőre a mérleg inkább pozitívnak látszik: „A kettőnk kapcsolata számomra most elsősorban két szülő és két növekedésre vágyó egyén kapcsolata. Újraalapozás ez. Sokkal többet beszélünk meg a gyerekekről, kezdjük levetni a passzív agresszív viselkedési mintáinkat. Sokkal többet nevetünk. Én személy szerint sokkal nyugodtabbnak érzem a kapcsolatunkat és magamat is. Sok mindenben nem értünk teljesen egyet és vannak magányos pillanataink, de ez már nem zavar. A titok talán abban van, hogy már nem akarom beteljesíteni azt a hitemet, hogy egységfrontot kell képeznünk, mert 'az a jó házasság, ahonnan nem szivárog ki semmi'. Igenis, két esendő ember vagyunk. Elkezdtem szeretni ezeket a hiányosságainkat.”

Kevesebből élünk, mint otthont

Erre jártak eddig

Október 23-án elindultak Elba szigete mellől. A Challenge miatt időre kellett Gibraltárba érniük, ezért a Földközi-tengert egy menetben, kikötés nélkül 9 nap alatt szelték át. Onnan szinte azonnal indultak tovább Marokkóba, Rabatba. Ez egy újabb kétnapos menet volt. Ezt követően a Kanári-szigetek felé vették az irányt, de az időjárás is úgy diktálta, hogy még két marokkói megállót kellett beiktatniuk. Az egyik Safi volt, egy halászváros kikötője, ide a közelgő vihar elől álltak ki. A másik Agadir, ahol az elszakadt nagy vitorlájuk miatt kellett kényszerpihenőt tartani  – közben itt is átvészeltek egy nagyobb vihart. Marokkóból Lanzarote szigetére, Arrecifébe mentek, majd pár nap pihenés után a sziget északi csücske mellett fekvő kisebb szigetre, La Graciosára. Itt ünnepelték a karácsonyt és az újévet. Január közepén egy hétre még visszamentek Arrecifébe, aztán egy-két napos menettel áthajóztak Tenerife déli oldalára. Amikor a cikk megjelenik, Tamásék már elindultak visszafelé és várhatóan áprilisban kötnek ki.

Adja magát a kérdés, hogy mindezt hogyan lehet finanszírozni? A családnak ugyanis nincs kiszámítható, biztos bevétele, se felélhető tartalékaik, úgyhogy a pénzkérdés számukra is frusztráló időnként. Mivel az elmúlt négy évben is ebben éltek, így ez újdonságot nem jelent. Orsolyának a marketingcégből megmaradt egy ügyfele, onnan érkezik néha egy-két megrendelés, amit pár napos távmunkával tud teljesíteni. Az út elején a finanszírozásába Gál Józsefék is besegítettek a Challenge büdzséjéből, és Tamásnak is van egy partnere, akitől néha csurran-cseppen valami. Sokat segített Tamás szüleinek anyagi segítsége is, de dőzsölésről szó sincs, sőt nagyon oda kell figyelni, hogy mire mennyit költenek, mennyit vannak kikötőben és mennyit horgonyon. Váratlan kiadásokra nemigen vannak felkészülve.

„Miután Agadirban 100 eurót fizettünk a vitorlavarrónak, 20 euróval a zsebünkben indultunk el a Kanári-szigetekre… nagy volt az öröm, amikor láttuk, hogy az utunk alatt megérkezett Orsolya számlájára a családi pótlék. Szintén nagyon fájdalmas volt, amikor pl. egy új aksit kellett vennünk 80 euróért” – mondja Tamás. Hozzáteszi, azt fontos tudni, hogy amit a „normál” szárazföldi létben képtelenség kikerülni, egy hosszabb nyílt tengeri menetnél kiderül: a pénz mennyire nem része az életnek.

Például a Gibraltárig tartó útjuk során majdnem két héten keresztül nem használtak pénzt, nem csak nem nyúltak hozzá, de nem is gondoltak rá, ahogy „elrúgták” az olasz partot, a prioritási lista legaljára került, illetve rajta se volt.

„Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy előre készleteztünk, telepakoltuk a hajót étellel, úgyhogy azt is mondhatja valaki, hogy ez olyan, mintha befizettük volna magunkat egy két hetes all-inclusive nyaralásra, de mivel én még olyanon se voltam, nekem ez így új élmény volt.” Ráadásul összességében kevesebb pénzből élnek, mint otthon.

A legtriviálisabb a fűtés, ami a hajón kereken nulla forintba kerül, de a többi energiafogyasztásuk is nagyságrendekkel csökkent. Az étel a Kanári-szigeteken valamennyivel drágább, de Marokkóban az lényegesen olcsóbb, mint otthon. „A lelassultabb életmódunknak köszönhetően ráadásul jóval kevésbé pazarlóan étkezünk, mint otthon. Szinte alig dobunk ki kaját, az időnként feltorlódó kenyérkészleteket Tomi és Marci elhorgásszák.”

Elvárások nélkül

És hogy mit vártak az úttól? Orsolya és Tamás alapvetően elvárások nélkül indult el. Igazából lélegezni akartak, újra feltöltődni. Időközben talán a legnagyobb tanulás az volt, hogy a problémák sokszor sokkal kisebbek annál, amilyennek hisszük (vagy amilyennek látszanak).

©

„Tudtam, hogy lesz rossz idő, nagy szél, nagy hullámok, tengeri betegség, ismeretlen vizek, veszélyes partok, nehezen megközelíthető kikötők, tönkremennek dolgok a hajón, lesz konfliktus és még ki tudja, mi minden, amire nem is gondolok. Tudtam, hogy ezeket mind nekünk négyünknek kell tudni majd kezelni, megoldani, mert legtöbb esetben nem tudod ’hívni a szakembert’, hogy oldja meg a problémádat. A problémák is valahogy sokkal élesebbek, valóságosabbak, mint amikkel a szárazföldi életben szembesülünk. Két hete nem nyírtad le a füvet? Nem jött ki a mosógépszerelő? Nem fizettél be időben egy csekket? Nincs otthon liszt a rántáshoz? Na, bumm. Itt azért sokkal jobban a bőrödre megy minden. Egy nagyon érzékeny műszaki-biológiai-mentális egyensúlyi állapotot kell folyamatosan fenntartani, és ha egy kicsit is ellankadsz, eltunyulsz, valami rögtön borul, és ez egy hajón könnyen eredményezhet komoly bajokat, veszélyes szituációkat. Másrészről, azt is gondoltam, hogy egy teljesen más perspektívából tudom majd meglátni magunkat, a világunkat, Magyarországot, a korábbi életünket… persze, eddig is tudtam, hogy porszemek vagyunk minden szempontból: Magyarország a világban, a hajó a tengeren, mi az univerzumban stb., de azért ilyen direkt módon meg is tapasztalni ezt, az érdekes, tudatformáló élmény” – mondja Tamás. Orsolya még hozzáteszi, most nem terveznek, csak élnek.