Hercsel Adél
Hercsel Adél

Ha az üvöltő gyerekkel mi is üvöltünk, azt mutatjuk, hogy épp ez a helyes reakció az idegességre – állítja Peer Krisztina gyermekpszichológus. Fontos szerinte, hogy az apa aktívan kivegye a részét a gyereknevelésből, az ugyanis a gyerekek intellektusa fejlődéséhez is hozzájárul. Engedjük-e az óvodás fiút hercegnőruhába bújni a farsangon? Mit tehet a pedagógus a hiperaktív gyerekkel? Hogy lehet leküzdeni a szülői megfelelési kényszert? Interjú.

hvg.hu: Mi bántja a gyerek lelkét? című könyvében azt írja, hogy a hiszti – amely sok kisgyerekes szülő rémálma – valójában jó dolog, a hisztinek örülni kell. Miért is?

Peer Krisztina: Az a szülő, akinek a gyermeke hisztizik, megnyugodtat, mert a gyermek fejlődése a legjobb ütemben halad, hiszen a hiszti lényegében az autonómiára való törekvés a gyerek részéről. Egyre többször és egyre több dolgot szeretne önállóan végrehajtani, de erre az esetek nagy részében még képtelen.

hvg.hu: Azt is írja, hogy önmagában már a hiszti szót sem szereti. Miért?

P. K.: Bár az érthetőség kedvéért hisztiként írok róla, nem szeretem, mert nagyon megbélyegző. A szülő sokszor azzal gerjeszti a  hisztit, hogy azt mondja a gyerekének, ne hisztizz, hagyd már abba a hisztit. A címkézés csak felerősíti a reakciókat. Azért is tartottam fontosnak, hogy írjak a hisztiről, mert a szülők sokkal könnyebben bánnak a hisztiző gyerekkel, ha tudják, mi rejlik a hátterében, miért csinálja a gyerek, illetve azt, hogy ez egy életkori sajátosság. Általában másfél éves korban kezdődik, és még 3-4 éves korban is tapasztalhatóak a jelei. Amikor a gyereket akadályozza valami az önálló cselekvésben és az akarata kiteljesítésében, kiborul. Lényegében ez a hiszti.

Peer Krisztina
©

hvg.hu: Tulajdonképpen egy ügyetlen érzelemkifejezés a gyerek részéről?

P. K.: Igen. Amikor a gyerek szeretne valamit megcsinálni, de akadályokba ütközik – mert hiányoznak a szükséges képességei, vagy mert a cselekvésének egyéb fizikai korlátai vannak –, és ettől diszkomfortosan érzi magát, frusztrált lesz, de még nem tart ott verbálisan, hogy ezt elmondja nekünk. Nem tudja közölni a bölcsődei gondozóval vagy az óvodai dajkával, hogy most hagyj békén, majd két perc múlva elindulok. Felnőttként mi ilyenkor azt mondjuk, hogy most mindjárt felrobbanok az idegtől, de – jó esetben – megvannak a saját technikáim arra, hogy 2 perc múlva megnyugodjak, és utána visszatérhetünk rá, akkor már mehetünk.

hvg.hu: Mi a jó szülői stratégia ebben a helyzetben?

P. K.: A konfliktushelyzetben adott reakciónk minta lesz a gyerek számára. Ha üvöltök a gyerekkel, hogy hagyd már abba az ordítást, azzal megmutattam neki, hogy az üvöltés teljesen rendben van, az a helyes reakció, ha idegesek vagyunk. Minden reakciómmal azt tanítom neki, hogyan kell egy problémahelyzetet megoldani, az érzelmeinket kezelni. A hiszti kezelésében tehát iszonyú tudatosnak kell lenni. A könyvem távolról sem tanácsadó könyv, nem akar kész recepteket adni, de most kivételesen adok egy tanácsot: amikor a gyerek hisztizik, érdemes azt mondogatni magunkban, hogy ez nem nekünk szól, ez nem rólunk szól. Szó sincs arról, hogy szándékosan minket akarna a viselkedésével bosszantani. Szülőként érdemes tudatosítanunk magunkban, hogy a gyerek ilyenkor bajban van, és iszonyú rosszul érzi magát a bőrében. Neki most megnyugtató szülői reakcióra van szüksége.

hvg.hu: Ennek ellenére a mai napig sok szülő a csap és a hideg zuhany alá tartja a hisztiző gyereket.

P. K.: Ez elég nagy baj. Semmiképpen sem szabad drasztikus dolgokat csinálni. Például nem szabad magára hagyni a gyereket, beküldeni a szobájába, és rázárni az ajtót, mert úgyis csinál valami olyat, ami miatt be kell mennem, ezzel a figyelemmel pedig elérte a célját. A hideg zuhany nagyon durva, agresszív reakció, konkrétan a bántalmazásnak egy formája. Sajnos én is elég gyakran találkozom vele. A hideg zuhany – a fizikai bántalmazáshoz hasonlóan – rólam és a saját szülői tehetetlenségemről szól. A tehetetlenség érzésével és állapotával önmagában nincsen semmi baj, hiszen emberek vagyunk: miért kellene minden helyzetben azonnal feltalálnunk magunkat? De nem mindegy, hogyan kezeljük a helyzetet. Ilyenkor egyébként nyugodtan kommunikálhatjuk a tehetetlenségünket a gyerek felé, és kérhetünk időt. Mondjuk, egy boltban elég nagy kihívás, amikor kitör a hiszti, és 500 szem szegeződik ránk. Ilyenkor nyugodtan azt mondhatjuk a kétévesnek, hogy anyát most nagyon zavarja ez a helyzet, és feszült is lett ettől, ezért most anya jobbnak látja, ha együtt kimegyünk a boltból, és ha megnyugodtál, majd visszamegyünk. Meg fogja érteni. Merni kell reflektálni arra, hogy szülőként hogyan érzem magam. Például a humor, a figyelemelterelés sokat segíthet: ezt a gyerek is érzi. Sokszor egyébként egy néma ölelés is elég.

hvg.hu: Erről eszembe jut ez az idézet a könyvéből: „egy elég jó anya érzékeli gyermeke igényeit, alkalmazkodik hozzá, és akkor reagál, amikor valóban szükség van rá”. Mit gondol, ebben hogyan lehet megtalálni a helyes arányokat?

P. K.: Fontos szociálpszichológiai szempont, hogy mindenkiben működik a társas összehasonlítás: állandóan összehasonlítjuk magunkat másokkal. Az alapján definiálom magamat munkatársként, anyaként, apaként, nőként, férfiként, hogy milyen visszajelzéseket kapok a környezetemtől. Iszonyúan erős a társadalmi elvárás a szülőkkel szemben. Éppen ezért szerintem nagyon fontos az önazonosság ebben az esetben. Akkor tudok megfelelően viszonyulni a gyerekemhez, ha alapvetően rendben vagyok magammal, ha nem azon szorongok állandóan, hogy elég jó szülő vagyok-e. Bár szerintem még a legtudatosabb és leglazább szülők is időnként görcsölnek azon, hogy mások mit gondolnak róluk.

hvg.hu: Ön szerint hogyan lehet leküzdeni a megfelelési kényszert?

P. K.: Egyrészt sokat segíthet, ha szakmailag is képben vagyunk, tudjuk, mely életkorban mire számíthatunk. Ha például tudjuk azt, hogy nem dől össze a világ, ha a 16 hónapos gyerek még nem jár, de ha 18 hónaposan sem, akkor már érdemes szakemberhez fordulni. Másrészt a tanácsadó könyvek hiába hangoztatják, az anyai ösztönök nem jönnek maguktól a gyermek születésével. Sokkal inkább egy hosszú tanulási folyamatról van szó, aminek a részeként el fogom sajátítani a gyerek nyelvét is. Ezt érdemes tudatosítani. Nyilván ösztönösen szeretjük a gyerekünket, amikor megszületik, de ez idővel teljesen más minőségű és intenzitású szeretet lesz. Egyébként abban a közkeletű elképzelésben sem hiszek, hogy „csak az anya tudja”. Van, hogy az apa, a nagymama vagy a nagypapa jobban tudja, jobban érti a gyerek nyelvét. Sok anya mindenhatónak tartja magát, és azt gondolja, hogy a gyereket csak ő tudja megnyugtatni. Az anya ilyenkor – sokszor nem tudatosan – esélyt sem ad másoknak, így a szoros, anya és gyermeke között létrejött duálunió kiszorítja a gyerek életéből a további fontos szereplőket. Ez a kezdeti időszakban természetes anyai reakció, de attól még fontos, hogy ne rögzüljön. Az apának is meg kell élnie, hogy ő is kompetens valamiben. Legyen az az öltöztetés, a játék, a séta vagy a fürdetés.

©

hvg.hu: A könyvéből az is kiderül, hogy a jelenlegi kutatások szerint az anyához és az apához való kötödés egyszerre alakul ki. A kutatások szerint mi mindent határoz meg az apához való kötődés?

P. K.: A szakirodalom sokáig egyáltalán nem foglalkozott az apához való kötődéssel. A kötődési vizsgálatok alapvetően az anyához való kötődést nézték. Az anya hordja ki a babát, a terhesség nagyban befolyásolja a kötődést, ráadásul a hagyományos családmodell szerint az anya otthon van a gyerekkel, miközben az apa estig dolgozik. Ezért is fontos, hogy az apa aktívan kivegye a részét a gyereknevelésből, mert a kutatások azt mutatják, hogy az aktív apai bevonódás hozzájárul a gyerekek intellektusának, problémamegoldó képességének fejlődéséhez, továbbá az empátia és a belső kontroll kialakulásához.

Mi bántja a gyerek lelkét?

Peer Krisztina Mi bántja a gyerek lelkét? című könyvében 150 kérdés és válasz mentén ír a leggyakoribb gyermekkori pszichés megbetegedésekről. Az olvasmányos szöveget Izsó Ildikó, a könyv szakmai lektorának jegyzetei és olyan szülők kommentjei színesítik, akik valamilyen zavarral, pszichés betegséggel küzdő gyermeket nevelnek. A függelékből pedig olyan intézmények munkájáról kaphatunk képet, mint a gyermekjóléti vagy a családsegítő szolgálat. Bár a könyv elsősorban az óvodás korra koncentrál, de a várandóssággal együtt a csecsemőkor és a kamaszkor is hangsúlyos szerepet kap benne. A kötet alapvetően a szülőknek szól, ugyanakkor a gyerekekkel foglalkozó szakemberek, pedagógusok, bölcsődei gondozók, óvodapedagógusok, óvodai dajkák számára is hasznos lehet. A könyv ettől függetlenül nem kész recepteket kínáló tanácsadó könyv, inkább megpróbálja megmutatni a lehetséges utakat és módszereket. A szakember minden szülőt arra buzdít, hogy ha azt tapasztalják, hogy a gyermekük lelki eredetű problémával küzd, vagy csak valamiben elbizonytalanodtak, ne féljenek segítséget kérni.

hvg.hu: Ha már szóba kerültek a férfi és a női szerepek, arról is ír, hogy nem kell kétségbe esni, ha egy kisfiú királylánynak öltözik az óvodai farsangon és rózsaszín babakocsival játszik. Mivel nyugtatná meg a szülőket és az óvodapedagógusokat?

P. K.: Egy OKJ-s képzésben pszichológiát tanítok bölcsődei gondozóknak, óvodai dajkáknak és szociális szakgondozóknak. Itt vetette föl az egyik tanítványom, hogy mi legyen azzal a kisfiúval, aki hercegnőnek akar öltözni az óvodai farsangon. Engedjék-e neki, vagy sem? Egyből visszadobtam a kérdést a csoportnak, és azóta minden kurzusomon megteszem. A kérdés mindig hihetetlen vitákat gerjeszt, és már a második, harmadik hozzászóló összekapcsolja a jelenséget a homoszexualitás kérdésével, illetve az ettől való félelemmel. Sokan azt gondolják, hogy ettől homoszexuális lesz a gyerek, vagy éppen most támogatom a homoszexualitásának kibontakozását. Ez óriási butaság! A homoszexualitás legalább akkora tabu, mint a gyermekkori maszturbáció kérdése. De ezeket a tabukat saját magunknak teremtjük, mert diszkomfortos témák számunkra, vagy mert intoleránsak vagyunk a mássággal szemben. Azért érezzük kellemetlennek a témát és a helyzetet, mert nincs elég tudásunk a homoszexualitásról. Attól, hogy tabu, és megrémülünk tőle, a helyzetet sem tudjuk kezelni.

hvg.hu: Szóval kell engedni vagy nem?

P. K.: Természetesen igen, kell engednünk. Mikor máskor, mint farsangon? Ez egyszerre szereppróbálgatás, mintakövetés és puszta kíváncsiság a gyerekek részéről, amit nem szabad túldimenzionálni. Például a kisfiú utánozza az anyukáját és a nővéreit. Azért tologatja a babakocsit, mert kishúga született. Ami nincs, az mindig vonzó: a hajas baba és a kiskefe kell, mert az különleges. A nemhez igazodás hangsúlyozása nagyon erős a társadalmunkban, ami már nagyon korán elindul, és az óvodában különösen erősen jelen van. A fiúnak fiúsnak, a lánynak lányosnak kell lennie. Minden porcikánkkal ezt sugalljuk a gyerekeink felé. Bármennyire is okénak gondolom, ha a fiam kisbabával játszik, és meg is veszem neki karácsonyra, a játékboltban már nem rángatom a barbik elé, hogy válasszon egyet. Szóval megnyugodhatunk, a gyermekkori nemi identitászavar nem itt kezdődik: annak megvannak a maga kritériumai, például a gyerek erősen és állandó jelleggel a másik nemmel azonosul, gyakran fantáziál erről, ezt sűrűn hangoztatja, emellett komolyan szenved ettől, és romlanak a szociális funkciói, stb.

hvg.hu: A könyvben számtalan zavarról, gyermekkori lelki pszichés megbetegedésről ír. Ezek közül a hiperaktivitást emelném ki, mert talán ezzel kapcsolatban él a legtöbb tévhit. Miért vagyunk fogalomzavarban a hiperaktivitás kérdésében?

P. K.: A szó hétköznapi, szó szerinti értelmében a hiperaktivitás azt jelenti, hogy a gyerek nagyon aktív és fokozott mozgékonyság jellemzi. Ez önmagában nem betegség, de remekül megbélyegez, félelmet kelt a szülőben, a pedagógusban és a gyerekekben is. A hiperaktivitás együtt járhat figyelemzavarral (ez az ADHD, Attention Deficit Hyperactivity Disorder), de diagnosztizálhatják anélkül is. A köznyelv – bár helytelenül – hiperaktivitásnak nevez minden olyan betegséget, aminek a túlmozgásosság az egyik tünete. Az ADHD-s és a hiperaktív gyerek esetében nem csak arról van szó, hogy sokat mozog, hanem arról is, hogy a mozgását nem tudja kontrollálni, nem tudja magát leállítani. Emiatt nem érzi jól magát, tele van feszültséggel. Segítségre van szüksége, ugyanúgy, ahogy a családjának is. Gondoljunk csak bele, milyen nehéz lehet a szülőknek, akik a hiperaktív, figyelemzavaros gyerekükkel nem tudnak sehova úgy elmenni, hogy ne kapnák állandóan a negatív megjegyzéseket. Szorongva mennek a játszótérre, az óvodába és az iskolába. A legtöbb esetben nem a megoldás és a segítségnyújtás, hanem a hibáztatás és a megbélyegzés felé terelődik a történet.

©

hvg.hu: Hogyan lehetne ezen változtatni?

P. K.: Szülőként, pedagógusként nem tisztünk megítélni, hogy azért viselkedik problémásan és pörög ezerrel a gyerek, mert hiperaktív. Nem vagyunk diagnoszták. Majd az ebben kompetens szakember eldönti. De a diagnózis felállítása után sem érdemes arra várni, hogy hirtelen csoda történik attól, hogy a gyerek hetente egyszer elmegy a pszichológushoz terápiára. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez nem csak az adott gyerek, az adott család, hanem az egész rendszer problémája. Iszonyú fontos, hogy a pedagógusok segítsenek, és tudatosítsák magukban, hogy ez nem csak pszichológiai, hanem ugyanúgy pedagógiai probléma is, amit kezelni kell. Nem dobhatják vissza a labdát a szülőknek és a pszichológusnak. Ahogy mást sem, ezt sem lehet szegregáltan megoldani.

hvg.hu: Nem csak a figyelemzavarok, a különböző tanulási zavarokról, a „disz”-ekről (diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia) szólva azt írja, ezek is arra mutatnak rá, hogy a mai gyerekekhez új pedagógia szemlélettel kellene közeledni.

P. K.: Manapság már minden gyerekre azt mondják, hogy diszes és figyelemzavaros. Most ez az új trend. Valóban érzékelhető jelenségekről van szó, de ez inkább csak valaminek a tünete. Semmiképp sem annak, hogy a mai gyerekek „elromlottak”, akik rosszabbul funkcionálnak, mint a régi gyerekek. Inkább arról van szó, hogy máshogy kell őket nevelni, tanítani, máshogy kell őket megszólítani. A pedagógiának új válaszokat kell találnia. Gyarmathy Éva pszichológus remek hasonlatával élve az autószerelő sem sopánkodik, hogy miért nem Trabantot és Wartburgot kell továbbra is javítania a Peugeot és az Audi helyett. A pedagógusokon túl minden, gyerekekkel foglalkozó szakembernek változnia kell, hogy fel tudja velük venni a tempót és megértse őket.

Névjegy
Peer Krisztina klinikai gyermek-szakpszichológus pályafutását szociálpedagógusként kezdte. Dolgozott gyermekjóléti szolgálatban családgondozóként, majd egy általános iskolában hátrányos helyzetű fiatalokkal és családjaikkal családi kapcsolattartóként. Ezt követően egy családsegítő szolgálathoz került klinikai gyermek-szakpszichológusként, ahol gyermekekkel, kamaszokkal és fiatal felnőttekkel dolgozott. Jelenleg gyeden van kisebbik gyermekével, miközben felnőttképzésben tanít pszichológiát, folytatja magánrendelését, valamint rendszeresen tart önismereti, készségfejlesztő, kommunikációs és konfliktuskezelő tréninget pedagógusoknak, szociális szakembereknek és bírósági titkároknak. Az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének vezetőségi tagja és titkára, valamint a Babanet és a Kölöknet internetes portáloknak szakértője.