szerző:
Szegő Iván Miklós

A tanú című film narancsepizódja miatt az ötvenes évek agrártragédiája viccé vált, de a valóság – importra szorultunk gabonából, miközben éghajlatidegen növények fagytak el a földeken – nem volt ennyire vidám. A tudósok között akadt, aki nagy erőkkel gyomnövényt telepített. Viszont volt állami citromfelelős, és komoly posztnak számított a szubtrópusi gyümölcsfák országos klímafelelőse is.

A déligyümölcsök termesztését annyira fontosnak tartotta a Rákosi-féle vezetés, hogy negyedévente citromértekezlet összehívásáról határoztak 1951-ben. Országos citromfelelőssé Porpáczy Aladárt, a Fertődi Kísérleti Gazdaság vezető kutatóját nevezték ki – erről a nemrég megjelent Vadhajtások című kötet két szerzője, Borvendég Zsuzsanna és Palasik Mária ír.

Fertődön – a „banángyártás” mellett – akkor már egy éve kísérleteztek citrusfélékkel, hiszen az akkori kommunista állampárt, az MDP Titkárságának 1950. augusztus 23-án született határozata szerint „1957-ig meg kell honosítani a citromot Magyarországon”. (Egyébként Porpáczy még teát is megpróbált termeszteni.) Ám amíg a tudományos igyekezet az üvegházakban esetleg még sikeres lehetett, a valódi kihívás a „nagyüzemi” citromtermesztés volt.

Villányi szőlőtőkék bánták a citrom-programot

Porpáczy később akadémikus lett, és megmaradt citromfelelősnek is (ma egyébként egy iskola őrzi a nevét), de befolyása kezdett elhalványulni a keszthelyi kutató, Jeszenszky Árpád mellett. Jeszenszky lett „a szubtrópusi gyümölcsfák országos klímafelelőse” – ő sem volt ismeretlen a tájidegen növények kutatásában. Keszthelyen a füge nagyüzemi telepítésével is foglalkozott, ami kiskertekben, egyedileg gondozva, ápolva valóban megél nálunk, de tömeges méretekben gazdaságosan nem termeszthető Magyarországon.

Bástya elvtárs beleharap a „magyar narancsba" A tanú című filmben
©

A citrusfélék nagyüzemi termesztése is iszonyatos pénzekbe került, és persze a magyar éghajlaton még kevesebb esélyük volt a túlélésre. De ne szaladjunk ennyire előre! Nagyon sok munkát igényelt ugyanis a citromfák kitelepítése az ország különböző részeibe, Fertődre, Tihanyba, Keszthelyre és Villányba. Különösen ez utóbbi helyen nemes szőlőtőkéket vágtak ki, majd árkokat ástak a citromnak. Az árkokban „takarták”, a fagytól próbálták mentesíteni a különösen a napi hőingásra érzékeny növényt, amely könnyen elvesztette virágait.

1952-ben a Szovjetunióból fagytűrőbb fajtákat rendeltek, és Jeszenszky irányításával Szarvason, a Pécs-Mecsekalján és máshol is telepíteni kezdtek citrusféléket. 7000 citrom-, narancs- és mandarinoltványt helyeztek ki, és kilenc kilométernyi árokrendszert ásattak. Ám később Jeszenszky beismerte: a tájkutatás nem volt megfelelő – azaz nem mérték fel jól a természeti adottságokat. Ráadásul 1951-52 hideg tele óriási pusztítást végzett a friss telepítésekben, de a következő mérsékeltebb tél is nagy károkat okozott.

A párt felső vezetésének is tudomásul kellett vennie

Végül 1953. szeptember 1-jén az országos citromértekezlet azt javasolta, hogy szüntessék meg az árkos citromtermesztést Szarvason, Kalocsán, Pusztakovácsin, a munkák pedig csak kísérleti szinten folytatódjanak Keszthelyen, Akaliban, Tihanyban, Badacsonyban és Pécs-Mecsekalján. Előzőleg az MDP vezetése már 1953 márciusában kihagyta a citromot a növénytermesztés fejlesztéséről szóló határozatából.

Palasikék szerint „a citrusokat nem lehetett a magyarországi éghajlati viszonyokhoz hozzáidomítani”, ezt a „párt felső vezetésének is tudomásul kellett vennie”. Végül 1953 októberében Rajki László, a Földművelésügyi Minisztérium Kísérleti és Propaganda igazgatóságának helyettes vezetője megállapította: „helytelen volt a citrusfélék árkos termesztésének nagyüzemi méretekben, a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok bevonásával történő megindítása”.

Rajki utasítására végül Keszthelyre korlátozódott a további kísérletezés a citrommal, s a téeszek citromtelepítéseit is leállította. Porpáczy már korábban „kibukott” a citromügyből. Törölték a fertődiek feladatai közül a mediterrán növények honosítását, és ekkor jelölték ki kiemelt témaként számukra a bogyósgyümölcsűek termesztését. Villányban 1955 tavaszán tértek vissza a szőlőművelésre – a citromárkok ásása, takarása, a citrusfélék művelése helyett.

Tudatos akciók

Kádár János látogatása a Fehér Akác Termelőszövetkezetnél
©

Ezek a ma már komikusnak tűnő növénytermesztési akciók egy tudatos politika részei voltak. Átfogóan földrajzi nihilizmusnak nevezik a földrajzi környezet szerepének lebecsülését. Az ilyen elképzelések a társadalmi rendet tartják fontosabbnak a fejlődésben, ennek rendelnek alá minden más szempontot. Sok ilyen kísérlet zajlott a világon, de közülük a legnagyobb, legátfogóbb, legagresszívabb projektek a Szovjetunióban folytak – állapítják meg Palasikék.

De nemcsak a Szovjetunóban hajtották vége a tervet, hanem ezt ráerőltették a szovjet blokk más államaira is. Két nagy, háborús pszichózis utáni nekilendülésről van szó: előbb 1948-ban Jugoszlávia szovjet blokktól való elszigetelésekor, majd 1950-től a koreai háború miatt készültek a világkonfliktusra a döntéshozók. Ezt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának vezetője, Gyarmati György is hangsúlyozza A Rákosi-korszak című könyvében: a hazai nehézipar aránytalan fejlesztésének is két üteme volt.

A sztálini természetátalakítás, a „természet legyőzése” több módon is megnyilvánult: a szocialista iparvárosok építésénél például figyelmen kívül hagyták a természeti adottságokat, így a különösen instabil lösztalajra építették fel Dunaújvárost, a vasművet és a hozzá kapcsolódó létesítményeket, lakóépületeket.

A másik természetátalakítási szféra a vízügy és az öntözés fejlesztése volt. A tiszalöki duzzasztógát nem csupán áramot termelt, hanem a környéken tervezett öntözéses gazdálkodást is hivatva volt segíteni. Ugyanakkor Borvendég és Palasik hangsúlyozza, hogy az öntözéshez szükséges beruházások csak félig készültek el az ötvenes években, így a kevés öntözhető területen nem a nálunk jó terméshozamot produkáló terményeket, a búzát, a kukoricát, hanem a gazdaságtalanul termő rizst és gyapotot locsolták. Közben feltörték a Hortobágy – ma már védett – legelőit, pusztáit és maradandó károkat okoztak a környezetben.

Romsics Ignác a Magyarország története a XX. században című munkájában is ír arról, hogy ebben az időszakban ipari növények termesztésére koncentráltak – ezekből több állt rendelkezésre mint a háború előtti időszakban. A búzatermelés ugyanakkor elmaradt a harmincas évek átlagától, 1952-ben és1954-ben több mint 20 százalékkal. Az ország lakossága viszont 6 százalékkal nőtt, így előfordult, hogy a minimálisan szükséges kenyérgabona egy részét importálni kellett.

Tudományos gyomtermesztés

A hadiipari felhasználással magyarázható a gumipitypang termesztésének erőltetése is, hiszen így akarták helyettesíteni az importból beszerezhető gumiipari alapanyagot. Szintén a katonai alkalmazás lehetősége magyarázza egy Észak-Amerikából származó gyomnövény, a selyemkóró termesztését 1951-től. A gyúlékony bóbibát termő gyomnövényt az amerikaiaktól irigyelték meg a kommunista szakértők.

A bóbitát az USA-ban ugyanis a pilóták mellényeibe steppelték, mivel kiváló víz-, hő- és hangszigetelő anyag. A selyemkóró termesztése azonban roppant gazdaságtalan volt, és visszafordíthatatlan károkat okozott az özönnövény. Ezt Paks mellett, Biritópusztán elsősorban Baranyai Rezső szakértő kezdte el ültetni. Manapság ez a környék a legszennyezettebb selyemkórószempontból hazánkban – a gyom terjeszkedésének megakadályozására még 2007-ben is született kormányrendelet.

Gyapotgyűjtő nők
©

Magyarországon, a Horthy-korban, sőt már a török időkben megkezdődött néhány olyan növény termesztése, amelyek amúgy tőlünk délebbre honosak. (Ám a második világháború előtt csak kísérletek folytak, nem nagyüzemi, gazdaságtalan termesztés.) Elsősorban a rizs volt az, amivel évszázadok óta kísérleteztek az ország délebbi tájain – és ott ma is sikeresen termesztik ezt a növényt.

A Rákosi-korban viszont a feltételezések szerint „igénytelen” rizs termesztését olyan vidékeken is erőltették, ahol ennek semmi értelme nem volt. Viszont rendkívül munkaigényes volt elárasztani az újonnan feltört földeket vízzel, és a vízelvezető csatornák karbantartása. A kitelepített kulákok – a hatalom által „túl gazdagnak” minősített parasztok – embertelen körülmények közötti dolgoztatására viszont kapóra jött a rizstermesztés az északi területeken. A nőket ősszel a hideg vízbe mezítláb vezényelték be, hogy a rizsföldeken dolgozzanak. Sokan betegedtek bele ebbe a munkába.

Víz helyett bort kaptak a gyerekek

A kuláküldözés emléknapja Magyarországon június 29. Kevesen tudják, hogy az ENSZ menekültügyi szabályozásába 1945 után svéd javaslatra kerültek be a társadalmi helyzetük miatt üldözöttek. E kategória a szovjet blokkban meghurcolt kulákok miatt szerepel a nemzetközi egyezményekben.

De akit nem üldöztek célzottan, azt is utolérhette a természetátalakítás dühöngő őrülete. 1951-ben a Munkaerőtartalékok Hivatala által a gyapotföldekre küldött gyerekek, fiatalok ellátásának hiányairól írt jelentést a korabeli kommunista ifjúsági szervezet, a DISZ. Négynapos munkára küldtek ugyanis 4400 fiatalt a gyapotföldekre – késő ősszel! A vasúti állomásra késve érkezett azonban az ellátás, a vacsorát az ablakon dobálták be a gyerekeknek. A szállásokon nem volt fűtés – a jelentés október 31-én készült! – jobb esetben szalmazsákok várták őket, de a legtöbb helyen földre szórt szalmán aludtak (a gyerekeknek vinniük kellett pokrócot magukkal egyébként).

Az élelmezés olyan volt, mint az internálótáborokban Palasikék szerint: a gyerekek csak kis része kapott meleg ételt, a munkaterületre kiszállított ebédnél 423 gyerekre egy kanál jutott. Mosdási lehetőség nem volt, de még ivóvíz se! Ezt végül úgy oldották meg, hogy az egyik gazdaság felajánlott száz liter bort, amitől a gyerekek jelentős része egyszerűen lerészegedett.

A harmadik napon rendeződött csak a probléma, ekkor viszont Palasikék szerint „arcátlanul sok pénzt levontak az élelmezésért”. „A legmegrázóbb azonban az, hogy a déli határsáv aláaknázott területétől – mindössze ötven méterre dolgoztatták őket, anélkül, hogy figyelmeztettek volna a veszélyre!” – írják Palasikék.

Magyar banán, magyar narancs
Mementó-sorozatunkban már többször is írtunk azokról az értelmetlen és sok kárt okozó próbálkozásokról, amelyek az „éghajlatidegen” haszonnövények (gyapot, gumipitypang) meghonosítását szolgálták. De megemlékeztünk a gyümölcstermesztésről is. Így a szakirodalomban nagyrészt elfelejtett banán „előállításáról” Fertődön, illetve Bacsó Péter filmjét, a Tanút is felidézve a magyar narancs termesztéséről, valamint a Szegeden „beérő” citromfáról is.