hvg.hu: Rengeteg mindent olvashatd önről az ember a honlapján, a Wikipédián, szerte a neten. Ön mit írna ki ezekre, ki is ez a Repin pontosan?

Vadim Repin: Nekem kicsit sok időbe telne egy ilyen biográfiát összeállítani, lehet, hogy egy egész könyvnyi szöveget összeírnék. De az biztosan szerepelne benne, hogy alapvetően egy hegedűművész vagyok. Egy zenész. Egyike azoknak, akik segítenek betekintést nyerni a legszebb hegedűdarabok világába. Szeretném, ha minél többen – barátok, kollégák, rajongók – csatlakoznának hozzám erre a fantasztikus zenei utazásra. Tekintve, hogy én már sokszor végigjártam ezt az utat, rengeteg időt és energiát fektettem ebbe, nyugodtan mondhatom, hogy elég jól ismerem. Olyan vagyok, mint egy idegenvezető, aki elég jól ismeri a legszebb, legromantikusabb helyeket, eldugott zugokat és szeretné is megmutatni azokat másoknak. Ez az én munkám.

hvg.hu: Gyermekkora óta zenél, szóval a zene ebből a szempontból már nem igazán bír az újdonság erejével. Emlékszik arra a pontra, amikor felfogta, hogy ez nem csak egy egyszerű hobbi többé, hanem ez a munkája, amiből megél majd?

V. R.: : Nos, én ezt már nagyjából 10 éves koromban is tudtam. Tudtam, hogy erről fog szólni az életem és ez lesz a szakmám. Már akkor is, és azóta is a zene, a muzsikálás tesz a legboldogabbá. Színpadon lenni olyan, mint valami drog. Ez pedig szerintem megmagyarázza azt is, hogy a legtöbb zenész és karmester miért próbál még szinte élete legutolsó pillanataiban is a színpadon állni. Ez az, amiről az élet szól. Tényleg olyan, mint a kábítószer.

hvg.hu: Ön talált rá a hegedűre, vagy a hangszer talált önre?

V.R.: Ez az egyik legtrükkösebb dolog. Az énekeseknek ugye születésüktől fogva van hangjuk, ez az alap. Sok zenész viszont egy életen át keresi azt a hangszert, amely a legközelebb áll hozzá. Áldásos, vagy szerencsés az a helyzet, amikor elmondhatod magadról azt, hogy megtaláltad azt az eszközt, amely a legjobban kifejezi a gondolataidat, az érzéseidet. Azt hiszem, hogy ebben a pillanatban a legszebb hangszert tarthatom a kezemben, amellyel valaha is játszottam. Ez egy Stradivari hegedű, amelyet az 1700-as években készítettek. Korábban a francia hegedűművész, Pierre Rode játszott rajta majd’ kétszáz évvel ezelőtt. Elmondhatatlanul boldog vagyok, és őszintén úgy érzem, hogy ez a hegedű képes még többet kihozni belőlem, a fantáziámból és az elképzeléseimből.

hvg.hu: Előfordulhat az, hogy a különböző hangszereknek különböző lelkük van? Lehet olyan, hogy valamelyik hangszerrel nem értik meg egymást?

V.R.: Abszolút, ez így van. Bármelyik hangszerről is beszélünk, legyen akár ugyanaz, vagy más a készítője, más és más személyiséggel bír. És megtalálni azt a hangszert, amelyről kijelentheted azt, hogy igen ez az, amelyet innen kezdve egész életemben használni szeretnék…. Nos, ez nagy szerencse!

hvg.hu: És mi volt az, ami először felkeltette az érdeklődét a hangszere iránt? A kora? Vagy az, hogy ez egy Stradivari? Vagy a hangzása?

V.R.: Egyértelmű, hogy a hangzása volt az, ami lenyűgözött. Meg az, ahogyan viselkedett a kezeim között. Ahogy reagált a játékomra. Néha azonban előfordul az, hogy sokkal többet kapsz a hangszertől, mint amit remélnél, vagy elképzelnél. Sokkal szenvedélyesebb, tüzesebb hangzást például. Elképesztő, hogy mit él át ilyenkor az ember! És bizony időnként ennek ott a lenyomata abban is, ahogyan interpretálod az adott művet.

hvg.hu: Hogy megy ez ilyenkor a zenész és a hangszer között? Egyből egymásra találtak?

V.R.: Természetesen bőven kell idő ahhoz, hogy megszokd a hangszert, pláne ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy összebarátkoztunk a hegedűvel. Szóval nem egyik napról a másikra megy az, hogy határozottan tudod mikor mit és hogyan tudsz rajta megszólaltatni. De az is kétségtelen, hogy engem már rögtön az első pillanatban szabályos sokk ért, amikor kipróbáltam ezt a Stradivari hegedűt. Rögtön tudtam, hogy egy újabb dimenzióba léptem.

hvg.hu: Előfordult olyan a karriere során, amikor úgy érezte, hogy eljutott a határokig? Amikor feltámadt az a félelme, hogy talán már nem tud tovább fejlődni, talán már nincs tovább?

V.R.: Nézze, az életben minden megtörténhet. Vannak jobb és rosszabb napok. Egyszer így érzed magad, máskor meg teljesen másként. Előfordulhat, hogy valami parányi izom valahol a testedben nem úgy működik, ahogy kellene, és nem tudod előcsiholni ugyanazt a hangot a hangszerből, amelyet kellene. Vagy legalábbis amelyikről úgy gondolod, hogy kellene. Szóval egy emberöltő alatt számtalan ilyen dolog történik. Lehetnek kisebb-nagyobb baleseteid például. De azt nem hiszem, hogy a színpad iránt érzett szerelmem, a zenébe vetett hitem valaha is megrendült volna. Függetlenül attól, hogy éppen szerencsésebb időszakban voltam, vagy mondjuk épp lejtmenetbe kerültem. Nehéz ezt meghatározni. Általánosságban ugyanis az a legfontosabb, hogy mindig tedd azt, amiről úgy gondolod, hogy tenned kell. Amiről érzed azt, hogy meghatározza az életedet. Ebben senki nem adhat neked tanácsot és senki nem szabad, hogy eltérítsen. Lehetnek közben rossz döntések, persze, de azok akkor is a sajátjaid. És igazak. Ez az, ami elképesztően fontos. Muszáj felülemelkedned az út során felmerülő problémákon és kényelmetlen helyzeteken.

hvg.hu: Kortárs muzsikát is játszik, nem csak romantikusokat, vagy több száz éves szerzeményeket. Én személy szerint azt tapasztaltam – legalábbis Magyarországon -, hogy a kortárs zene nem túl népszerű a koncerttermekben. Miért alakulhatott ez így?

V.R.: Az a helyzet, hogy a klasszikus zene a közönség nagy része számára a régi idők zenéjét jelenti. Ezért is hívjuk klasszikusnak. Szeretheti valaki Bartókot, Sosztakovicsot, vagy Prokofjevet is – de ma már ők is klasszikusok. Ez egy nehezen megválaszolható kérdés, hiszen több oka is van annak, hogy a kortárs kompozíciók nincsenek annyira előtérben. Az egyik az, hogy hová fejlődött, hogyan alakult a zene. Vannak olyan zeneszerzők, akik igen összetett, bonyolult műveket alkotnak, akik egészen más utat követnek. Az ő műveik valamivel több türelmet és odafigyelést igényelnek, így kell egy kis idő, amíg a közönség elismeri azokat. Ott van például Schönberg. Első hallásra nem valószínű, hogy be tudod fogadni a szerzeményeit. Még a koraiakat sem, pedig azokban aztán hallani a romanticizmus jegyeit is. Bele kell fektetni némi energiát és időt abba, hogy megérthessük a zenéjét. Aztán vannak olyan zeneszerzők, akik a kísérletezés egy másik útján indulnak el. Például vegyítik a klasszikus hangszereket valami teljesen vadidegen hanggal – például a vécélehúzás hangjaival. A lényeg, hogy olyasmit próbálnak a zenébe csempészni, aminek alapvetően semmi köze nincs hozzá. Meg aztán persze sok minden más is van.

A lényeg azonban az, hogy az idő mindent elrendez és végül az idő dönt arról, hogy mely művek maradnak fenn és melyek tűnnek el örökre. És azt hiszem, bátran állíthatjuk, hogy az idő – az esetek többségében, nem mindig, de legtöbbször – jó döntőbírónak bizonyult. Mi zenészek, hogyha nem keressük az új utakat, az új hangokat, akkor sosem fogunk igazán kiemelkedőt alkotni. A nagy, szép és nemes célok elérése közben időnként kevésbé értékes dolgok is születnek.

hvg.hu: Említette Prokofjevet. Miért fontos az ön számára az orosz zeneszerző?

V.R.: Prokofjev egy géniusz. Ez nagyon egyszerű. Bécsben a második hegedűversenyét játszottam. Nagyon különleges mű számomra. Imádom. Nagyon szeretem játszani. Teljesen őrült, vad, kifejező és egyben lágy is. Egy abszolút rock and roll fazon! Bármiféle logika nélkül. Horzsol, na! A második hegedűverseny pedig kifejezetten ilyen. Hiszen pont egy ilyen izgalmas, állandóan változó, nyüzsgő élethelyzetben volt. Egy turné közben alkotta meg a művet: Párizsból Oroszországba ment, aztán pedig Azerbajdzsánba, onnan vissza Madridba. Na, most képzeljük el, hogy akkoriban mit jelenthetett egy ilyen turné! Hát nem volt olyan egyszerű, mint manapság. Hiába élt a 20. században, mégis csak annak a korai szakaszáról van szó. Nem nagyon léteztek akkoriban közvetlen repülőjáratok szerte minden irányba. Egy nagyon hektikus, őrült életvitelt diktáltak az ilyen utak. A második hegedűversenyben ez tökéletesen érezhető, hallható.

Amikor pedig az elsőt írta, akkor épp egy friss szerelmet élt meg. A mű hangulata, a zenében felfedezhető stílusok és érzelmek mind-mind ebből az élethelyzetből merítenek. A hegedű olyan számára, mint egy múzsa! Ez egy abszolút fenomenális concertó! De visszatérve a második hegedűversenyre: borzasztóan izgulok minden egyes előadás előtt, és nagyon élvezem azt, hogy újra és újra átélhetem Prokofjev őrült útját.

hvg.hu: Mit köszönhet a zenének?

V.R.: Tudja, a zene a nyelv. Hálás vagyok a Jóistennek azért, hogy beszélhetem ezt a közös nyelvet, amelyet mindannyian értünk. A zene az egyike azoknak a nyelveknek, amelyek abszolút univerzálisak, és amelyek felszabadítanak. A zenén keresztül olyan állapotokat, olyan érzelmeket ismerhetünk meg, amelyeket csak néhány más művészeti ág képes ilyen magas szinten bemutatni. Ezen kívül pedig nem szabad elfelejteni azt sem, hogy nagyon sok barátságot köszönhetek a zenének. Nagyon sok felejthetetlen pillanatot. Ez az én életem, ez a munkám, ez az örömöm, a kábítószerem. Ez a mindenem.