Nem hibátlan, de gyönyörűen filmezett, életszerűen bemutatott dráma lett a moziba került első transszexuális átalakítás története. A dán lány azonban nem csak Einar Lilivé válásáról szól, hanem arról is, hogy a néző e témában az eszének vagy a szívének fogad inkább szót.

Hogyan lehet az első nővé operált férfi feledés homályába merült történetét filmre vinni? Mi legyen hangsúlyos egy festő házaspárról szóló filmben az igazából meglehetősen kusza történetből - és mit fedjen el  inkább továbbra is jótékony homály? Hihette-e a feleség, hogy a rajongott, de a nemiségével konfliktusba kerülő férjét megtarthatja – avagy: az élni csak nőkénti akaró férfi idővel tényleg gyereket is akart? És az egész transzgender témát el lehet-e szépen elmesélni Lana Wachowski után is, de anélkül, hogy a film végül ne marcipánkönnyek után sóvárgó, giccsé váljon?

A rendezést bevállaló Tom Hooperről Az elátkozott Leeds United (2009), de még inkább A király beszéde (2010) óta tudvalevő, hogy vonzza az olyan fura, de igaz történeteket, melyek többféleképpen is dekódolható rendszerben is működnek. Rendelkezésére bocsátottak 25 millió dollárt, ráért a szépségesre komponált képek szerelmese - Hooper hű operatőre -, Danny Cohen, és a főszerepre megnyerhető volt a legutóbbi Oscar-díjas Eddie Redmayne is. Ilyen leosztás után akár úgy is tűnhetett, hogy a fenti kérdéskör gond nélkül, egy nagyszerűen filmmel megválaszolható, és legfeljebb az a kérdés, hogy az Oscar-díjas rendező megmarad-e a bevált receptnél. Annál, hogy nem a dramaturgiát vagy az időrendiséget kuszálja össze, nem egyetlen momentumot emel ki a történetből csúcspontnak a kellő hatás és magyarázat kedvéért, hanem egyenes vonalban maradva a meséléssel, folyamatosan rakja le maga elé az utat, és azon vezeti el a nézőt a végkifejletig.

Ehhez képest csalódás, hogy A dán lány egyáltalán nem lett hibátlan alkotás. És ezt az sem tudja elfedni, hogy Hooper valójában egy igen talányos filmet forgatott az első, 1930-ban nővé operált férfiről, illetve Einar Wegener házasságáról.

A spoilerezések elkerülése érdekében talán elég e helyt annyit megjegyezni, hogy a két órásra nyújtott drámájából úgy 15-20 percet is ki lehetne venni azáltal, hogy a néző arcába tolt, szuperközeliben felvett sírás-jeleneteket megritkítanánk. Annak felvázolása viszont nagyon hiányzik a filmből, hogy miért (mivel is) lett sikeres Gerda Wegener, és hogy mi volt olyan különleges a '20-as évek második felétől megjelenő vöröshajú nő portréjiban? Enélkül nehezen érthető, hogy ha Klimt, Schiele és Mucha korábbi nőalakjai jóval korábbi már mindent megmutattak, és az ekkor egyre csak gyarapodó avantgarde irányzatok emberábrázolásai felrúgták a korábbi konvenciókat, és Gerda képei amúgy még az egyébként tényleg az art decóval azonosított Lempicka művei mellett is haloványak, akkor mi volt a nagy titok.

Nem kap a néző kapaszkodót a festmények vonzerejének mibenlétéhez, pedig valószínűleg segítene, ha benne lenne, hogy a feleség valójában sokféle stílusban, impresszionistáól art decóig tucatszám festette meg Lili alakját (az első ilyen képek már jóval a filmben feldolgozott időszak (1926-31) előtt elkészültek, ez azonban már üti a Hooper koncepcióját, így ez kimaradt a fimből). Teljesen a homályban marad, hogy Gerda sikeréhez és párizsi ismertségéhez valójában az is nagyban hozzájárult, hogy a festészet mellett képes magazinok - például a Vouge - illusztrátoraként is dolgozott. Mindez azért sajnálatos, mert e vakfoltok is hozzájárultak Alicia Vikander pehelysúlyú jelenlétéhez. Szinte csak annyit látni a festészetéből, hogy újra meg újra felhúzza szénnel a fővonalakat az üres vászonra, majd bezsebeli a sikereket a kész festmények után. Ez szinkronban van ugyan a „se smink, se monológ” jellegűvé egyszerűsített mozgásterével, de a mindvégig szerelmes, megbocsátó, elfogadó és támogató Gerda alakítása így inkább sekélyes, mint sem maradandó. Noha Vikander hihetően szenvedve hullat könnyeket, Oscarra jelölése erős túlzásnak tűnik.

Alicia Vikander és Eddie Redmayne A dán lány című filmben
©

Nota bene: nominált lett Eddie Redmayne is. Megint, de az ő esetében az még nagyobb meglepetés volna, ha A mindenség elmélete (2014) után a flimakadémia adna neki még egy szobrot, mivel Redmayne - ahogyan tavaly, úgy A dán lányban is - néhány ismétlődő testtartással és gesztussal letudta a szerepe lényegét. És lehet, hogy a mostani alakítása hitelesebbnek tűnik, de ez inkább csak azért van, mert nem a testet görcsökbe gyötrő betegség elhatalmasodását kell a játékával elhitetnie, hanem azt, hogy ő az a férfi, aki nővé akar válni.

Aki nem érez rá arra, hogy A dán lány nem egy nővé operálandó férfiről szól, hanem arról, hogy ez a férfi nőnek akarja magát érezni, csalódni fog. Épp e két tétel közti apró különbség jelenti azt, hogy a számos alkalommal ismétlődőn légiességet kereső ujjmozdulatokat, a váll-nyakszirt-hajlatban végző kecses kézmozdulatokat és a szégyenlősen lesütött szemmel félbillentett fejtartást giccsesnek érezzük-e vagy sem. Mert Redmayne zseniálisan hozza, minden idegszálával ráfeszül arra, hogy úgy nézzen ki a mozdulat, mintha azt egy nő végezné. Ezért is az a film legjobb jelenete, amikor a férfi szerepéhez visszatalálni képtelen Einar egy peepshow üvegablaka mögött próbálja utánozni a porondon ülő félmeztelen, magát láthatóan megjátszó nő mozdulatait.

Eddie Redmayne A dán lány című filmben
©

A dán lány e szűrőn át nézve nem arról szól, hogy a világ elhiszi-e vagy sem, hogy Lili Elbe valóban nő vagy sem. Hanem arról, hogy Einar Liliként akar előbb csak kinézni, aztán mozogni, gondolkodni, végül élni is. Azt akarja, hogy nőnek érezze magát – és ehhez képest az, hogy a világ mit szól mindehhez, csak másodlagos. Akkor is, ha az orvosok emiatt a férfit skizofrénnek, homoszexuálisnak vagy egyszerűen elmeháborodottnak diagnosztizálják. Hooper filmjének nyomatéka és hatása éppen abból táplálkozik, hogy a néző erre többnyire csak a film után jön rá. Csak utólag esik le a tantusz, hogy az a furcsa hiányérzet, amit végig érzett a filmben, valójában a visszacsatolás-nélküliségből fakad. Abból, hogy a rendező egyetlen jelenetben sem érezte úgy, hogy bizonyítania kellene: a női ruhába bújt Einárnak sikerült becsapnia a külvilágot.

A "talán igen, de inkább nem" Redmayne játékából is kiérezhető,meg annak köszönhetően is, hogy Hooper ráérzett: kell egy biztos katalizátor is ehhez. Kézenfekvő lett volna a probléma origójánál jelen lévő Hansra bízni ezt a szerepet, de  Hooper nem őt válaszotta. Matthias Schoenaertsnek a Rozsda és Csont (2012) óta így hiába van bérelt helye az eféle posztokon, a széles vállú, sármos, lányosan sima arcú, de gyanúsan magányos férfi szerepében nem kell mély benyomást tennie a nézőre (már azon túl, hogy az arca kísértetiesen hasonlít Vlagyimir Putyinéra). A csordogáló történetben nem ő, hanem Ben Whishaw az, aki Einar számára a szintlépéseket elősegíti. Utólag egyértelmű: Henrik a filmben a titkos kulcs - és ezt a pozíciót Whishaw nyúlfarknyi jelenései ellenére, az utolsó sejtjéig kitölti.

Ugyanúgy, ahogyan azt teljesen más műfajú, zsánerű és nézőközönséget érdeklő filmekben is bizonyította: ezt a feladatot képes szinte észrevétlenül végrehajtani. A The Hour (2011-12) Freddie-je és a London Spy (2015) Dannyje pont ugyanezt tette; a legutóbbi James Bond filmben pedig Q-ként is. A történet fejlődésének egyik fő tartópillére – ahogyan Henrik is az.

©

Lehetett volna A dán lány feszesebb, rövidebb, erőteljesebb vagy nyersebb is , és a végeredmény talán minden esetben jobb is lett volna. A tárgyalt történeten túl azonban két dolog így is beszédtémává teheti ezt a filmet. Az egyiket Cohen biztos kézzel komponált, gyönyörű, festményszerű képei jelentik. A kicsit túlszínezett, tűéles csendéletek a dán kikötőről, a koppenhágai telefonfülkéről, és a magányos férj, feleség, lakás témakörben jó pár tétel. Plusz a szintén egy elnyújtott pillanatot megragadó párizsi pezsgőparty nyitóképe -  akár egy nagy kiállítás tételei.

A másik az, ahogyan Hooper a film értelmezési tartományát a racionalitás felől az emocionális irányba tolja át azzal szinkronban, ahogyan az Einarból Lilivé váló szereplő pillanatnyilag önmagát meghatározza. A film elején Einar a festményeit dícsérő kiállítási tömegben a felesége pillantásában menedéket kereső, tétova tájképfestő. Innen jutunk el a már-már hisztiző múzsáig, az akaratos és kinyilatkoztató Liliig. Így lett az okosnak induló filmből végül inkább olyan, érzelgősen szép, melyben az se igen számít, hogy mennyire hihető.